"Az égre
írj, ha...." – szólít fel a költőóriás,
és néhány
évtizednyi görgetés után
(már nem
szakadt noteszbe vésve,
grafitporral
keveredő sárral és vérrel)
a sorokat,
lám, doménfelhő őrzi,
és szavas
eső ömlik
egy
kattintásnyi villantással.
Ilyen
kvantumugrásokkal, AI-jaj,
a holnap
már csak mű-terem,
promptok
generálnak katarzist.
Tágul a
digimodern vers, akár a világegyetem,
de térközeiben
virtuális magány virágzik,
és
lájkvadászoktól hemzseg a kommentrét.
Már nem
számít, a poézis mennyit ér,
fontosabb,
hogy meddig ér,
algoritmus-kegyekért
ablakokat nyit.
De
nem muskátlipiros párkányok
túlcsorduló
látványát szemléled.
Kékfényű
monitorüvegek végtelenjében
újgenerációs
félelem vibrál: a linktelenség.
Ám ha tűzfalakba
ütközöl, ne add fel,
a képzelet
még átbújhat a kiber-réseken.
Kiskaput
vés a digitális téglák közt,
a sütikkel
addig inkognitóablakba könyökölsz.
S ha sorsod
beborul és lefagy, no pára,
a
rendszernek más az időjárása,
nyomod az
imát: Ctrl+Alt+Del, egy nagy reset,
és ha
begőzölve is, még újrakezdheted.
Az új ablak
elképesztő távlatokat nyit…
…egészen a
mindent elsöprő áramszünetig.
Hiába
kattintasz, felhőtlen valóság szakad rád:
A sötétben
tapogatózva bekattansz,
vagy végül magadra
(és másokra) találsz.