Blog

A hétköznapok nyelvén

Hozzáállás újratöltve

2022. augusztus 14.

- Jöhet a következő! Kérem, tolják be! - visszhangzik a kórboncnok érdes orgánuma a boncterem dermedt falain.

- Hadd nézzem az adatait! Pozitív Hozzáállás? Kellemesen csengő név. Bár mégsem volt elég állhatatos, ha fiatalon itt kötött ki. Miben esett el? Nézzük csak! Már látom, nem a realitás talaján állt, így nem is csoda, hogy az kicsúszott a lába alól. Óriási népszerűségnek örvendett, rengetegen ostromolták, bestsellerek tömjénezték, élvezte, hogy a kirakatban lehet. Mégsem tudták igazán megismerni. A mértéktelenség és a valóság megtagadása lett a végzete. Egy biztos, nem az volt, aminek hitték. De lássuk csak, mit rejt a felszín! Amint benézünk az illúziórétegek alá, rengeteg értéket találhatunk. Ha csak ezeket közvetíti, még ma is él és virul. Ő viszont toxikus, rózsaszín pirulát árult, tömegek bíztak benne, elhitték neki, hogyha beveszik, a világ is rózsaszínné változik.

- Valóban bevették? - A gyakornok kíváncsian fürkészte a felboncolt alanyt. Nem egészen értette, a professzor honnan meríti ténymegállapításait.

- Bevették, annak tudatában, hogy az eredményért azért meg kell dolgozni. A rózsaszín világlátásnak ára van.

- Ha jól értem, egy sarlatán került a kezeink közé.

- Csak az emberi hiszékenység éltetője, aki végül a saját filozófiájának vált az áldozatává.

- Mi lett a veszte?

- Elfelejtette felhívni a figyelmet, hogy a pirula mértéktelen fogyasztása mérgezővé válhat. Az emberek kiábrándultak belőle, és felelősségre vonták. Ráébredtek, hogy a közvetített módszer nem csodaszer, egyszerűen önáltatás. Nem lesznek jobban tőle, csak becsapják magukat, és megrekednek. Mert a valóságot takarja el a szemük elől, azt a valóságot, amely a megoldást is mutatná.

- A valósággal szembenézni olykor nem is olyan könnyű.

- Valóban könnyebb kiszínezni a valóságot, mint megkeresni a megoldást a felmerülő nehézségekre. De megéri-e?

- Abban csak nincs semmi rossz, ha elsősorban az élet napos oldalára fordítom a figyelmem? Vagy az is önbecsapás lenne?

- Amíg nem feledkezel meg a viharfelhőkről, addig nem. Az az önbecsapás, amikor viharba keveredve el kell hagynod a süllyedő hajót, de te nem teszel semmit. Ölbe tett kézzel vársz a megmentőre, elhiteted magaddal, hogy nem is olyan rossz a helyzet, amúgy is minden érted van, a fejlődésedet szolgálja. Ami egyébként igaz, ha teszel is azért, hogy kikeveredj a viharból. Mert ha nem, könnyen belefulladhatsz az önámítás hazugságába.

- Azért nem minden a Pozitív Hozzáállás számlájára írható.

- A saját bőrén mindenki megtanulja előbb-utóbb, semmi sem az, aminek látszik. A Pozitív Hozzáállás sem. Valódi megismerés nélkül követni bármit/bárkit boldogság helyett csalódáshoz vezet. De a tapasztalat idővel a középútra visz.

- Nem lehetne újraéleszteni? Nem az ő hibája, hogy félreértették.

- Tehetünk egy kísérletet. A világ jelenlegi helyzetében óriási szükség lenne a munkásságára.

- Megoldásközpontú Hozzáállás néven még óriási karriert futhat be.

- Legyen valóságszagú, és mossuk le róla az illúziómázat! Egy kis bátorságot is fecskendezhetünk bele, hogy a valóság elkendőzése helyett a látásra buzdítson. És töltsük fel hittel, amely lelkesít, és erőt ad a cselekvéshez! Aki nem bízik önmagában, a képességeiben, feladja, és meg sem próbál kiutat találni.

- Tehát a szélsőségek kerülése a hitre is igaz?

- A hit szükséges, de nem elégséges. Tettek nélkül pusztán képzelődés, tévhit marad. Nyitottság és alázat nélkül pedig dogmává válik.

- Végül is a viharos élethelyzetek is a valóság részei. Letagadás, elfojtás helyett megélni kell az ekkor felbukkanó érzelmeket. Így a kiút is szabadon kirajzolódik. Nem igaz?

- Íme, a Megoldásközpontú Hozzáállás. Életre keltettük, megtettük, amit tudtunk. Bízzunk benne, hogy ezúttal neki is sikerül a legjobbat kihoznia az emberekből.


