Verseim

Ha hiányzik

Mintha holmi lenne, tartósan hiánycikk,
a köztudat tárgyiasított szükséglete,
melyre a kereslet nagy, kínálat nincs,
s a helyettesítő sem elégít ki,
legfeljebb egy ideig beéred vele.
Azt mondják, keresni kell,
az utolsó morzsája a tiéd lehet,
ha harcolsz, és ráveted magad.
Ha marad, jutányosan megszerezheted
vagy elhappolhatod, ha szemfüles vagy.
Ez az utolsó csepp, a kút az űrtől kong,
és Forrásra szomjaznak a szívüregek.
De ha sérült a palack, szétfolyik a bor,
hiába van, nem ízlelheted.
Ne hidd, hogy nincs, hogy vágynod kell rá,
hogy érdem szerint kiosztott kincs.
Ne hidd el, hogy neked nem jár,
s ha koldulod, hálád embertelenül összezsugorít.
Ne keresd, csak tudd azt, hogy van,
függőleges és vízszintes vonalak
metszéspontjába szegezve, átszüremlik
a látszatvilág eltömött pórusain,
a szmogot lehelő aszfaltrepedésen,
ott van a sírásban és a nevetésben,
amikor jó és amikor fáj, a gyomor szűkülő zugait
bélelve vár, hogy észrevedd, hogy végre meglásd
a közhelyekben, azok alatt s felett,
közel a nyomorhoz és a fényűzéshez,
a nyüzsgő sejtekben és a nyugovókban.
Csak érezd, hogy van! Létezik és mindig elég.
Nem szól és nem javít ki, hogy nem fogyott el
és sosem kevés. A szeretet van, volt, lesz és marad.
Arra vár, hogy felé fordulj és átadd magad. 

A szótlanság vallomása

Szavaimba csontosodik emlékezetem,
pillanatok rögzülnek mondatokba zárva,
tűnő hangulatot ruházok kifejezéssel,
megőrződik a kitüntetett impressziók váza.
Érzésmintázatok dobbannak meg benne,
borda-sorok között lüktető szívritmusok.
Hogy az emléket bezárjam, pontot teszek,
és a betűk zsebébe elrejtem a kulcsot.
A Mindenség magjáig kísérnek a szavak,
a megfoghatatlant is készek a testükbe zárni,
mégis a jelenlét határán maradnak,
üresen. És szótlanul az elme fázik.
Nem foltozza válasz az értelemhézagot,
itt kiszakadt szűr(ő) a magyarázat.
Van olyan észlelés, melyet nem fed le a szó,
(ld. a repdeső, halott kitinszárnyat).
Szó nélkül lépek a Mind-én közepébe,
ahol érzésekbe íródik az élmény,
gondolatüregek töltődnek a szív melegével,
és nem hiányzik szó, nem hiányzik kérdés.
Idő csapódik az örö(mö)k időtlenségébe
és kisodor szótlanságommal a küszöböm elé.
Ez a "de mit viszek magammal?" kizökkenése...
...és kong a semmitmondás a szavaim helyén.

Ág(y)rólszakadt

Pihe lenne, repülni vágyik,
de csak piheg, zihálva jut el a (v)ágyig,
hogy szusszanjon,
egyezkedik a tétlenséggel,
hajtóerő nélkül legfeljebb a széllel
sodródik... inkább nem rajzol
mímelt haladást az égre.
Mint egy ág(y)rólszakadt,
kinek a lendülete fennakadt
és vár, ő hiszi, hogy visszanyerhető,
sziesztabónusszal egészen elviselhető.
Hát hagyja magát ledönteni,
míg körbelengi az átalakulás,
a pihegést pihenésre kapcsolja,
majd emelkedik. Már száll!
Pihekönnyű, mint a pille,
mégis buzgalommal telve
hinti friss felismerései világporát. 

Az igazság világos

Nem vetem meg lábam a belenyugvásban,
még ha üdvös is lenne,
még akkor se, ha a szentesített elfogadásban
albérlő a béke szelleme.
Inkább feláldozom, otthagyom magam mögött.
Nem lehetek a beletörődés tartóoszlopa
sötét-kép-mutató világszínfalak között.

Az igazság világos - hallottam álmomban.
Azt hiszik, a homályban megvezethetnek.
Hát legyek ködszurkáló. De ha a hal
fejéhez érek, kegyelmem világítson,
s a ködösítő és kénes fellegek
visszasunnyognak poklukba, s arról,
mit körénk hazudtak, lehull a lepel.
Víziójuk kereshet, bennem nem
talál otthont, az átmenő adatforgalom
nem sérthet határt, kitoloncolom.
Alantas, körmönfont módszerekkel
rajtam már nem lelnek fogást.

Miért küzdjek a sötét ellen? Nem érdemli
az energiámat. A hazugság is addig él,
amíg elhiszi valaki. Ellenállok,
felismeréseim egymáshoz súrlódnak,
és szikráit lehetetlenség árnyékban tartani.

Ég és föld között

Itt vagyok, a múló anyag vonzása
legyőzte újfent az antigravitációt.
Így kezdődik minden, kizuhanással
kétségek közé az egységszférából.
Becsapódtam, mint az elhullajtott mag,
mely kánaán-vágyakkal zsendülni ered,
de előbb a sötétség iszapvilágának
sírárkaiban ír le vargabetűket.
Majd irányt vált, vágyai a fény felé lökik,
sejtelme súg, hajtja oda, ahonnan jött,
az anyagban balanszért még meggyökerezik,
s a vonzással szembeszállva a magasba tör.
Nem felejtheti: nőni indult, virágozni,
könnyedén haladva légies létsíkok felé.
Mindezt úgy, hogy nem feszül meg
ég és föld között a tér-idő keresztmetszetén.
A matéria megkísérti, vissza-visszarántaná,
biztonságot ígér, csábít, hívogat a földtakaró:
a sötétben kényelmes, nincs fáradság,
maradj a kar(m)omban, hozzám ragaszkodj!

Itt vagyok, gyökeret eresztettem az átalakulásban,
ég felé törekvő vÁGyaim a láncokon túlnőttek,
kiterjedek, az egységbe visszazuhanás hajt,
katapulttá transzformálom a lehúzó erőket.

Szemlélet
(A megfigyelő-effekt margójára)

Naivitásommal sétálgatok. Érdesek
az emberi kontextusok macskakövei.
Közelebb húzom kebelbarátom,
mielőtt még filantrópiám elmacskásodik.
Mikor szegődött mellém, ködnyelte emlék,
már régóta fix kiegészítőm a naivitás.
Manapság luxus - tartja a közvélemény,
erről lehetne, de inkább nem nyitok vitát.
Költségtelenül fény-űző jószág, állíthatom,
se kenyeret, se extrákat nem kér.
Szívmelengetően hűséges és ragaszkodó.
Úgy vélem, nem bírna ki egy gazdacserét.
Fajtáját tekintve jórészt bizalomszerű,
kiváló pedigré, jámbor, közvetlen jelleg,
a füle nem volt és nem is lesz zöld.
Jóhiszemű, de nem aggódom, hogy félrevezet.
Úgy tűnhet, gyanútlan, olykor mit sem sejtő,
de csupán védtelenül bizakodó és előzékeny.
Főként a szelektív látása tehet erről:
csak a fényt észleli, az árnyékot nem.
Ha megvillan baljóslatúan egy fogfehérje,
ő mindebből egy mosolyt vesz magára.
A feltéte(le)ktől rendszerint égnek áll a szőre,
csak a körítésektől menteset preferálja.
Az élősködőkkel is gyakorta összecimborál,
naivitásomnak talán ez az egyetlen hátránya,
de én így szeretem, hogy mindenkiben jót lát.
Nem cserélném le alattomos, kósza gyanakvásra.

Jelentőségteljes

Várok, amíg a jelentőség kiteljesedik,
és a pillanatok reflektorai
sziporkázó csillagokként megvilágítják.
Reményt költeni türelmem az ölébe fészkel,
de csak a sejtés mocorog: ma már
nem érnek szavakká gondolataim.
Míg értelemmel ruházkodik a várakozás,
hangulatom kitartással acélozott szobainas.
Hol holdas, hol-napos közben a nyugtalanság:
ami megszületik: jelentékeny?
a plénumnak vajon mit ad ?
Várok, míg a jelentőség teljessé válik.
Még van pár-na(p), aludni küldöm az elviselést.
Hold tölti be az éjszakahézagokat,
nehogy az űrbe zuhanjak a lényegre törés-vonalain.
Még mindig várok: a jelentőség félkövér most,
inkább homorú. Elfogadom. Vannak napok,
mikor a hold sem teljes, mégsem szomorú.
De meddig várjak? Egyszer talán kikerekedik
a jelentőség részlegesből tökéletesre. Különben is:
boldog, aki a töredékkel is megelégszik,
és a várakozás tapasztalata már a zsebemben,
a részek magjában pedig az egész is ott lapul,
nem is kérdés, bár elképesztő: a világmindenségben
a Teremtő a legfantasztikusabb (holo)grafikus.
Csak innen karéj, valójában teljes a hold,
a viszonyítás józansága nézőpontot egyenesít,
az illúzió egészen behálózott,
ideje lenne szövevénye fölé kerekedni.
A teljesség mindig itt van, lehetőség,
egy kvantumugrás, és megélhetem mint tökéletességet,
csak kiválasztom azonosulásom: rész vagy egész?
A perspektíva meglehetősen jelentőségteljes.

Időfutam

veretes lovakkal nyargalnak a percek
tekintetem az óralapon hasal,
megint elvétettem, nem kellene
versenyt futnom sajgó időficammal.
egyszer utolérem, sőt megnyerem majd
ha lódulva veszem fel a ritmust,
lendületem felülkerekedik, szárnyakra kap
már látom magam, a bajnok pegazust.
addig számtalanná olvadnak a körök
pörög a percmutatóvágta
de mi lesz majd, ha a versenyből
egyszer s mindenkörre ki leszek zárva?
- annak, kit az idő végleg leköröz,
vigaszdíjként ott az időtlen pálya,
majd a playback-kel elidőzhet -
úgy megállnék egy szusszanásra
feladom, ha bedobom a kantárt?
belegebed, ki az idővel versenyre kel.
s ha az idő áll, csak én loholok
időtállóan magamat kergetve?
veretlen pegazus paripán
suhan el az óralapról tekintetem

Léleköltések

Léleköltések a szavak,
melyekkel gondolataimat összefércelem.
Néhányat papírra varrtam,
gyakorolni a keresztszemes
rímzést. De kell még valakinek
hímzett poéma, vagy csak patchwork sóderek?
Fejtegetéseim fonalát
egymásba kö-l-töttem.
Bele ki kötne, hol a fonák?
Hiszen úgy tű-nik, a sima a fordított,
s a fordított a sima ma már.
Hogy hol a minta? Szőttesem k-ölteni
EGY a szabály: szívszálat sodorni
r-égi cérnával, majd befűzni fÉNy árba.
A k-elmenemesítés kinek férc, kinek varázs.

Vissza a Feladónak

Tudatom ablakszemeinek pillantásával olykor
látom megnyilvánulni a megnyilvánulatlant: Isten alkot.
Nézd csak a szem(eim)ben elnyúló fasort!
Felhőhabot nyaló szinuszhullámrajzok a térben,
vagy mint a létsíkra ragasztott dimenzióbélyeg.
Isten postára adott képeslapja vagyok.
Testem lapján lelkem tér-kép Isten üzenetével:
Vissza a Feladónak!
Időkaparta felirata elmosódott bolyongásaim közben,
de lükteti minden megnyilvánulatlan.
Lelkemben visszhangzik az útirány,
ördögi szonárfrekvenciák sem téríthetnek el.
Feladómhoz univerzumokon át is visszatérek.
Talán csak álom a posta, talán nem adtak fel soha,
és hogyha eljön ébredésem, ott találom magam
Istenem fényingének a zsebében.

kÖRök

Leteszi terhét, kikötött a ma,
csomagja enyém, mérlegen a nap.
Zárul a szemhéj, derűit viszem,
gyöngyös kagylóbél napomnak kincse.
Szuszog a holnap, méhében a lét.
Álomfiókba szétszórt gondokat pakol az éj.
Ágy alatt maradt, elnyűtt gondolat
terveit szövi, engem kóstolgat.
S csak dünnyög, mormol, duruzsol, igéz.
Csitt! hisz itt vagyok, mind itt vagyunk még.
Alszik a holnap, még bármi lehet,
már érik a mag, a kisded reggel.
Csak várok csendben, míg megszületik,
a Most van bennem, s a Most lesz mindig.
K-örökké tágul a várandós ma,
mit a holnap szül, a tegnap fogant.
Én vagyok a pont a kör közepén,
a vajúdás és a megszületés,
a magot vető, és learató.
Míg ajkam partjait mossa a szó.

Belenövök

Honnan indultam?
Nem kéri számon az emlékezet.
Lábaim alatt súrlódó kavicsokként
csikorognak a percek.
Meg nem állhatok,
ahova indulok, még nem értem oda.
De már nem akarom
mindenáron átugrani az árnyékomat.
A fény felé tartok,
így az utamba nem áll.
Ő követ, s én hagyom,
majd leülepszik mögöttem,
mint a múlt pora, leszáll.
Csak legyen távolság.
Nem állhatok meg, nincs állomás itt.
Mint a mássalhangzó-torlódás,
ha most fékezek, a múlt
kimondhatatlanul belém gyűrődik.
A távolban egy inverz sziluett.
Árnyékom már piszkál,
ezúttal belebújok-e. Rohannék hozzá,
hogy lássam, nagy még a méret?
Ám a talpam alatt futópaddá
síkosodnak a kavicsos percek.
Lábam lefulladt motor,
a csúszásért a szoftver felelős.
Nem számít, majd újraindulok,
átlényegülök. S árnyékomból kivetkőzve,
Önmagamba minden perccel
egyre jobban belenövök.

Szívlobbanás

Hangos a világ,
nem hallod a lelkedet.
Néha még kiált.

Ajkad elhagyó
jeges légkristályok közt
didereg a szó.

Hova tűnt a csend?
Elnémuló szívhangok
jelzik, hol keresd.

Hív egy tér-idő,
mely kihűlt álmaidból
dércsipkéket sző,

zúzmaramentét.
Már parázslik a lélek,
s fűt a reszketés.

Érzed, hogy hevít?
A fájdalompernyéket
sóhaj repteti,

szállsz velük te is...
s szem zugából csordogál,
kiolvad egy szív.

Leltár

anya vagyok.
szennyes ruhakupacok alján keresem a rendet,
a nap ráncait esténként kivasalom,
porszívóval üldözöm a náthát,
ételautomata funkciómat fürdetőre átkapcsolom.
aztán jöhetnek a plüssök és a mesekönyvek,
ölelés háromszor, (egyikük már nem kér belőle).
négyfelőli szuszogásuk becsalja az éjt,
a napi leltárt még átnézem,
valami hiányzik: a csend, a rend és az én.
majd holnap, amikor kultúrperceimben
a konyhagőz déli-bábjait megtapsolom,
és a koszos edényeket elnyeli a mosogató,
pipa lesz a rend, és egy szeletke csend
talán rám mosolyog... "aaanya, gyere!"
mit nekem leltár, illúzió!
anya vagyok.
inkább őrzöm mosolyuk,
sóhajuk, nyafogásuk.
soraim közé ültetem a csendet,
mire kihajt, én leszek ott
s a hiányuk.

Ma(g)

Kókusztejbe mártózik a reggel,
incselkednek ízei a napnak.
A jelenlét kiskanala éppen
éberségem fogainak koccan.

Te(l)jes fókuszba keverem magom,
mi szétgurulna, összeterelem.
Gyöngyöző percek forgatagából
kihajt a ma, és gyümölcsöt teremt.

Banántutajon lebeg az elmém,
elragadja örvénylő chia-mag,
s keringőzik a teljesség felé
minden pergő, megízlelt pillanat.

e-Lég vagyok

Elrejtőzött bennem a gyermek,
észrevétlen levegővé vált.
Elsodródott lebegő füstkarikák úszógumiján,
pára lett sóhaj repítette vitorlán.

Terheit a térbe öntötte,
a rab szavakat, a félelmet, retúr könnyeit.
Reménye hajtotta, űzte:
a láthatatlanság, súlytalan buborék lenni...

Merre vagy? Hangom suhanó frizbi
az idő alagútján. Hát nem hallja senki?
Csak az tűnik el, kit a feledés magával ránt.
De én kereslek, kereslek mindig!

Kereslek, mikor a pitypang a széllel ered,
és a bóbitán integet a múlt.
Riadt kaméleon, nem kell félned!
Hol bujkálsz, merre lapulsz?

Színes léggömbök gurulnak a napba,
az égbolt rágóit cseni a szél.
Te vagy az? Hát mutasd magad,
illanó lufi, légbuborék!

Folyó tükre mélységes kút,
testemen átszalad vizébe a fény.
Hiszen nincs árnyékom, nincsen már súly,
csak az áttetsző lebegés!

Nem, ez nem lehet! Semmi vagyok,
senki sem hall. Megrémít a levegő-lét.
Felkacag bennem a gyermek. Légy, aki vagy!
Lélegzet lenni isteni pálya, odaadás, a Mindenség.

BolyGól

Égi pályán
rózsaszín márvány
partjelző felhőszegély.
Égalj kispadra,
gurul a Nap-labda,
piheni zárómeccsét.
Térfélcserére,
csatár-csillag cselére
treníroz az est.
Hátráló praktika,
Merkúr-Vénusz taktika,
a tempó kedélyes.
Uránusz bikázva
a 11-est bevágja,
a mérkőzés szoros.
Mars kihagyja,
Vénusznak passzolja.
8:8, becsorog a Hold.

Gondolatkapszula a jövőnek

Kedves jövőm! (ha létezik még ilyen)
Telepátiás gyorstalpalóról küldöm ki a jelet.
Hamarosan nem lesz, mire betűm kanyarítsam,
nincsen fa, főleg nem papírnak.
Kivágtuk már valamennyi erdőt,
(de majd plasztikból csiholunk tüzelőt.)
Mielőtt gondolataim is műanyaggá válnak,
megüzenném, hol is tart a század.
Datálunk most kétezer-huszonkettőt,
néhány következtetést le is vonhatsz ebből.
Virágkorát éli a koronás kórság,
szegény gyógyszeripar nem győzi az oltást.
A szomszédunkban nemrég ölre mentek,
a gazdaság és az idegeink miszlikre őrölve.
De megnyugtat, hogy fizethetünk rezsit,
mert ez azt jelenti, lesz hol dideregni.
Ám a ko-Média nem tesz mindent közzé,
azt se, hogy testünkön át hullámzik az öt gé.
Szerintük nem attól hullanak a méhek.
A végidőket legalább oszthatjuk a fészen.
Azt nem sejtjük, meddig lesz még áram,
már nem csökkenti költségét az állam.
Spórolhatnánk jobban is a vízzel,
csak találgatjuk, gáz van-e, vagy nincsen.
Miközben a kontinenst pusztítja az aszály,
mi locsolunk és füvet nyírunk, a kétnapos gyep blamál.
Kár a gőzért, hiszen alig vagyunk otthon,
a megélhetésért - tetszik vagy sem - dolgozni kell folyton.
Gyakran már a szomszédba is autóval járunk,
nincsen időnk kondizni, így elfárad a lábunk.
Benzingőzbe folytjuk a reggelt és az estét,
hogy megkapjuk az előre elköltött havi fizetést.
Kevés a pénz? Helyette költjük majd a rigmust!
Rímfaragva egész mókás a világban e cirkusz.

Versek a Rezdülésekből

Haikuk

Versek a Lélekmozaikból

Édes sav-Anyu

Esti létállapotom akár az aszalt szilva.
Egy gondolatot még kipréselek,
aztán entert nyomok. Lendületem leszívva.
Lekvárnak még elmennék, de minek a töltelék,
ha nem kell tányérra csapni, megspórolom a mozdulatot,
jó a szájba-palacsinta is, a pocakokban majd megszámolom,
megvolt-e a napi negyven, fő per tíz.
Estére tudni kell zsugorodni,
megőrizve a zamatokat, aztán vákuumba zacskózódni,
legfeljebb frissen kibontott mazsola leszek holnap.
És folytatódhat a műveletsor, vagy inkább újrakezdődik,
odaadom magam megint, magom, akarom mondani.
Az élet egyszerű, ami nem kell, tessék kiköpni.
Kivárom sorom, mint a rántotthúshalom a forró jakuzzit,
hangom beragadt magnó: azt a bizonyost illene lehúzni.
Persze értékelem én, de talán lehetne sokkal jobban,
hogy ikszek helyett ipszilonokat kaptam.
Még szerencse, hogy esténként már leáll a futószalag,
és én a tartósítóban végre kifújhatom magam.
Másnap minőségellenőrzés lesz megint, aszalóim
kíméletlenül letesztelik, aromazáró volt-e a tasak.
A sav-Anyut nem szeretik.

Úton Önmagamhoz

A fák már vigyázzba álltak
a járda keskeny kifutója mentén, tétován ballagok,
a szegély önjelölt korlátként jelzi hallgatag,
csak előre mehetek, esetleg visszafordulok.

Lehet néha megbotlani is,
a fák akkor majd halkan kuncognak
és nézik, ahogy két járdalap közt
egy sunyi fűcsomóban lábam elakad.

Olykor elgáncsolnak komisz kavicsok,
de vajon érdekelne valakit,
ha elhasalva földet ér orrom,
és kiterülök, mint vasalódeszkán az ing?

Az alázat már int,
és laza mozdulattal vasal a betonba.
Dühösen gőzölöghetek és fújtathatok,
de inkább lennék vasalt matrica,
melyet az égbolt mágnese vonz.
Egy fa göcsörtös karját nyújtja felém,
hát feltápászkodok.

Az út hosszú, ki tudja, merre visz,
már beláthatnám, a sok buktató megannyi
göröngybe csomagolt tapasztalás,
nem kéne odébb rugdosni.

A légben érzékfeletti pára
bódulata száll,
átszűrődik kipárolgásaimon,
lecsapódik a pupillán.
A Ráktérítő ollója majd visszaterel,
ha a Bak nem reagál,
eltérítődtem, azt hiszem.
Nem végzetesen tán.

Egy fa ágaiba vesz, amíg vizsgázom,
mit is jelent nekem az éberség.
Több kitérőt nem teszek -, fogadom,
talán megértettem a leckét.

Így hát tovább súrlódom egymásnak
ütköző gondolatok között.
Némelyik masszív, a másik szétpukkanva
löki le rólam a szemellenzőt.

Kalandjaimat beváltanám,
maradt néhány sorsjegyem,
ha másra nem, hát stoppolni,
időzsetonért a Nappal is rulettezhetek.

Mennyit kell még menetelnem?
Szeretném végre hallani.
Eső áztatja le kérdéseimet,
már beleférek egy másodpercbe,
talán a pillanatba is...

A horizont vörös pizsit húzott,
fekete takarója lassan betemet.
És kereshetem mintáján a csillagösvényt,
a rejtélyes útmutatót.
A fák ebben nem segíthetnek.

Lelkesedésem begombolom,
derűsen haladok tovább.
Valami vonz, csalogat,
az égi lámpás reflektorra vált.

Végre egy tábla, amely eligazít:
"Lelkem 1 kilométerre" - olvasom,
az utolsó etapot futva megteszem,
mindjárt hazaérek, célban vagyok.

A kifutó végén már repülök,
szeretet eufóriája vár,
szabadon magamba olvadok,
és hallom, ahogy tapsolnak a fák.


Verses legenda Szent Mártonról

Történt egyszer..., mikor is? arra
nincsenek pontos feljegyzések,
Krisztus után 316-ban,
de az is lehet, hogy '17-ben,

-így ír a korról az irodalom:
mikor ókori pannon hazánkat
a tágas római birodalom
határai foglalták magában -,

tehát: Savaria városában
napvilágot látott egy gyermek,
akit a hadistennek szánva,
szülei Mártonnak neveztek el.

- A fiam egészséges és erős,
-szólt az apa-, már látom, hogy merész,
s kiváló katona lesz, ha felnő
ezért Mars után kapja a nevét.

Édesapja pogány hitvallásban,
jómódban, de szigorral nevelte,
fiát is katonának szánta
és az évek egyre csak teltek.

A kis Márton szépen cseperedett,
s bár szerette, tisztelte szüleit,
titokban más álmot dédelgetett:
Krisztus katonája akart lenni.

Mártont a keresztény hit vonzotta,
terve a keresztséget felvenni,
s napjait - hű szolgához méltóan-
remeteként Istennek szentelni.

-Fiam, terveddel nem értek egyet!
szólt apja, - miért váltanál vallást?
Kimondja a római rendelet:
katona fia katonának áll.

-Drága apám, nekem más a vágyam,
nem érted, ezért elmondom megint:
kívánságom, kereszténynek állva
csak Isten dicsőségét hirdetni.

Márton elérte, amit elszánt,
bár apja, anyja ellenezte,
a keresztények közé beállt,
a püspök hittanulóvá tette.

De mégsem szegülhetett ellen
eltökélt atyja óhajának,
így hát 15 esztendősen
beállt légiós katonának.

Mártont a császári seregben
sorsa bárhova is sodorta,
keresztény értéket követve,
Istent a szívében hordozta.

Kivívta a társai csodálatát,
a hidegben ruháit szétosztotta,
a koldust, amikor már nem maradt más,
a köpenye felével borította.

Tudta Márton, hogy egy fél köpeny is
jól melegít, ha megosztjuk mással,
"amid van, oszd szét", Jézus erre int,
és már burkolta is a ruhátlant.

Éjjel álmában Krisztus viselte
a koldusra terített köpenyét,
aki szavaival elismerte
a fiú felebaráti tettét.

- Aki köpenye felét rám adta,
nem más, mint a hittanuló Márton!
- Jézus eme szavakkal méltatta,
és Márton nem feledte az álmot.

A katonaévek lassan véget értek,
a seregből már keresztényként távozott,
ugyanis felvette a keresztséget,
amiről már oly régóta álmodott.

A légiótól elszakadva
Hilarius püspök mellé állt,
és jutott egyre magasabbra
Márton az egyházi ranglétrán.

De visszavárta szülőföldje,
álmában utasítást kapott,
örömhírt terjesztett útközben,
és térített ifjút és aggot.

Áttért a keresztény hitre
hamarosan édesanyja is,
ám apja a pogány hitet
vágyott követni továbbra is.

A bűnbánó remeteélet
korábban is vonzotta Mártont,
e célból Tyúk szigetére ment,
Isten társaságára vágyott.

Visszatérte után Gallföldön,
példáját többen is követték
együtt imádkoztak, s létrejött
számos szerzetesi közösség.

Téríteni rendületlen,
ez volt Márton hivatása
és az egyházközségekben
a hit megszilárdítása.

Mindenki szerette, tisztelte,
és kísérte megannyi csoda,
talán így tudatta az Isten:
Márton az ő kiválasztottja.

Meggyógyított betegeket,
feltámasztott több halottat,
messzi földön is elterjedt:
hogy ő Isten apostola.

Az esztendők tovaszálltak,
s lett 55 éves Márton,
ekkor püspöknek kívánta
Tours-ban már az egész város.

Szerénysége a krónikák szerint
Mártont egy lúdólba vezette
de sorsa elől nem térhetett ki,
a gágogás hamar leleplezte.

Alázatos maradt püspökként is,
nem tartott igényt a fényes trónra
elviselte a megütközést is,
mert szemet szúrt csendes életmódja.

A pogány bálványok helyén
kolostort és templomot emelt,
püspöksége területén
pogány falu nem maradt egy sem.

Munkájában segítette
az isteni Gondviselés,
pogány templomok dőltek le,
imáját csodák követték.

A keresztény hit terjesztésén
aggastyánként is munkálkodott,
hirdette számos bizonyíték,
hogy ő isteni kiválasztott.

-Itt van köztetek Isten országa!
- idézte Márton Jézus szavait -
- Kik szeretettel néznek egymásra,
örök üdvösség nekik adatik.

Nevét áldották messzi földeken,
és közben már készült a nagy útra,
érezte, hogy az idő közeleg,
amikor találkozhat az Úrral.

Imádkozott Istenhez szólva
még az utolsó percekben is,
halálhírére patakokban
folytak a részvét könnycseppjei.

-Ha még szüksége van rám népednek,
Uram, nem vonakodok maradni,
és munkámmal szolgállak Tégedet!
- ezek voltak utolsó szavai.

Emlékét őrzik templomok,
imák, freskók és énekek,
nevével összefonódott
rég a krisztusi értékrend.

És büszke lakói Szombathelynek
dicső nevét azóta is áldják,
hisz Márton, ki e földön született,
az égben a szentek közt vigyáz ránk.


Brenner János, a magyar Tarzíciusz

Múlt századunk válságos évei,
mely hazánkat sem kímélte -
történetünk ekkor kezdődik,
s a helyszín: Vas vármegye szíve.

Ezerkilencszázharmincegy
decembert mutattak a naptárak,
mikor újabb gyermeke született
a szombathelyi Brenner családnak.

A fiút a Szent Erzsébet templomban
tartották keresztvíz alá,
- emlékezve a szent apostolra -
szülei névül a Jánost adták.

Hithű katolikus családban
nevelkedett, szerető légkörben.
Szüleinek szívében a hála
s Isten foglalta el a fő helyet.

A hitben és imádságban
töltött boldog gyermekévek
az öccsével és a bátyjával,
hamarosan emlékké értek.

A Püspöki Elemi Iskolában
ült be a padba a kis János,
a tanévet kitűnően zárta,
éles esze hamar kiviláglott.

Isten hívását korán meghallva
egy darabban főszerepet vállalt,
mély átéléssel lépett színpadra
Szent Tarzíciuszt játszva.

Titkon a jövő is felsejlett,
mikor az Oltáriszentséget óvva
tiszta, gyermeki szíve
a vértanú szenttel eggyé olvadt.

Zircen, a ciszteciták között
volt növendék László, a bátyja,
Jánosban is megerősödött
a szerzetesi élet vágya.

Elhatározásában kitartott:
novíciusnak jelentkezett
a ciszter rendbe. Beöltözésekor
ruházták rá az Anasztáz nevet.

Mikor a rendet támadás érte -
bár teljesült szívbéli vágya -,
tudta, a nyugodt szerzetesi élet
álma valóra titokban válhat.

Papnevelde falai között
lehetett csak János növendék,
s hamarosan eljött az idő:
Szombathelyen pappá szentelték.

Életének vezérgondolata
újmisés jelmondata lett:
Minden a javára válik
annak, ki szereti Istent.

Hitéről tanúságot tett
Rábakethely káplánjaként is.
Tisztelet és szeretet övezte,
lelkesen hirdette Isten igéit.

Társasága, kedvessége
vonzott időset és fiatalt,
még életében példakép lett,
elérhető, hétköznapias.

Szívében sosem hagyott
helyet félelemnek, kétségnek,
szavaiból a próféta szólt:
"Jézusnak vértanúkra van szüksége".

János már nem tölthette be
huszonhatodik születésnapját.
Máig homály lengi be, pontosan
mi történt a végzetes éjszakán.

Zsida mellett érte a támadás,
beteghez csalták ellenfelei,
míg gyalázták, vérét ontották,
az Oltáriszentséget óvták kezei.

A tiszta lelkű papnak
még a halál is javára vált.
A rábízottakért élt, majd halt,
mint jó pásztor, emberhalász.

Nem tartották vissza fenyegetések,
se a legnagyobb áldozathozatal.
Vére a kereszténység magvetése,
kultusza örökre fennmarad.

Szombathelyen lelt nyugalomra
de emlékét őrzi ország és világ.
Boldoggá avatott János atya
a mennyből hű követőkért kiált.

Kórkép

Oly korban élek én e földön,
mikor az ember csak bambán tűr,
hiszi, hogy érte van a börtön,
az, amelyben önbecsapva ül.
Oly korban élek én e földön,
mikor a hazugság legális,
csak egy biztos, a koporsószög,
ki igaz szócsövévé válik.
Oly korban élek én e földön,
mikor orvost nem láthat beteg,
az oktatás virtuális köd,
talán a nemtudás lett érdek.
Oly korban élek én e földön,
mikor a széthúzás virágzik
vörös bélyegként a házakon,
"ne gyere közel", más nem számít.
Oly korban élek én e földön,
mikor a tű lett a messiás,
beoltott szabadság? Köszönöm,
de az nem alanyi jogon jár?
Oly korban élek én, amikor
megmondják, ki dolgozhat, ki nem,
s megbüntetik a rendőrök, ki
plasztik nélkül élni szeretne.
A korban, eme csodás földön
legnagyobb ragály a rettegés,
és az ember minden gazt eltűr,
mert félti nyomorult életét.
A korban, itt ezen a földön
Iphone nélkül nem vesz fel a busz,
és maszkon át vehet levegőt
az is, kiben nem remeg a szusz.
A kor, melyben élek e földön,
ébredésre, szeretetre vár.
A mostban teremtjük a jövőt,
ölbe tett kézzel tovább várni kár.

Őszi (n)agytakarítás

Már tudom, hogy nem tudom, hogyan
ragasztja elmémbe energiáit a tapasztalat,
mint ahogy e világon mindenki,
én is csak megszokásból tömködöm a tudattalant.
De már tudom - életek munkája talán -,
ha kifényesítem teletapétázott tudatalattim,
derengeni kezdenek az évszázadok alatt
leragasztott pincematricák, világossá válik
az összes, elmén átszitált valóságkivonat
és rétegelt illúzió, ósdi vakolat.
Lekapargatnám.
A gyertyafényben nagyobbak az árnyak,
a homály hígított sötétség.
De már elég, hogy lássam,
tökéletes oldószer a fény.
Épp titkait árulja az égi hirdetőtábla:
áldásos a lomtalanítás, a pincerendezés.
Elavult mintákba ragadt sorsom végre felszabadítom.
Kérdőjelekkel vések, szavakkal vakarok,
lebontok ingatag hitrendszereket, gátló korlátot.
És ha a rendrakással végzek, az éber értelmet
állítom őrnek a letisztult térbe -,
az elme befogad mindent, akár a tapasz.
A fény felold, a fény rendez, a fény marad.