Verseim

Portál

Vízszintes magánnyal vonódom ki
a horizontról. Nem értünk szót,
s én már meguntam önmagammal társalogni.

A határra értem,
közönyből a közbe,
ahol a létige tekintetében
derék(szem)szögnyi a módosulás –
ennyi kell, hogy egyenes gerinccel
felfelé nézz, a felszínen átláss.

Függőleges kapcsolataim függetlenebbek,
a káprázat valós, s kedvemre való,
hogy név- és címtelen
az álomközi beiktatás.
Láthatatlan szálakba fűzött
idegkötegek tartanak
szavakból varázsolt küszöbön.

Nem lépek át,
hogy ne átlátszó,
csak áttetsző legyek,
különcből küldönc,
postokból postás.

Hogy boldog bolondként léphessek vissza,
mint azok, akik az eget a földre hozzák.

Pontnézőpont

Hogy ki vagyok,
nem kérdés többé.
Részemről ennyi.
Pontosítok.
Kijelentem
a Keresés végét.
De ne hidd,
hogy elértem
a Teljes Megértést
– pontosan –
megértettem,
hogy a végtelenben
végső válaszokat keresni
a végtelenségig tartana,
s ez (részben) értelmetlen.

Megértettem, hogy nem
érthetek meg mindent.
Sem részben sem egészen.
Mert az egész is csak része
egy nagyobb egésznek.
Képzeld csak el: te, X.Y.,
a téridőtengely egy pontja,
vagy-is része, Önvalóként
egyszerre egész is-vagy.

De Isten még az Önvalón
is túl van, s vajon tudja-e,
hogy ő is-te(n)ként létezik?

S ha a végtelent csak
a végtelen összes pontja
együtt képes megér(in)teni?
Mi ehhez képest
egy pont nézőpontja?
Mint i-n az ékezet?
Feltevés
vagy-is
kilátás
vagy-is
beteljesülés?
Vagy-is-te(n).

Akár

Nézem a varjakat a hóban.
Streamelik a kontraszt metafizikáját.
Akár egy anim-art – megjegyzem,
szignifikáns lenne károgás nélkül is.
Mintha azt üzennék: várjak!

Erre távolról beleugatnak
mintegy megerősítésként,
nem egy nyelvet beszélünk.
Relatív, akár a felugró ablak –
szökellő figyelmemnek –
a kényszerkomment lélektanáról.
Fehéren fekete vagy feketén fehér a cím.
Ebbe most ne menjünk bele! –
károgják a varjak és csak lebegnek,
mint a gondolat, amelynek papírra
még csak az árnyéka vetült.

Fonémák szárnycsapásait
mossa szürke locsogássá a táj,
jelezve, a vagy pontosítva,
feketén(és)fehéren.
A közben váróteremmé
táguló kontraszthatárt belengi
a halasztás morfológiája,
a körülírt semmi,
a nyomtalanság,
és a körülírhatatlan minden
egymásba vegyülő körforgása:

fekete toll a havon, komponált
károgás, kár-hozás és kármentés,
ablaknyi emléknyomok
megérkezésről, tovaszállásról,
kontrasztolvadás...

Por-tré

ember lettem, porul jártam
Isten porhintő záporában
egységnyi mikroport –
sugárzok a porság-porondról
riportot és pop-art portrét
"por favor" reality-közvetítést

íme portfóliónk szélesvásznon
vagyis a -tól -ig:
lásd toporzéktól toporgóig
áporodott emlékportán egy elporolt poronty
kit porhanyóvá porkoláb tiport
vagy porhüvelyből kivont porcelánkard
portéka a porcikából (tran)sport által

tökben a kapor vagy porcsin a gyógy-gyom
komphort egy import(ant) porckorongon
koporsót porító poroszka pondró
fogak közt szétporladt porció zokszó

portyázó csoport vagy kuporgó pórság
csillag, porózus sziporka porzsák
szapora pulzus, egy megnyitott portál
portól a porig, leszel-vagy-voltál

mindben a semmi, semmiben mind(ig)
nyitvazárt ajtó(n) vagy elveszett kilincs
kiút e poros látszótérről – úgy tűnik – nincsen
míg amnéziást játszik az emberben Isten

Kilátás ódai magasból

(Hommage á József Attila)  

itt ülök csillámló sziklafalon
ahol téridő hajol
a távol' előtt
bejártam az irodalom
felkapott magaslatait
rajongtam
újsütetű ormokon
hagytam csalódásaim

ide visszahúz a lelkem
itt megszólít, marasztal
itt ragyog még valami
amit máshol is keresek
s nem fénymázas, talmi kincs
a szavak itt hiátust töltenek
se idő- se térköze nincs
a kereső-, emelkedő-vágynak
pedig megtölti szívem is
az itt hagyott elérhetetlenség
metsző fájdalmával

merengek hegyei sörényén
szemsugár kócolja rímfürtjeit
éppen kilencven évnyi a távol'
ám hangja él, körbeér
az örökzöld lemezen
ódája zeng, a (fel)tűnő
intervallum elvarázsol

itt ülök csillámló sziklafalon
párja nem szökik a szembe
párhuzamot sem kínál fel a most
a jelen felszíne(s) lejtős:
csúcsnak kiáltott meredélyek
ereszkedők, sivár vonulatok
ahol (k)árokba csúszik a mérték
ha látná, örülne?
utol nem érték
ahogy ő sem a kedvest
de szavai sziklává alvadtak
hogy tanúskodjanak
kitöltve minden lényeget
és a távolságot; magasságait
a jelen méri, s talán a jövő éri el

itt ülök csillámló sziklafalon
alattam fénytelen völgykatlan
nem siratom
ami lehetne, de nincs
ami van, széthull darabokra
addig itt maradok –
hogy őrizzen
hogy őrizzem –
a sziklába kapaszkodva

[talán csak elvakít csillogása
csalfa a görbülő szemtükör
(f)élénk gyémántok lapulnak valójában
elfedő, fénytelen, koholt (f)ércek közt]

Mentes

Ide süss már, édes!
Mi sült ki, ez rétes
vagy feltekert zsírpapír?
Túl vékonyra nyújtottam
tán laminált szirmait
a leveles tésztának?
Sebaj, bekapni könnyebb lesz
és lenyelni a konzekvenciákat.
A szerelmeslevél? Ne félj,
nem adtam azt még fel!
A modern lekvároson úgy tűnik,
mellék-íz a bélyeg.
Ha a gyümölcshíjas élmény
szétrobban a szádban,
vehetsz be pirulát
krónikus tartalomhiányra
egy szörpintésnyi festett,
aszpartámos lével,
csak ne szívd a mellre,
mert gyümölcsösnek vélted.
A szörp sem panaszkodik,
pedig csak a címke látott málnát.
Ez van. Ma a mindenmentes
viszi el (eszed is) a pálmát,
értékfoszlós kalácsot
pálmazsíros fánkkal,
májad inthet búcsút majd
a biodiverzitásnak.
Már a retró sem az igazi,
de kész a helyettese,
a lelkeden száradhat
a fűrészporos zsemle,
beválhat még prézlinek
az állatmentes húshoz
vagy a sáskakrokettekhez,
ha éppen fehérjére gyúrsz most.
Ez ma az ínyencség,
nem a háztáji portéka,
én akkor sem veszem be,
esze-mentesen trendi diéta.
Úgy nevezem inkább:
jelenkori alternatív szégyen,
de a szív és tudat erejével
kisüthetünk ebből is
valami valóban értékest.

Mit mondjak fiamnak?

Mit mondjak fiamnak, ha a látszatvilág
áltatja, kütyükkel kábítja, és csalárd vágyakat kelt
mihaszna, hamisan csillogó javai iránt?
Tudom, az emberi mérce torz szüleménye manipulált
korhalmazokban levegőnek nézve megvet, kiutál, alacsonyít.
S ő belekóstolt már, a dac miként szeparál, ha nem igazodik.
Hogyan ébresszem rá: sohasem az számít,
ami a felszínen látszik, ki és mit állít és birtokol?
Hogy hány rajongót ámít filteres fotókkal,
délibáb mesével a facebookon, youtube-on, tiktokon.
Hogyan éreztessem: házunk táján figyelemből talán,
de szeretetből az arány sohasem negyed,
és máshol sem érdemre megy? Mit tegyek, hogy értse:
ami igazán érték, nem árulják weben, nem hozza futár,
és a hovaszületés sem balhúzás vagy sorskegyelem?
Hogyan győzhetném meg, hogy a holnemvolt holmi nem
egy büntetés? Lássa azt is szívével, amit nem láthat a szem
és nem foghat a kéz. Hogy a kedvesség, a jószándék
többet ér, mint pár mulandó és virtuálkacat, mellyel
ideig-óráig több és nagyobb lehet. Hogy kérjem: inkább
a nemeslelkűség példája legyen, még ha ki is rekeszt,
s úgy tűnhet, divatjamúlt? Hogy belássa: a jólléthez,
a boldogsághoz nincsen másik, ez az egyetlen út.

Édes sav-Anyu

Esti létállapotom akár az aszalt szilva.
Egy gondolatot még kipréselek,
aztán entert nyomok. Lendületem leszívva.
Lekvárnak még elmennék, de minek a töltelék,
ha nem kell tányérra csapni, megspórolom a mozdulatot,
jó a szájba-palacsinta is, a pocakokban majd megszámolom,
megvolt-e a napi negyven, fő per tíz.
Estére tudni kell zsugorodni,
megőrizve a zamatokat, aztán vákuumba zacskózódni,
legfeljebb frissen kibontott mazsola leszek holnap.
És folytatódhat a műveletsor, vagy inkább újrakezdődik,
odaadom magam megint, magom, akarom mondani.
Az élet egyszerű, ami nem kell, tessék kiköpni.
Kivárom sorom, mint a rántotthúshalom a forró jakuzzit,
hangom beragadt magnó: azt a bizonyost illene lehúzni.
Persze értékelem én, de talán lehetne sokkal jobban,
hogy ikszek helyett ipszilonokat kaptam.
Még szerencse, hogy esténként már leáll a futószalag,
és én a tartósítóban végre kifújhatom magam.
Másnap minőségellenőrzés lesz megint, aszalóim
kíméletlenül letesztelik, aromazáró volt-e a tasak.
A sav-Anyut nem szeretik.

Hang-ár

Szándékot terelget a szeplőtlen papír,
megnyílik, pontok nőnek dimenziókká,
s teret adnak - magasságokat és mélységeket -,
míg alázatra int a rétegekbe préselt szűzi tisztaság:
megdicsőült fa-lét esszenciák pulzálnak benne.
Sorsa lehetne magasztos, tejútfehér hangár,
ám végzete a kéz hatalma, megközelítés és választás:
jelkép-nyoszolya lesz vagy koporsó, pusztulót őriz,
vagy szakrális tartalmat, melyet az isteni rend diktál.
Terében megremeg a toll, küszöbén rosta,
a szavak meghajolnak, hogy méltók legyenek.
A papírral eggyé válva lemorzsolódnak a sallangok,
hamis szólamok, értékek érvényesülnek érdekek helyett.
A pávavágy kihuny, levedlik a földön csúszó cél,
bebábozódik a ragaszkodás, s míg (fenn)költ a küldetés,
múzsák szövögetik a megszülető lélekszövetét
önfeledtté, szikrázóan tejútporossá.
A kéz sorsa az elengedés, alkot és útra bocsát,
nem ragasztja rá nevét, se érdemét, elégedett,
hisz éli a csodát. Teremthet magasröptűt,
olykor zuhanót, sutát, hangárból messze szárnyalót,
gyógyítót, felrázót, erőt adót, inspiráló mintát.
S nem bánja, ha röpte tiszavirág, ha nem látja,
meddig ér. Hogy szikrát ad, pislákolót,
vagy felvillanyozó villámébredést.
Csak teremt, az er(e)dőből fakadóval és az éterivel,
amely vezeti, vonzza. S a kézből szárny lesz,
amely a dallal együtt őt is a magasba húzza.
A hangár ő, és a hang is,
amely megszületik általa, belőle és benne.
S ő az alkotás és az alkotó is,
a dalában magára ismerő Mind és Egy: Isten.

Jelentőségteljes

Vissza a Feladónak

kÖRök

Versek a Rezdülésekből

Haikuk

Versek a Lélekmozaikból