Fókusz-pókusz

2022. augusztus 6.

"Ahol a figyelem, ott az energia" - kántálom az ősi törvényt, mintha ettől varázsütésre összeszedné magát a fókuszom. Jelenleg nyusziugrásban szökell az azonnali és a közeljövőben megoldásra váró feladatok közt. Követi az asztalról lecsorgó tej útját, visszapattan a papírtörlőről, beleütközik egy villáról katapultáló virslidarabba, megbotránkozik az új keletű alkotáson az ebédlő falán, majd folytatja észveszejtő ugrálását egyik gyerektől a másikig. Egyértelmű, a fókuszom szétszóródott, akár a nappalit beterítő játékok. Azok legalább nem stresszelik magukat, már túl vannak a napi veszekedésen, cibáláson, a közelgő "pakolás" szóra majd úgyis láthatatlanná válnak. A fókuszom viszont fáradt és nyugtalan, szétszórtan igencsak haszontalan jószág. Már a mantrára sem hallgat.

"Ahol a fókusz, ott az energia" - próbálkozom újfent. Hogy ez a törvényszerűség mennyire megállja a helyét, a gyerekek bizonyítják. Az energiám minden bizonnyal náluk kötött ki, ha ők még estére sem fáradtak bele, hogy a figyelmemért versengjenek. Az én elemeim viszont lemerülőben vannak. Főként a tür-elem és a figy-elem. A kény-elem már régen a kanapé alatt hever feltöltetlenül, a porcicák gurigáznak vele. A fegy-elem is a szomszédba jár töltekezni. De majd móresre tanítom a fókuszommal együtt, nem csámboroghatnak az engedélyem nélkül ide-oda.

Itt már csak a mágia segíthet. A gutaütésnél egyébként is vonzóbb a varázsütés. "Fókusz-pókusz, abraka-dabra. Fókuszom, azonnal ugorj a tudatba!" Már látom is, mint a nyuszit, amint szófogadóan visszaugrik a kalapba. Nevelés és gyakorlás kérdése. Persze úgy nehézkes, ha a fegyelem házon kívül tartózkodik. Már a gyerekek ágyba terelése is kifog rajtam. Sebaj, majd összetrombitálom valahogy a fókuszom is, miután a csemeték energiagörbéje lelapult. A prioritást viszont nem szabad szem elől tévesztenem. A boruló sorrend fejetlenséghez vezet. Esztelenség lenne kapkodással lefejezni a fókuszt. Elveszíti az erejét, és teljesen hatástalanná válik.

Csak kaparintsam meg! Olyan szemellenzőt kap, hogy elfelejti az ide-oda kalandozásokat. Megtanítom neki, hogy egyszerre csak egy hangra hegyezze a fülét, lehetőleg az enyémre. Azt sem árt begyakoroltatnom vele, melyik is pontosan ez a hang. Ha a gondolatok felől fúj a szél, zsákutcába viszi. Lény-egét tekintve a felhőmentes, tiszta tudatból áradó sugarak mutatják az irányt.

Egy póráz sem ártana, minél rövidebb, annál jobb. Irányba állítom és a szíjat ki sem engedem a kezemből. Legalábbis addig, amíg a gyerkőcök békésen szuszognak. A külső csend megkönnyíti a belső csend megteremtését. Próbáltam már fordítva is - elvégre minden belőlem indul -, de eddig sajnos nem sikerült. Vagy a gondolataim makacsolják meg magukat ilyenkor, vagy a gyerekek kapnak dührohamot és/vagy sírógörcsöt, mert anya "csendben van".

Szóval az áhított csend áldásával feltöltekezve én és a fókuszom nekivágunk egy hegynek. Mindig csak egyet veszünk célba. Először a mosogatóban magasodót, aztán az újra láthatóvá vált játékkupacot, majd a szekrénybe kívánkozó ruhák halmait. De már nagyon vár rám egy másik hegy is, az, amelyet a természetem övez, és ahova a szívem húz. Néha sikerül megmásznom, csúcs ez az érzés. A hegytetőről belátom a megtett utat, és lenézek a mélységeimbe. Majd megragadom a ceruzám hegyét, hogy az út során megélt kincsekről meséljen a papírnak. Persze csak akkor, amikor a fókuszom ismét összeszedtem. A gyerekeknél ugyanis nagyon szeret elidőzni. Ha hívják, rögtön ugrik, és a kívánságukra varázsol ezt-azt: finomságot, jókedvet, pókemberes pólót, játszópajtásokat. Lassan ők is megtanulják: az ügyesen beidomított fókusz varázserővel bír.      


Fő a türelem

2022. július 31.

A növekvő szükségletre való tekintettel elhatároztam, összeállítom a türelem receptjét, hogy kifőzhessem a tartós nyugalmat. Egy ideje próbálkozok már, de mindig felsülök vele. A végeredmény nem elég kifinomult. Talán az összetevők arányán kellene változtatnom. Pedig már a számban az íze. Kávéskanállal merem majd, hogy leteszteljem a hatását. A tervek szerint feltétlen a sodromban maradok, mire egy tányérnyit kikanalazok.

Nagyon szeretnék már most belekóstolni. Szükségem lenne rá, hogy a gyerekek állandó harcára ártatlan civódásként tekinthessek, hogy a szüntelen zsivaj kellemes zöngékké szelídüljön a fülemben. Hogy a kamaszlázadást megértéssel tolerálhassam, az álmok távolságának nyugtalanító érzését pedig a várakozás izgalma enyhítené. És hidegvérrel fogadnám azt is, hogy a frissen felújított házat újra szét kell verni, mert az egyéb melegedési opció kialakítása télvíz idejére ezzel jár.

A "rögtön szeretnék belekóstolni" azt jelenti, még kísérletezem. A türelmem kiforratlan. Kihívást jelent, hogy több összetevő is éretlen. Itt van például a hit. Amíg a hitem nem érik kilátástalanságból reménykedéssé, majd bizonyossággá, nem érdemes belekeverni a főzetbe. Éretlenül hozzáadva csak keserű elviselést főzhetek ki. Fogcsikorgatóan kellemetlen az íze. Hitem érettségét az igazolja, hogy kétségtelenül hiszek a végeredményben, és abban, hogy a várakozás edénye értelemmel teli. Amikor elhiszem, hogy minden időben megér(kez)ik. Akkor, amikor készen állok.

A legfőbb hozzávalónak, a szeretetnek is be kell érnie legalább elfogadássá. Hiányában legfeljebb tűrés fortyog szenvedéssel. Ilyenkor vigyázni kell, nehogy a gőz kirobbanjon a fazékból. A fedőt időnként érdemes levenni, hogy szabad utat kapjon a feszítőerő.

A tartósító ki ne maradjon megint! Kitartás nélkül hamar türelmetlenséggé erjed a főzet, az összetevők elvesztik eredeti esszenciájukat. Már elégszer tapasztaltam, hogy türelem helyett nyugtalanság forrong az ereimben, és a véredényeimről lekívánkozik a fedő.

Ami szintén kihagyhatatlan a főzetből, az a jelenlé(t). Feltétlen hozzá kell öntenem! Emulgeáló nélkül a "most" kicsapódik és jövőállagú lesz. A türelem pedig kínzó vágyakozássá fő. Emellett természetes ízfokozó is. A tartalmas jelen mindig megízesíti a türelmet. Egy csipetnyi humorral fűszerezve pedig igazán ínycsiklandozó nedű.

Nincs kétségem, a recept összeállt, ez az utolsó változat. Már csak meg kell érlelnem minden összetevőt, hogy a várakozás edényébe önthessem. Majd kiforrja magát, csak bírjam kivárni. Fő a türelem! Siettetni? Azt bizony nem lehet.


A bőség forrása

2022. július 23.

- Mit keresel olyan nagyon? Talán segíthetek megtalálni.

Összerezzenek a váratlan hangtól. Az ösvényt szegélyező nyárfák árnyékából egy alak közeledik. Mosolya bizalmat ébreszt. Úgy sejtem, nem azért van itt, amiért én.

- A bőség forrását keresem. Innen odatalálok?

- Sokan járnak ezen a csapáson - ahogy ti mondjátok - pénzt keresni. Így szoktátok, keresgéltek. Hosszasan. Verítékkel. Szenvedve. Egy életen át. Mégse elég, amit megkerestetek. Hogy is lehetne, amikor azt hiszitek, hogy nincs? Ha lenne, nem keresnétek. De amíg keresitek, csak a hiányát állandósítjátok.

- Dehát a megélhetéshez szükség van pénzre!

- Tudod, mire lenne szükséged? Igazán élni. Ha a pénz szükségességéről beszélsz, azt nyilvánítod ki, hogy szűkében vagy, hogy nincs elég, ebből adódóan nem is lesz. A pénz létezik, mert megteremtettétek. A kérdés az, hogy készen állsz-e a bőség, a teljesség útját választani a nélkülözés, a szűkölködés csapása helyett.

- Persze, hogy készen állok, azért vagyok itt.

- Készen állni azt jelenti, hogy nyitott és befogadó vagy, mert felszámoltad a gátakat, amik elzártak az áramló bőségtől. Ilyen gát a félelem, az elégedetlenség, a bűntudat, az irigység és minden pénzzel kapcsolatos ellenérzés. Keresés helyett tudatosítsd, hogy mindig a rendelkezésedre áll, majd éld át, hangolódj rá! Élvezd, bármit is teszel, a szenvedést, kínlódást pedig cseréld örömre! Mindezt felismertétek már, bőségszemléletnek hívjátok, a megvalósítását azonban gyakorolnotok kell. A legtöbben még mindig keresitek a pénzt. Előszeretettel kutattok egymás zsebében. Amíg azt nézitek, kinek mennyi van, sosem lesztek elégedettek. Amíg lázadoztok, felelősségre vontok, mert valaki igazságtalanul többet birtokol, eltávolodtok a bőség forrásától. Amíg azt hiszitek, minden valaki másnak a hibája, sokat fogtok még szenvedni.

- Nézzük tétlenül a kizsákmányolást, hogy egyesek a közérdek helyett a saját érdekeiket tartják szem előtt, vagyis a zsebükben?

- Az egyéni érdek ellen szót emeltek. A saját felelősségetekkel mi a helyzet? Hogy a természet kizsákmányolásában mennyi részetek van egyénileg, vajon megvizsgáljátok és vállaljátok-e? Vagy csak keresni szerettek? Például bűnbakot, bitorlót, harácsolót. Rendszerint találtok is. Nagy a forgalom a fösvény ösvényen. De mások megítélése helyett önmagatokat miként értékelitek?

- Nincs időm erre. Ha a világba tekintek, összeszorul a torkom, mert egyre nagyobb a kihívás, hogy úgy éljünk, ahogy eddig, hogy egyáltalán megéljünk. Hogy minden szájba jusson falat, és biztonságban legyen a családi fészek.

- A körülmények áldozatának vagy teremtőjének tekinted magad? Amíg azon sopánkodsz, hogy az árak az egekben, a pénz is elérhetetlen messzeségbe kerül tőled, mert a bőség helyett a szükség tudatállapotát vetíted a külvilágba. Ha mindent kívülre helyezel - s nem önmagadba -, a biztonságot, a szabadságot, a felelősséget, akkor a külső körülmények kiszolgáltatottjává válsz.

- Te biztosan megtaláltad már a bőség forrását, hogy egyáltalán nem aggódsz. Megmutathatnád nekem is.

- A keresők, szűkölködők csapását járod, itt csak veszteséggel, hiánnyal találkozhatsz. A bőség magasabban áramlik.

- És hogy jutok el oda?

- Hagyj fel az elégedetlenséggel és légy hálás! Vedd észre és értékeld mindazt, ami körülvesz, ne csak akkor, ha elveszted! Amíg félsz a veszteségtől, nem tudod élvezni, ami van, ami már most a rendelkezésedre áll. Tedd fel magadnak a kérdést: van mit megosztanom, van miből adnom? Amíg van, bőségben vagy. Adsz, mert van, adsz és lesz. EgySZER, tízSZER, SZERfölött, SZERetettel. A SZER-etet, táplál, gazdagít. Óvakodj a SZERtelenségtől! Csak arra figyelj, amit SZERetet övez. SZERezz örömet, SZERepeidben maradj SZERény. A SZERencse a szeretet fia, nem a véletlené. És ne felejtsd, a bőség áramlik, ha meg akarod fogni, kifolyik a kezedből. Ne birtokold, hanem tápláld, áraszd magadból szeretettel, és visszatér hozzád.

- Ha csak a szépet és a jót látom magam körül, nem önámítás? Úgy beszélsz, mint egy világtalan, aki semmit sem érzékel a világ nyomorából.

- Amit az anyagi világban látsz, az következmény. Értékelheted nyomorúságnak, de szükségszerű, értünk történő változásnak is. Minden belőled indul. Olyannak látod és értelmezed a világot, ami benned van, ahol éppen tartasz. Emelkedj a gondjaid fölé, haladd meg a problémákat, és a magasabb perspektívából ráláthatsz a világra, egységes képet kapsz a körülményekről, és beláthatod a saját természetedet. Ha nem tetszik a látvány, csak változtass a nézőpontodon, érzéseiden. A fókuszod ne a külvilágon legyen, hanem a belső világodon. Önmagadban hozd létre, amit kívül látni szeretnél. Higgy önmagadban és hited erejében! Higgy egy olyan világban, ahol az együttérzés, az összetartás, az értékteremtés és értékmegosztás a természetes! Ahol a bőség nem felhalmozott vagyont jelent, hanem értéket teremtő erőt. Ahol a hiány, elégedetlenség fogalmát átértékelésre, újrateremtésre cseréljük. Ahol a munka örömteli, lelkesen végzett tevékenység. Ahol a valódi gazdagság nem kisajátított tulajdon, hanem belső értékeink, tehetségeink kibontakoztatása a közösség javára.

- Jól hangzik, sokan ezt szeretnénk. De miért nem látszik ebből semmi, miért nem sikerült még megvalósítanunk?

- Ha nézőpontot váltasz, beláthatod, afelé tartunk. De ne gondold, hogy ez könnyen és gyorsan megy. Ha könnyű lenne, értékelnéd? Olyan hosszú az út, amennyire eltávolodtál tőle. Át kell kelned a kétségek szakadékán és a bizonytalanság völgyén. Rajtad múlik, hogy a belátás, vagy a kényszer lesz a terelőd. Aki ellenáll és nem hajlandó önként változtatni az irányon, annak kényszerű akadályokkal, gátakkal kell szembenéznie. Légy hálás ezekért is, hisz általad léteznek, és téged szolgálnak! A hiány a tanítómestered, megtanít értékelni mindazt, ami körülvesz.

- Nem értem, te miért itt vagy, és nem a bőség útján?

- Hogy a keresőknek megmutassam az irányt. A bőség akkor értékes és élvezhető igazán, ha megoszthatjuk. Mindannyian a forrás egy-egy cseppjei vagyunk. Amint ezt belátjuk, egyetlen törekvésünk az lesz, hogy visszataláljunk az egységbe, és másokat is segítsünk ebben. Ismerd fel önmagadban és mindenkiben a cseppet, mely a forrás esszenciáját őrizve járja olykor küzdelmes, olykor békés útját a szétválástól az összeolvadásig.


Ha-jó a kapcsolat, megússzuk a zátonyokat

2022. július 18.

- Sajnos ők sem tudták elkerülni a sziklazátonyt - mutatott a Férfi a közeli csónakra, amely szinte teljesen víz alá merült. - Helyrehozhatatlanul megsérült. Mindketten mély sebeket szereztek, túl hosszú ideig próbálták menteni a menthetetlent.

- Megrendített a látvány, egyikük az utolsó pillanatig a merülő hajóban maradt. Csaknem a csalódások örvényébe veszett. Sajnálom, hogy nem tudtunk segíteni nekik - sóhajtott a Nő. - Az elmúlt időszakban ez már a sokadik zátonyra futás, amelynek szemtanúi vagyunk.

- Szeretném, ha a mi csónakunk kiegyensúlyozottan haladna a kapcsolatok tengerén. Nekünk is jobban kell figyelnünk, és még összehangoltabban eveznünk, hogy elkerüljük a buktatókat. A boldogság vizében szívesen megmártózom, de a zátonyokkal szabdalt sekélyes vizeket és a csalódás örvényeit kihagynám. Szívszaggató végignézni egy közös álom süllyedését.

- Amikor arra vállalkoztunk, hogy egy csónakban evezünk, még nem is sejtettük, mennyi akadállyal kell szembenéznünk.

- Nem az akadályok száma a lényeg, hanem a csónak egyensúlya, megingathatatlansága. Azokból lesz jó páros, akik páratlanul is kiválóan eveznek. Emlékszel, mit mondott társának az iménti hajótörött még a csónakba szállásuk kezdetén? "Szükségem van rád." És az utolsó pillanatban is azt kiabálta: "Nem tudok nélküled élni!" A benne tátongó űrt szerette volna a másikkal betöltetni. A függő, alárendelt, érdekre épülő viszony ellehetetleníti a kiegyensúlyozott csónakázást.

- Vajon a többi zátonyra futott milyen indíttatásból ült egy csónakba a párjával? Magányukat akarták orvosolni? Esetleg az előző partnerükkel közös megpróbáltatásokat szerették volna elfeledni? Vagy csak szeretet után sóvárogtak? Netán unaloműzőül? Az ilyen indítékok már az elején szavatolják a zátonyra futást.

- A másik ember nem a boldogságunk forrása, hanem akivel megosztjuk a boldogságunkat. Nem az, aki teljessé tesz, hanem akivel megélhetjük önmagunk teljességét. A közös hajózás célja nem a révbe érés, hanem az, hogy együtt éljük át az élményeket, néha a viharokat, és élvezzük az utazást. Hogy a másik ember és a vele való kapcsolat tükrében megéljük azt, akik valójában vagyunk.

- Egy csónakban evezni csodálatos dolog, de csak akkor, ha nem fordulunk egymás ellen, hanem összetartunk egymásért és egymással. Mert a cél közös. Ellenben a széthúzásból egymás lehúzása lesz, az együttműködés helyett versengés. Ilyenkor nem csoda, ha előbb-utóbb felborul a csónak vagy zátonyra fut.

- Úgy gondolom - tette hozzá a Férfi -, a kiegyensúlyozott csónakázás feltétele egymás kölcsönös tisztelete és elfogadása. Amikor mindketten őszintén önmagunk lehetünk a hibáinkkal, gyengéinkkel, különc szokásainkkal együtt.

- Most arra gondolsz, hogy túl óvatosan, néha görcsösen evezek? Tudom, te élvezed a mély vizek kínálta izgalmas kalandokat is, és én sem bánom, ha néha a komfortzónámon kívülre csábítasz. De nem lesz széthúzás, nézeteltérés, ha a közös cél mellett mindketten megcélozunk egyéni távlatokat is?

- Egy csónakban evezünk, de nem vagyunk egymáshoz láncolva. Amíg támogatjuk a másik törekvéseit, és szeretettel figyeljük, ahogy szabadon kibontakozik nélkülünk is, anélkül, hogy magunkhoz kötnénk, egyensúlyban marad a csónak, és a boldogság vizein halad át. Nézd csak, épp felénk tart két régi csónakos! Mindig olyan boldognak tűnnek, kérdezzük meg őket!

- Eláruljátok az örömteli, kiegyensúlyozott csónakázás titkát? Már olyan régóta eveztek együtt, és még egyszer sem feneklett meg vagy borult fel a hajótok.

- Azt gondoljátok, mi sosem kerülünk viharba, sosem tévedünk veszélyes vizekre? - A két tapasztalt csónakos egymásra kacsintott, majd a fiatal páros felé fordulva folytatta. - A vihar csak a bizonytalan, kiegyensúlyozatlan bárkákat rengeti meg. Mi az egyensúly titka? Hogy kidobálunk mindent a csónakból, ami közénk, a lelkünk őszinte, tiszta kapcsolódása közé áll: az elvárásokat, a megfelelést, az önbüntető programokat, a lemásolt generációs mintákat, a berögzült előítéleteket, vagyis az összes energetikai játszmát, amivel egymást és önmagunkat szenvedtetjük. Nem cipelünk felesleges terheket.

- Mit tegyünk, ha a kapcsolatok tengerének ellaposodott, sekélyes részén kötünk ki?

- Sekély vízben nincs haladás. Előbb-utóbb léket kap a csónak, vagy megfeneklik. Mihamarabb vissza kell evezni a boldogság és a szeretet mélyebb vizeire. Csak úgy lehetséges, ha mindketten akarjátok. Ha csak az egyik tolja meg a csónakot, a másik nem tesz semmit, ingataggá válik a bárka, és a későbbiekben sem lesz harmonikus az evezés. A kölcsönösségben rejlik az összhang.

- Ha az egyikünk kivonja magát az evezésből, azt jelenti, hogy már nem vágyik több közös élményre?

- Előfordul, hogy elfogy a lendület, és a lelkünk mélyén érezzük, hogy már nem lelkesít az együtt evezés. Ilyenkor általában elegendő megvizsgálni a csónakunk terheit, nincsenek-e felesleges elvárások vagy megfelelések, melyek lehúznak. A hiányérzet könnyen befurakszik a csónakba, ha nem vagyunk jelen a pillanatban. Hálával a lelkesedést újra kifoghatjuk. Csak fel kell ismerni a kapcsolat és a másik ember értékeit ahelyett, hogy a hiányosságokra figyelnénk. Ha így sem sikerül feléleszteni a rajongást, akkor döntenünk kell, hogy teszünk még egy próbát, mert fontos a kapcsolat, vagy inkább kiszállunk a csónakból. A legrosszabb, ha nem teszünk semmit, ha tétlenül nézzük, ahogy zátonyra futunk. Semmi sem marad ugyanaz, a kapcsolatok tengerén sem. De hogy milyen módon változik meg, az tőlünk függ. Minden döntés, minden tett, (a nem cselekvés is) szeretetből vagy félelemből fakad, és a kimenetelt is ez a kettő határozza meg. A félelem ragaszkodik, a szeretet odaad; a félelem támad, a szeretet módosít, elfogad, elenged. De sose a párodon akarj változtatni, hanem az önmagadhoz való viszonyodon!

- A titok - amiről kérdeztetek - egyszerű, megvalósítani annál nehezebb: Legyél az ajándéka annak, akivel közös csónakba szállsz! Maradj odaadó és értékeld a tapasztalást, amit a másik mellett élsz át! A kincse leszel, ha megtapasztalhatja melletted legnagyszerűbb önmagát.


Becsület a mérlegen

2022. július 10.

"Becsüld meg értékeidet! Van, ami nem szerezhető vissza." A becsüs ajtaján méretes betűkkel kiabál a felirat. Nincs időm elgondolkodni a jótanácson, az üzletbe lépve rögtön barátságos hang köszönt. - Légy üdvözölve! Miben segíthetek?

- Csak érdeklődnék. Jó volna tudni, mennyit ér a becsületem. Mindenhol azt tapasztalom, ha szeretnék előrelépni, boldogulni, a becsületem az ára. Én viszont régóta őrizgetem, vigyáztam rá, nem adtam oda semmiért. Próbálták már elvenni is, de nem hagytam. Talán csak egy megerősítés hiányzik.

- Becsület? Sajnos azt kell mondanom, a piacon jelenleg elértéktelenedőben van. Felkapottabb lett a sumákolás, a hitványság, a gerinctelenség. Úgy tűnik, ma a becsteleneknek áll a világ. Nézz csak körül! Ki akar még tisztességes lenni? Akinek elment az esze.

- Ha az eszem házon kívül is, a szívem a helyén. Lehet, hogy mások szemében csak egy idealista bolond vagyok, mert a becsületet választom, kerül, amibe kerül. Kerestem az emberi értékek piacát, de megdöbbenve tapasztaltam, hogy átalakult személyes érdekek piacává. Ott is azt mondták, már nincs forgalomban a becsület, mert könnyebb nélküle érvényesülni. Hát senkinek sem hiányzik? Hová jutunk így?

- Lelketlen világban nincs rá szükség. Hiszen nincs mit furdaljon a tudat. Aki viszont szívvel-lélekkel él, azt javaslom, vigyázzon a becsületére! Ne vesztegesse el mulandó javakért, rangért, befolyásért, hatalomért! Mert a legdrágább kincseivel fizet, az önbecsülése és lelki békéje az ára. Tükör előtt nem lesz maradása többé. Boldog csak a nyugodt lelkű ember lehet. - A becsüs arcán elmélyültek a barázdák. A szemembe nézett, majd folytatta:

- A kérdésedre a válaszom: A becsületed annyit ér, amennyire megbecsülöd. Ha ellenállsz a kísértésnek, veled marad. Pénzért csak becstelenséget lehet venni, becsületet nem. Aki megvesztegethető, nem a becsületét veszíti el, hiszen az sosem volt az övé. Különben nem adta volna oda semmiért. Az emberi méltóságát veszíti el, az önmagába vetett hitét. És ezt a legnehezebb visszaszerezni. A világ talán elnézi, idővel el is felejti, de a lélekből nem lehet kitörölni a nyomát.

- És a becstelenek bűntudat nélkül bármit megtehetnek?- Igen, de az aratást ők sem kerülhetik el. A bűntudat nem visz előre, a megbánás igen. Az elültetett magok kikelnek akkor is, ha megbánással öntözöd, akkor is, ha nem. De nem mindegy, mivé növik ki magukat. Egyszer szembe kell nézned azzal, amit elültettél. És akkor szidhatod a sorsot, az időjárást, a balszerencsét, de jobban jársz, ha elfogadod: ki mint vet, úgy arat.

- De az emberek vágynak a megbecsülésre. Úgy tűnik, mégiscsak fontos a számukra.

- Aki önmagát képtelen megbecsülni, folyton mások megbecsüléséért sóvárog. De nézd csak meg, kiket becsülnek ma jobban az emberek! Mindenki aszerint becsül meg másokat, mennyi belbecs van saját magában. Egy lelketlen világban nem becsülik a becsületet. Akinek még van, rögtön el akarják venni becsmérléssel.

- Mit tehet az, akit meg akarnak fosztani a becsületétől?

- Minden egy elültetett maggal kezdődik, még akkor is, ha már nem emlékszünk, mit ültettünk. Annyit tehetünk ilyenkor, hogy elfogadjuk, bármit is kell learatnunk, és a jövőben jobban megválogatjuk a magjainkat.

- És tétlenül nézzem, ahogy szép lassan elterjed a világban a becstelenség?

- Te csak maradj tisztességes, bármi áron! Ültesd el a környezetedben a becsület és a megbecsülés értékes magjait! Ha hiszel benne, hogy így boldogulhatsz igazán, úgy is lesz. Aki hitványsággal érvényesül, ideig-óráig fürdőzhet az anyagi világ mámorában, élheti világát, utazgathat. De még nem tudja, hogy van egy ország, ahova becsület, emberség és szeretet nélkül sohasem fog belépni.


Amikor elgáncsol a múlt

2022. július 3.

- Miért hiszem, hogy a múlt elmúlt? - töprengek, miközben a kőfejtőt körbeölelő tisztást keresem. - Hiszen most is velem van, kísér(t), bárhová megyek. Minden, ami megtörtént, nyomot hagyott a lelkemben, a viszonyulásom nyomát. A fájdalmas, kellemetlen benyomásokat kitörölni nem tudom, legfeljebb elásom jó mélyre, és betakargatom a feledés földkupacaival. De idővel ezek vas(kos) tömbökké, emlékkőzetté, előítéletekké rögzülnek, és az elme megbotlik bennük, magukhoz rántják, mint a mágnest. A múlt így állandósítja önmagát észrevétlenül, és válik jövővé. Hiszen mindig az ölt testet, amire jelenleg összpontosítok. Hogyan érkezzek meg a pillanatba, ha folyton hátráltat, elgáncsol a múlt? Pedig a bölcsek azt mondják, ha a pillanat tiszta, minden tiszta. Egyértelmű, a feldolgozatlan emlékek kitermelésre várnak. Világosságra kell hozni őket, majd a tisztáson megrostálni.

- Hát itt vagyok a múlt emlékkőfejtője előtt. Készen állok a mélyére nézni, és feltárni mindazt, ami feldolgozásra vár - bátorítom magam, miközben a barlangszerű bejárathoz érek. - Tudom, hogy miért jöttem. Szándékomban áll megtisztítani a jelent a múltbeli benyomásaim salakjaitól, és a valóság kohójában kinyerni mindazt, amit érdemes továbbvinni. A sötétség elbizonytalanít. A tudat lámpása nélkül nem érdemes továbbmenni. Csak tapogatóznék. Rémisztően mély! Még nem tudom, hol kezdjem a munkát, és hogy a végére érek-e valaha. De nincs időszerűbb cselekvés az itt és mostnál. A halogatás csak újabb rétegeket termelne.

Minden időpillanat hordoz magában egy minőséget, a valóság színtiszta kristályát. Milyen nehéz ezeket eredeti minőségükben látnom, befogadnom, megőriznem! Szubjektív minősítéseim máza meghamisítja, elhomályosítja a tisztaságukat. Ha nem világít a tudat lámpása, könnyen becsaphatom magam.

Egy biztos, a jelen pillanat drágakővé válik majd a múlt tárnáiban, mert készen állok szembenézni, feldolgozni, megszűrni és megtisztítani a múlt emlékköveit. Az ékköveket megőrzöm, a kevésbé értékes kövekből pedig leszűröm a tanulságokat, és csak azokat viszem tovább. Felszabadulok és könnyedebbé válok, mert a kirostált törmelék és lefejtett máz többé már nem nyomja a lelkem.

Motivál, hogy mindezt nemcsak magamért teszem, hanem mások szolgálatába állíthatom. A múlt tisztázása által letisztul a pillanat, és tisztává válnak a tetteim, a szavaim. Tisztán látom a másik embert, és tisztán hallom, amit mond. Azt értem, amit közölni akar, és nem csúszik félre az üzenet egy feldolgozatlan, előítélet-mázas emlékkövön sem.

Hányszor előfordul, hogy megsértődünk, vádaskodunk, pedig valójában nem akar bántani a másik ember, mindössze egy sémává rögzült emléklenyomatunk vetül a valóságra. Akire megharagszunk, esélyt ad, hogy megvizsgáljuk, milyen feltáratlan területeink vannak. Így célirányosan haladhatunk a múlt tárnáiban és fejthetjük le a visszahúzó minőségeket.

Ahogy egyre mélyebbre jutok, egyre tisztábban látom a múltat. Meggyógyul, ami gyógyulásra várt, helyére kerül, ami rendezetlen volt. Hálatelt szívvel érkezek meg a mostba. Szeretnék itt maradni a pillanat tisztásán, de a szívem szolgálatra szólít. Kezemben a tudat fényétől ragyogó, színtiszta valóságkristállyal és a múlt drágaköveivel megyek tovább, hogy megosszam azokkal, akik szembejönnek. Ez az egyik legnagyobb ajándék, amit adhatok. Tisztán látni a másikat - a mindnyájunkban közös lényeget és az egyediségét is -, és hozzásegíteni, hogy ő is ekként láthassa magát és embertársait. A pillanat kristálytiszta ékköve így juthat el mindazokhoz, akik nem félnek elfogadni. 


Kúttalan utak tanulságai, avagy merre kutassuk a hit töltőállomásait?

2022. június 25.

Amikor fogytán az üzemanyag, a hajtómű rövidesen leáll. Nincs ebben semmi különös, nem is értem, miért ér mégis váratlanul, amikor ez bekövetkezik. Előfordult már párszor, hogy a kétségek lehajtósávján kötöttem ki. Kilátástalan környékre, gödrökkel tarkított útra visz. Üzemanyag nélkül könnyen ottragadhatok.

Félrehúzódok, körülnézek. Most vajon jó úton járok? Helyes irányba tartok? Hogyan csappanhatott meg ennyire az üzemanyagom? Üres tankkal olyan súlytalan vagyok, akár egy porszem, bármi elsodorhat, eltéríthet. Lelkesen vállaltam, hogy elindulok ezen az úton. Hittem benne, hogy elérek valamit, mert tisztán látom magam, tisztában vagyok a képességeimmel, erőforrásaimmal, lehetőségeimmel. Hittem benne, hogy ezen az úton képes vagyok kihozni magamból a legtöbbet. Hittem benne, hogy ez az én utam, és élvezni fogom az utazást. Így is van. Akkor mégis miért akarom siettetni a megérkezést? Figyelnem kellett volna a türelmetlenség felvillanására a műszerfalon. