Verseim

Mit mondjak fiamnak?

Mit mondjak fiamnak, ha a látszatvilág
áltatja, kütyükkel kábítja, és csalárd vágyakat kelt
mihaszna, hamisan csillogó javai iránt?
Tudom, az emberi mérce torz szüleménye manipulált
korhalmazokban levegőnek nézve megvet, kiutál, alacsonyít.
S ő belekóstolt már, a dac miként szeparál, ha nem igazodik.
Hogyan ébresszem rá: sohasem az számít,
ami a felszínen látszik, ki és mit állít és birtokol?
Hogy hány rajongót ámít filteres fotókkal,
délibáb mesével a facebookon, youtube-on, tiktokon.
Hogyan éreztessem: házunk táján figyelemből talán,
de szeretetből az arány sohasem negyed,
és máshol sem érdemre megy? Mit tegyek, hogy értse:
ami igazán érték, nem árulják weben, nem hozza futár,
és a hovaszületés sem balhúzás vagy sorskegyelem?
Hogyan győzhetném meg, hogy a holnemvolt holmi nem
egy büntetés? Lássa azt is szívével, amit nem láthat a szem
és nem foghat a kéz. Hogy a kedvesség, a jószándék
többet ér, mint pár mulandó és virtuálkacat, mellyel
ideig-óráig több és nagyobb lehet. Hogy kérjem: inkább
a nemeslelkűség példája legyen, még ha ki is rekeszt,
s úgy tűnhet, divatjamúlt? Hogy belássa: a jólléthez,
a boldogsághoz nincsen másik, ez az egyetlen út.


Alkímia

Korhangulat ízűek a versek…
élvezném, de keserű lesz számban
a megerjedt létezés
lírai valóságlepárlása.
Lenyelni nehéz, kiköpni már késő,
engedek a szplín felszívódásának.
Átcsorog a szavak toldalékain,
s bennem él a világ rezignáltsága,
de csak néhány pillanatig
létjogosult bennem a szenvedés.
Ez nem az enyém, a költészet sajátja,
az emberé, aki terápiaként
szavakba szublimálja kínjait,
de nem tudja, hogy minden leírt
sorba valóságot vet, s a holnaptól
mit remél. Én édes ízt.
A lét kínkeserveit
nem szaporítom szóval.
Cukorként kristályosítok malasztot,
szeretet- és fénydimenziókat,
formába zárva a változás folyamatait.

Nem hiszi az ember, pedig alkimista:
mielőtt megéli, már formálja a mát.
Az alkotó hatalma: megőrzi vagy átírja
a jelen depresszív realizmusát.


Kilátás ódai magasból

(Hommage á József Attila) 

itt ülök csillámló sziklafalon
ahol téridő hajol
a távol' előtt
bejártam az irodalom
felkapott magaslatait
rajongtam
újsütetű ormokon
hagytam csalódásaim

ide visszahúz a lelkem
itt megszólít, marasztal
itt ragyog még valami
amit máshol is keresek
s nem fénymázas, talmi kincs
a szavak itt hiátust töltenek
se idő- se térköze nincs
a kereső-, emelkedő-vágynak
pedig megtölti szívem is
az itt hagyott elérhetetlenség
metsző fájdalmával

merengek hegyei sörényén
szemsugár kócolja rímfürtjeit
éppen kilencven évnyi a távol'
ám hangja él, körbeér
az örökzöld lemezen
ódája zeng, a (fel)tűnő
intervallum elvarázsol

itt ülök csillámló sziklafalon
párja nem szökik a szembe
párhuzamot sem kínál fel a most
a jelen felszíne(s) lejtős:
csúcsnak kiáltott meredélyek
ereszkedők, sivár vonulatok
ahol (k)árokba csúszik a mérték
ha látná, örülne?
utol nem érték
ahogy ő sem a kedvest
de szavai sziklává alvadtak
hogy tanúskodjanak
kitöltve minden lényeget
és a távolságot; magasságait
a jelen méri, s talán a jövő éri el

itt ülök csillámló sziklafalon
alattam fénytelen völgykatlan
nem siratom
ami lehetne, de nincs
ami van, széthull darabokra
addig itt maradok –
hogy őrizzen
hogy őrizzem –
a sziklába kapaszkodva

[talán csak elvakít csillogása
csalfa a görbülő szemtükör
(f)élénk gyémántok lapulnak valójában
elfedő, fénytelen, koholt (f)ércek közt]


Szembe-nézés

összevont szemöldököd
gyászos feszület azóta is
borgőzös szemgödröd fölött
melybe beleesett
a pillantásom akkor
és összetörött
te nem tudod
hisz nem voltál jelen
figyelmed be se köszönt
otthagyott nélküled temetetlen
nulla maradtam tekintetedben
mint a lég: áttetsző
négy évtizede már
s te még mindig
a gonddal vesződsz
vénává tágítva a hajszálereket
talán mert valami bök
szálka lettem benned
és te – úgy igazán – leszel-e apa?
inkább meg se kérdem
összeszedem
kihúzom magam
a könnycsatornán át
szemedre semmit nem vetek
úgyis hiába
te mást nem
csak problémákat látsz...

(a) könnyed lettem
vizesen áttetsző –
fátyolos szemeden már
a gond sem dereng át


Összesodorva

Azt mondják, a párhuzamosok is összeérnek egyszer.
Látod, apám? A végtelenben elférnek a paradoxonok.
A sors távoli utakat egy csapással egybeterelhet,
mint az ipszilonban, a kettőből egy szálat sodor.
Hitted volna, hogy lesz olyan még: együtt?
Ha szóba fűztük, főként te tiltakoztál.
Most esélyt kaptunk, hogy ne egymást metsszük,
hanem befoltozzunk minden szálszakadt hibát,
mi a múlt abroszán tátong, űrnyi hézagot,
de lehet-e cserélni az emlékszálakat,
a szürkét, a feketét és a vérpirost
aranyos színekre, ártatlanokra?
Ábránd, hogy az idő majd mindent tisztára mos.
Hogy így alakult, ajándéknak lásd, ne sorscsapásoknak,
együtt elvarrhatunk minden hiányt, rossz öltést.
A pince is jó – mondod –, ott meghúzod magad.
A legjobb volna, ha végre a szívembe költöznél.


Kristályhangon

Negyven éve pendülnek húrjai,
mégis reszket még torkomban a hang,
negyven év szén-dioxidját fújta ki
öt tüdőlebenyem, de valami bennragadt,
és fáj, mintha remete keze
róná lélekvonását garatom barlangfalára
és vár dekódolásra üzenete.

Talán elfojtott sikolyok, paralel életek fogadott
némaságai, valami pecsét az elszólt
tévedésekre, valami ígéret,
valami kimondatlannak súlya nyom,
nem tudom, miért és meddig hordozom
aspektusaim görgetegeit, mi az,
mit ki kell mondanom,
hogy megtisztulhasson barlangrendszerem
szívtől a mennyekig.

Mert eltorlaszolja bennem az Eget,
pedig Hozzá fordulok, hogy legyek
bátor, erős, belső küzdelemre kész,
hitem a helyes irányba vezet:
a virágzó életfa teteje a cél.
Őt szólítom hangtalan szavakkal,
léghajó sorokat felhajtó sóhaj invokációm,
a ki(s)írt fájdalom betűkönnycseppjét
Nap issza kioldva testemből bánatgyökerét.

Kikiabálnám, hogy meghallja minden szív:
ez csak átmenet, súg a korszellem, az újba átvezet,
ha kész vagy tisztulni, elengedni létezéseid
sűrű és sziszifusz terheit,
hogy felszabadítsd és megválthasd magad.
Ő csak az utat mutatta, helyetted
nem teheti meg, de elmondja, hogyan
emelkedj az éteri fény felé. Őt kell követned.
Melyik útra lépsz? Egyik evolúció:
Krisztus-tudat és elnyert halhatatlanság,
vagy szelekció, amely újra inkarnál,
járhatod egy új világév periódusát
néhány ezerszer, mindig új testben.

Itt van az új, lehorgonyzott Ég,
társteremtő vagy, hogy Fénykertekben élj,
légy bolygód gondnoka, emlékezz eredetedre!
Hited kitart, míg átalakulsz és birkózol
a változással? Ez vizsgája érettségednek,
a jutalmad plazmikus és felszabadult életforma
maradandó, aktivált fénytestben.

A mellkasom gátak nélkül
szív-ja a Fényt, Ősforrást lélegzem,
nyílt barlangom csillagcsarnok,
kristályhangon innen árad megtestesült
szeretetem kvantummezeje.


Hang-ár

Szándékot terelget a szeplőtlen papír,
megnyílik, pontok nőnek dimenziókká,
s teret adnak - magasságokat és mélységeket -,
míg alázatra int a rétegekbe préselt szűzi tisztaság:
megdicsőült fa-lét esszenciák pulzálnak benne.
Sorsa lehetne magasztos, tejútfehér hangár,
ám végzete a kéz hatalma, megközelítés és választás:
jelkép-nyoszolya lesz vagy koporsó, pusztulót őriz,
vagy szakrális tartalmat, melyet az isteni rend diktál.
Terében megremeg a toll, küszöbén rosta,
a szavak meghajolnak, hogy méltók legyenek.
A papírral eggyé válva lemorzsolódnak a sallangok,
hamis szólamok, értékek érvényesülnek érdekek helyett.
A pávavágy kihuny, levedlik a földön csúszó cél,
bebábozódik a ragaszkodás, s míg (fenn)költ a küldetés,
múzsák szövögetik a megszülető lélekszövetét
önfeledtté, szikrázóan tejútporossá.
A kéz sorsa az elengedés, alkot és útra bocsát,
nem ragasztja rá nevét, se érdemét, elégedett,
hisz éli a csodát. Teremthet magasröptűt,
olykor zuhanót, sutát, hangárból messze szárnyalót,
gyógyítót, felrázót, erőt adót, inspiráló mintát.
S nem bánja, ha röpte tiszavirág, ha nem látja,
meddig ér. Hogy szikrát ad, pislákolót,
vagy felvillanyozó villámébredést.
Csak teremt, az er(e)dőből fakadóval és az éterivel,
amely vezeti, vonzza. S a kézből szárny lesz,
amely a dallal együtt őt is a magasba húzza.
A hangár ő, és a hang is,
amely megszületik általa, belőle és benne.
S ő az alkotás és az alkotó is,
a dalában magára ismerő Mind és Egy: Isten.


Harmadnapra

fordultunk majd' kétezerszer
harmadnapból mit tanultunk
mi maradt meg
mi bizonyos megtagadjuk
koholt előtt fejet hajtunk
nyúlánk ünnep nyalánkipar
tömött zsebe s gyerekhasak
nyúlcsokival ízesített
megnyúlt percek
egymás nyakán
keserédes egy asztalnál
békétlenség az étlapon
nézeteink nyelvpárbajok
füstös sonka nyúltojással
kalászt nem látott kaláccsal
hogy fér össze
szeretet a kínhalállal
megmutatta választhatunk
felszegezzük egymást magunk
még ezerszer megfordulva
vagy hamarabb
talán épp ma
megérhetünk
az örökké
harmadnapra


GyógyÍr

Nincs mit szépíteni, a folyó-írás forrása kiapadóban,
az írunk múlt idővé vált. Irtunk. Ma már így a helyes.
Vajon meg lehet menteni, mit a tegnapok még óvtak,
vagy a forrásból forradás, maradó heg lesz a kultúra
arcán? A holnap gépiesített gondolatszivárgásai
visszacsorognak és szennyezik a mát, meglazultak
a transzcendens csatornák lélektoldalékai.
Már más medret gondozunk más merítésből,
digitális kultúrföldeket, melyeket a kényelem
műtárgyai tesznek terméketlenné s a túlontúl csömöre.
Mű értők, mű vészek és mű alkotások
mű világában mű nyelven műveljük a mű sort,
a jelen virtuális mű hiba lett, és nem felelős senki,
mi folyik a csapból, milyen a hordozó közeg.
A papírcirkalom, az ékes-szó-virág strapás, türelemre
int, a trend ma már a magvas-hír-telen adatátmeNET,
melynek szövedékréseit nem varrja be-tű,
a felhígult marad, a tartalmas veszhet.
B-irodalmába – úgy tűnik – minden belefér,
ir(d)atlan irondalom kütyümütyüs érintőirónnal,
ironikusz populárisz, mely pirongatás helyett
tudatlanságba ringat. Érthetetlen!
De miért lepődünk meg? Ez az ironage!
A gyógyÍr magáért beszél:
aki ír, őriz, gyógyít, emel és vigaszra lel –
kultúrpartokon gondolata, ha mélyen-szánt, barázda
sorába silány helyett velős lektűrrel táplált, nemesített
betűket vet, metsz és gyomlál (mert szép az irodalom,
ha nem az oldalhajtásai szöknek szárba) –,
az irtunk a múltba veszik. Az írunk marad örökké jelen.


Ekvilibrium

Valami leesett. Magasról jöhetett,
mert a becsapódás kráterében
porhanyóssá vált néhány berögződés.
Megértem, a begyepesedés nincs értem,
ha szánt szándékom, magokat ültetnék.

Vajon sulykot vetettem? valami égbekiáltót
és most aratom a sújtást.
Majd elsimítom, mit a behatolt kihantolt,
ha látom, az ég mit is vetett ki rám.
Üstököst, talán uránuszi mennykőt,
nézőpont: sorscsapás ez vagy kegyelem,
a megrázkódtatástól kihaltak bennem a dog-mák,
s a ragadozó tegnapok, melyeknek
prédája lettem példája helyett.
Nem veszem zokon tévedésemet,
se amit tudatnak a bűnök,
kitaposták belőlem a megütközések,
bejáratódtam, hévvel érkező
felismerések bugyognak fel. Tűröm.

Valami leesett, nyomában a nyugalom mélyül,
átszellemülnek az ösztöngyökerek.
Valami évül, a barázdák összesimulnak,
integrálódnak a pólusrétegek.
A bevillanót a szívembe vezetem,
amíg befészkel, melegíti átlényegült, emelő cél.
Ami megszületik, felnevelem:
egyensúly ott terem(t)het,
ahol az ég és a föld egymáshoz ér.


A tűvé tett királyság

Egyszer volt, hol nem volt, innen és túl az Óperencián,
s tart most is, itt és máshol, amíg nem az emlékezeté a királyság.

Találsz, ha keresel - tartja a bölcs mondás. De emlékszünk-e még,
mi is az, amit igazán keresni érdemes? Tűvé tennénk-e hetedhét
országot, megmásznánk-e az égig érő fát vagy az üveghegyet?
És a kincset vajon felismernénk-e szemünkkel vagy a lábaink alatt?

Hisz TŰ(nik) az igazság az információ szertelen kazlaiban.

Megetethető öszvérré tennének, engedelmes igavonókká.
Pedig táltosok vagyunk, ösztövérek és szárnyaszegettek tán,
de nem érjük be a fényesnek tűnővel, vágyunk
vonzza a valódit, színtisztát, ami soha nem fakul.

Vagy a felkínált maszlagot habzsoljuk, hizlalva amnéziánkat,
s bár komfortos az abrak - abrakadabra - ömlik kimeríthetetlen,
de felpuffaszt félelemmel, űrrel, hájas sóvárgással,
a szemre ellenzőt von, a szájba zablát, kantárt a fejre.

És megfordul, mi érték, elvész a különbség tű és tűnő között,
ami örök érvényű, elutasított összeesküvés lesz,
felfuvalkodott, üres kisgömböcök gurulnak szét
és tarolnak a képzetarénákban, amíg a kantárjuk enged.

A nagygömböc élvezi az öszvérbűvölést. Amíg nála a gyeplő,
jóllakhat ő is, kiszolgálja az érdek és a hatalomvágy.
Telhetetlen, neki nem elég semmi. De majd hasít a tűvé tett.
Hogy hogyan, a kincset őrző régi-új mesék elárulják.

Míg az öszvérnek elég a maszlag is, önként fejet hajt és tűr,
szolgává teszi az ösztön, a bírvágy, a rémület,
addig a táltosnak a TŰz, ami erőt ad, táplál, emlékeket gyűjt:
szabad, mert benne a hatalom, szárnya a révület.

Maszlagkazlakban az igazság szikrányi, keresendő TŰz,
meglelve szeretetet szít, hitványt és szertelent feléget.
Úgy tűnhet, messze a szabadság, túl az Óperencián emlékszikrát űz,
de amíg pislákol, él a parázs, még nincsen vége a mesének.


A szótlanság vallomása

Szavaimba csontosodik emlékezetem,
pillanatok rögzülnek mondatokba zárva,
tűnő hangulatot ruházok kifejezéssel,
megőrződik a kitüntetett impressziók váza.
Érzésmintázatok dobbannak meg benne,
borda-sorok között lüktető szívritmusok.
Hogy az emléket bezárjam, pontot teszek,
és a betűk zsebébe elrejtem a kulcsot.
A Mindenség magjáig kísérnek a szavak,
a megfoghatatlant is készek a testükbe zárni,
mégis a jelenlét határán maradnak,
üresen. És szótlanul az elme fázik.
Nem foltozza válasz az értelemhézagot,
itt kiszakadt szűr(ő) a magyarázat.
Van olyan észlelés, melyet nem fed le a szó,
(ld. a repdeső, halott kitinszárnyat).
Szó nélkül lépek a Mind-én közepébe,
ahol érzésekbe íródik az élmény,
gondolatüregek töltődnek a szív melegével,
és nem hiányzik szó, nem hiányzik kérdés.
Idő csapódik az örö(mö)k időtlenségébe
és kisodor szótlanságommal a küszöböm elé.
Ez a "de mit viszek magammal?" kizökkenése...
...és kong a semmitmondás a szavaim helyén.


Az igazság világos

Nem vetem meg lábam a belenyugvásban,
még ha üdvös is lenne,
még akkor se, ha a szentesített elfogadásban
albérlő a béke szelleme.
Inkább feláldozom, otthagyom magam mögött.
Nem lehetek a beletörődés tartóoszlopa
sötét-kép-mutató világszínfalak között.

Az igazság világos - hallottam álmomban.
Azt hiszik, a homályban megvezethetnek.
Hát legyek ködszurkáló. De ha a hal
fejéhez érek, kegyelmem világítson,
s a ködösítő és kénes fellegek
visszasunnyognak poklukba, s arról,
mit körénk hazudtak, lehull a lepel.
Víziójuk kereshet, bennem nem
talál otthont, az átmenő adatforgalom
nem sérthet határt, kitoloncolom.
Alantas, körmönfont módszerekkel
rajtam már nem lelnek fogást.

Miért küzdjek a sötét ellen? Nem érdemli
az energiámat. A hazugság is addig él,
amíg elhiszi valaki. Ellenállok,
felismeréseim egymáshoz súrlódnak,
és szikráit lehetetlenség árnyékban tartani.


Jelentőségteljes

Várok, amíg a jelentőség kiteljesedik,
és a pillanatok reflektorai
sziporkázó csillagokként megvilágítják.
Reményt költeni türelmem az ölébe fészkel,
de csak a sejtés mocorog: ma már
nem érnek szavakká gondolataim.
Míg értelemmel ruházkodik a várakozás,
hangulatom kitartással acélozott szobainas.
Hol holdas, hol-napos közben a nyugtalanság:
ami megszületik: jelentékeny?
a plénumnak vajon mit ad ?
Várok, míg a jelentőség teljessé válik.
Még van pár-na(p), aludni küldöm az elviselést.
Hold tölti be az éjszakahézagokat,
nehogy az űrbe zuhanjak a lényegre törés-vonalain.
Még mindig várok: a jelentőség félkövér most,
inkább homorú. Elfogadom. Vannak napok,
mikor a hold sem teljes, mégsem szomorú.
De meddig várjak? Egyszer talán kikerekedik
a jelentőség részlegesből tökéletesre. Különben is:
boldog, aki a töredékkel is megelégszik,
és a várakozás tapasztalata már a zsebemben,
a részek magjában pedig az egész is ott lapul,
nem is kérdés, bár elképesztő: a világmindenségben
a Teremtő a legfantasztikusabb (holo)grafikus.
Csak innen karéj, valójában teljes a hold,
a viszonyítás józansága nézőpontot egyenesít,
az illúzió egészen behálózott,
ideje lenne szövevénye fölé kerekedni.
A teljesség mindig itt van, lehetőség,
egy kvantumugrás, és megélhetem mint tökéletességet,
csak kiválasztom azonosulásom: rész vagy egész?
A perspektíva meglehetősen jelentőségteljes.


Időfutam

veretes lovakkal nyargalnak a percek
tekintetem az óralapon hasal,
megint elvétettem, nem kellene
versenyt futnom sajgó időficammal.
egyszer utolérem, sőt megnyerem majd
ha lódulva veszem fel a ritmust,
lendületem felülkerekedik, szárnyakra kap
már látom magam, a bajnok pegazust.
addig számtalanná olvadnak a körök
pörög a percmutatóvágta
de mi lesz majd, ha a versenyből
egyszer s mindenkörre ki leszek zárva?
- annak, kit az idő végleg leköröz,
vigaszdíjként ott az időtlen pálya,
majd a playback-kel elidőzhet -
úgy megállnék egy szusszanásra
feladom, ha bedobom a kantárt?
belegebed, ki az idővel versenyre kel.
s ha az idő áll, csak én loholok
időtállóan magamat kergetve?
veretlen pegazus paripán
suhan el az óralapról tekintetem


Léleköltések

Léleköltések a szavak,
melyekkel gondolataimat összefércelem.
Néhányat papírra varrtam,
gyakorolni a keresztszemes
rímzést. De kell még valakinek
hímzett poéma, vagy csak patchwork sóderek?
Fejtegetéseim fonalát
egymásba kö-l-töttem.
Bele ki kötne, hol a fonák?
Hiszen úgy tű-nik, a sima a fordított,
s a fordított a sima ma már.
Hogy hol a minta? Szőttesem k-ölteni
EGY a szabály: szívszálat sodorni
r-égi cérnával, majd befűzni fÉNy árba.
A k-elmenemesítés kinek férc, kinek varázs.


Vissza a Feladónak

Tudatom ablakszemeinek pillantásával olykor
látom megnyilvánulni a megnyilvánulatlant: Isten alkot.
Nézd csak a szem(eim)ben elnyúló fasort!
Felhőhabot nyaló szinuszhullámrajzok a térben,
vagy mint a létsíkra ragasztott dimenzióbélyeg.
Isten postára adott képeslapja vagyok.
Testem lapján lelkem tér-kép Isten üzenetével:
Vissza a Feladónak!
Időkaparta felirata elmosódott bolyongásaim közben,
de lükteti minden megnyilvánulatlan.
Lelkemben visszhangzik az útirány,
ördögi szonárfrekvenciák sem téríthetnek el.
Feladómhoz univerzumokon át is visszatérek.
Talán csak álom a posta, talán nem adtak fel soha,
és hogyha eljön ébredésem, ott találom magam
Istenem fényingének a zsebében.


kÖRök

Leteszi terhét, kikötött a ma,
csomagja enyém, mérlegen a nap.
Zárul a szemhéj, derűit viszem,
gyöngyös kagylóbél napomnak kincse.
Szuszog a holnap, méhében a lét.
Álomfiókba szétszórt gondokat pakol az éj.
Ágy alatt maradt, elnyűtt gondolat
terveit szövi, engem kóstolgat.
S csak dünnyög, mormol, duruzsol, igéz.
Csitt! hisz itt vagyok, mind itt vagyunk még.
Alszik a holnap, még bármi lehet,
már érik a mag, a kisded reggel.
Csak várok csendben, míg megszületik,
a Most van bennem, s a Most lesz mindig.
K-örökké tágul a várandós ma,
mit a holnap szül, a tegnap fogant.
Én vagyok a pont a kör közepén,
a vajúdás és a megszületés,
a magot vető, és learató.
Míg ajkam partjait mossa a szó.


Belenövök

Honnan indultam?
Nem kéri számon az emlékezet.
Lábaim alatt súrlódó kavicsokként
csikorognak a percek.
Meg nem állhatok,
ahova indulok, még nem értem oda.
De már nem akarom
mindenáron átugrani az árnyékomat.
A fény felé tartok,
így az utamba nem áll.
Ő követ, s én hagyom,
majd leülepszik mögöttem,
mint a múlt pora, leszáll.
Csak legyen távolság.
Nem állhatok meg, nincs állomás itt.
Mint a mássalhangzó-torlódás,
ha most fékezek, a múlt
kimondhatatlanul belém gyűrődik.
A távolban egy inverz sziluett.
Árnyékom már piszkál,
ezúttal belebújok-e. Rohannék hozzá,
hogy lássam, nagy még a méret?
Ám a talpam alatt futópaddá
síkosodnak a kavicsos percek.
Lábam lefulladt motor,
a csúszásért a szoftver felelős.
Nem számít, majd újraindulok,
átlényegülök. S árnyékomból kivetkőzve,
Önmagamba minden perccel
egyre jobban belenövök.


Szívlobbanás

Hangos a világ,
nem hallod a lelkedet.
Néha még kiált.

Ajkad elhagyó
jeges légkristályok közt
didereg a szó.

Hova tűnt a csend?
Elnémuló szívhangok
jelzik, hol keresd.

Hív egy tér-idő,
mely kihűlt álmaidból
dércsipkéket sző,

zúzmaramentét.
Már parázslik a lélek,
s fűt a reszketés.

Érzed, hogy hevít?
A fájdalompernyéket
sóhaj repteti,

szállsz velük te is...
s szem zugából csordogál,
kiolvad egy szív.



Versek a Rezdülésekből


Haikuk


Versek a Lélekmozaikból


Édes sav-Anyu

Esti létállapotom akár az aszalt szilva.
Egy gondolatot még kipréselek,
aztán entert nyomok. Lendületem leszívva.
Lekvárnak még elmennék, de minek a töltelék,
ha nem kell tányérra csapni, megspórolom a mozdulatot,
jó a szájba-palacsinta is, a pocakokban majd megszámolom,
megvolt-e a napi negyven, fő per tíz.
Estére tudni kell zsugorodni,
megőrizve a zamatokat, aztán vákuumba zacskózódni,
legfeljebb frissen kibontott mazsola leszek holnap.
És folytatódhat a műveletsor, vagy inkább újrakezdődik,
odaadom magam megint, magom, akarom mondani.
Az élet egyszerű, ami nem kell, tessék kiköpni.
Kivárom sorom, mint a rántotthúshalom a forró jakuzzit,
hangom beragadt magnó: azt a bizonyost illene lehúzni.
Persze értékelem én, de talán lehetne sokkal jobban,
hogy ikszek helyett ipszilonokat kaptam.
Még szerencse, hogy esténként már leáll a futószalag,
és én a tartósítóban végre kifújhatom magam.
Másnap minőségellenőrzés lesz megint, aszalóim
kíméletlenül letesztelik, aromazáró volt-e a tasak.
A sav-Anyut nem szeretik.


Úton Önmagamhoz

A fák már vigyázzba álltak
a járda keskeny kifutója mentén, tétován ballagok,
a szegély önjelölt korlátként jelzi hallgatag,
csak előre mehetek, esetleg visszafordulok.

Lehet néha megbotlani is,
a fák akkor majd halkan kuncognak
és nézik, ahogy két járdalap közt
egy sunyi fűcsomóban lábam elakad.

Olykor elgáncsolnak komisz kavicsok,
de vajon érdekelne valakit,
ha elhasalva földet ér orrom,
és kiterülök, mint vasalódeszkán az ing?

Az alázat már int,
és laza mozdulattal vasal a betonba.
Dühösen gőzölöghetek és fújtathatok,
de inkább lennék vasalt matrica,
melyet az égbolt mágnese vonz.
Egy fa göcsörtös karját nyújtja felém,
hát feltápászkodok.

Az út hosszú, ki tudja, merre visz,
már beláthatnám, a sok buktató megannyi
göröngybe csomagolt tapasztalás,
nem kéne odébb rugdosni.

A légben érzékfeletti pára
bódulata száll,
átszűrődik kipárolgásaimon,
lecsapódik a pupillán.
A Ráktérítő ollója majd visszaterel,
ha a Bak nem reagál,
eltérítődtem, azt hiszem.
Nem végzetesen tán.

Egy fa ágaiba vesz, amíg vizsgázom,
mit is jelent nekem az éberség.
Több kitérőt nem teszek -, fogadom,
talán megértettem a leckét.

Így hát tovább súrlódom egymásnak
ütköző gondolatok között.
Némelyik masszív, a másik szétpukkanva
löki le rólam a szemellenzőt.

Kalandjaimat beváltanám,
maradt néhány sorsjegyem,
ha másra nem, hát stoppolni,
időzsetonért a Nappal is rulettezhetek.

Mennyit kell még menetelnem?
Szeretném végre hallani.
Eső áztatja le kérdéseimet,
már beleférek néhány másodpercbe,
talán a pillanatba is...

A horizont vörös pizsit húzott,
fekete takarója lassan betemet.
És kereshetem mintáján a csillagösvényt,
a rejtélyes útmutatót.
A fák ebben nem segíthetnek.

Lelkesedésem begombolom,
derűsen haladok tovább.
Valami vonz, csalogat,
az égi lámpás reflektorra vált.

Végre egy tábla, amely eligazít:
"Lelkem 1 kilométerre" - olvasom,
az utolsó etapot futva megteszem,
mindjárt hazaérek, célban vagyok.

A kifutó végén már repülök,
szeretet eufóriája vár,
szabadon magamba olvadok,
és hallom, ahogy tapsolnak a fák.



Verses legenda Szent Mártonról

Történt egyszer..., mikor is? arra
nincsenek pontos feljegyzések,
Krisztus után 316-ban,
de az is lehet, hogy '17-ben,

-így ír a korról az irodalom:
mikor ókori pannon hazánkat
a tágas római birodalom
határai foglalták magában -,

tehát: Savaria városában
napvilágot látott egy gyermek,
akit a hadistennek szánva,
szülei Mártonnak neveztek el.

- A fiam egészséges és erős,
-szólt az apa-, már látom, hogy merész,
s kiváló katona lesz, ha felnő
ezért Mars után kapja a nevét.

Édesapja pogány hitvallásban,
jómódban, de szigorral nevelte,
fiát is katonának szánta
és az évek egyre csak teltek.

A kis Márton szépen cseperedett,
s bár szerette, tisztelte szüleit,
titokban más álmot dédelgetett:
Krisztus katonája akart lenni.

Mártont a keresztény hit vonzotta,
terve a keresztséget felvenni,
s napjait - hű szolgához méltóan-
remeteként Istennek szentelni.

-Fiam, terveddel nem értek egyet!
szólt apja, - miért váltanál vallást?
Kimondja a római rendelet:
katona fia katonának áll.

-Drága apám, nekem más a vágyam,
nem érted, ezért elmondom megint:
kívánságom, kereszténynek állva
csak Isten dicsőségét hirdetni.

Márton elérte, amit elszánt,
bár apja, anyja ellenezte,
a keresztények közé beállt,
a püspök hittanulóvá tette.

De mégsem szegülhetett ellen
eltökélt atyja óhajának,
így hát 15 esztendősen
beállt légiós katonának.

Mártont a császári seregben
sorsa bárhova is sodorta,
keresztény értéket követve,
Istent a szívében hordozta.

Kivívta a társai csodálatát,
a hidegben ruháit szétosztotta,
a koldust, amikor már nem maradt más,
a köpenye felével borította.

Tudta Márton, hogy egy fél köpeny is
jól melegít, ha megosztjuk mással,
"amid van, oszd szét", Jézus erre int,
és már burkolta is a ruhátlant.

Éjjel álmában Krisztus viselte
a koldusra terített köpenyét,
aki szavaival elismerte
a fiú felebaráti tettét.

- Aki köpenye felét rám adta,
nem más, mint a hittanuló Márton!
- Jézus eme szavakkal méltatta,
és Márton nem feledte az álmot.

A katonaévek lassan véget értek,
a seregből már keresztényként távozott,
ugyanis felvette a keresztséget,
amiről már oly régóta álmodott.

A légiótól elszakadva
Hilarius püspök mellé állt,
és jutott egyre magasabbra
Márton az egyházi ranglétrán.

De visszavárta szülőföldje,
álmában utasítást kapott,
örömhírt terjesztett útközben,
és térített ifjút és aggot.

Áttért a keresztény hitre
hamarosan édesanyja is,
ám apja a pogány hitet
vágyott követni továbbra is.

A bűnbánó remeteélet
korábban is vonzotta Mártont,
e célból Tyúk szigetére ment,
Isten társaságára vágyott.

Visszatérte után Gallföldön,
példáját többen is követték
együtt imádkoztak, s létrejött
számos szerzetesi közösség.

Téríteni rendületlen,
ez volt Márton hivatása
és az egyházközségekben
a hit megszilárdítása.

Mindenki szerette, tisztelte,
és kísérte megannyi csoda,
talán így tudatta az Isten:
Márton az ő kiválasztottja.

Meggyógyított betegeket,
feltámasztott több halottat,
messzi földön is elterjedt:
hogy ő Isten apostola.

Az esztendők tovaszálltak,
s lett 55 éves Márton,
ekkor püspöknek kívánta
Tours-ban már az egész város.

Szerénysége a krónikák szerint
Mártont egy lúdólba vezette
de sorsa elől nem térhetett ki,
a gágogás hamar leleplezte.

Alázatos maradt püspökként is,
nem tartott igényt a fényes trónra
elviselte a megütközést is,
mert szemet szúrt csendes életmódja.

A pogány bálványok helyén
kolostort és templomot emelt,
püspöksége területén
pogány falu nem maradt egy sem.

Munkájában segítette
az isteni Gondviselés,
pogány templomok dőltek le,
imáját csodák követték.

A keresztény hit terjesztésén
aggastyánként is munkálkodott,
hirdette számos bizonyíték,
hogy ő isteni kiválasztott.

-Itt van köztetek Isten országa!
- idézte Márton Jézus szavait -
- Kik szeretettel néznek egymásra,
örök üdvösség nekik adatik.

Nevét áldották messzi földeken,
és közben már készült a nagy útra,
érezte, hogy az idő közeleg,
amikor találkozhat az Úrral.

Imádkozott Istenhez szólva
még az utolsó percekben is,
halálhírére patakokban
folytak a részvét könnycseppjei.

-Ha még szüksége van rám népednek,
Uram, nem vonakodok maradni,
és munkámmal szolgállak Tégedet!
- ezek voltak utolsó szavai.

Emlékét őrzik templomok,
imák, freskók és énekek,
nevével összefonódott
rég a krisztusi értékrend.

És büszke lakói Szombathelynek
dicső nevét azóta is áldják,
hisz Márton, ki e földön született,
az égben a szentek közt vigyáz ránk.



Brenner János, a magyar Tarzíciusz

Múlt századunk válságos évei,
mely hazánkat sem kímélte -
történetünk ekkor kezdődik,
s a helyszín: Vas vármegye szíve.

Ezerkilencszázharmincegy
decembert mutattak a naptárak,
mikor újabb gyermeke született
a szombathelyi Brenner családnak.

A fiút a Szent Erzsébet templomban
tartották keresztvíz alá,
- emlékezve a szent apostolra -
szülei névül a Jánost adták.

Hithű katolikus családban
nevelkedett, szerető légkörben.
Szüleinek szívében a hála
s Isten foglalta el a fő helyet.

A hitben és imádságban
töltött boldog gyermekévek
az öccsével és a bátyjával,
hamarosan emlékké értek.

A Püspöki Elemi Iskolában
ült be a padba a kis János,
a tanévet kitűnően zárta,
éles esze hamar kiviláglott.

Isten hívását korán meghallva
egy darabban főszerepet vállalt,
mély átéléssel lépett színpadra
Szent Tarzíciuszt játszva.

Titkon a jövő is felsejlett,
mikor az Oltáriszentséget óvva
tiszta, gyermeki szíve
a vértanú szenttel eggyé olvadt.

Zircen, a ciszteciták között
volt növendék László, a bátyja,
Jánosban is megerősödött
a szerzetesi élet vágya.

Elhatározásában kitartott:
novíciusnak jelentkezett
a ciszter rendbe. Beöltözésekor
ruházták rá az Anasztáz nevet.

Mikor a rendet támadás érte -
bár teljesült szívbéli vágya -,
tudta, a nyugodt szerzetesi élet
álma valóra titokban válhat.

Papnevelde falai között
lehetett csak János növendék,
s hamarosan eljött az idő:
Szombathelyen pappá szentelték.

Életének vezérgondolata
újmisés jelmondata lett:
Minden a javára válik
annak, ki szereti Istent.

Hitéről tanúságot tett
Rábakethely káplánjaként is.
Tisztelet és szeretet övezte,
lelkesen hirdette Isten igéit.

Társasága, kedvessége
vonzott időset és fiatalt,
még életében példakép lett,
elérhető, hétköznapias.

Szívében sosem hagyott
helyet félelemnek, kétségnek,
szavaiból a próféta szólt:
"Jézusnak vértanúkra van szüksége".

János már nem tölthette be
huszonhatodik születésnapját.
Máig homály lengi be, pontosan
mi történt a végzetes éjszakán.

Zsida mellett érte a támadás,
beteghez csalták ellenfelei,
míg gyalázták, vérét ontották,
az Oltáriszentséget óvták kezei.

A tiszta lelkű papnak
még a halál is javára vált.
A rábízottakért élt, majd halt,
mint jó pásztor, emberhalász.

Nem tartották vissza fenyegetések,
se a legnagyobb áldozathozatal.
Vére a kereszténység magvetése,
kultusza örökre fennmarad.

Szombathelyen lelt nyugalomra
de emlékét őrzi ország és világ.
Boldoggá avatott János atya
a mennyből hű követőkért kiált.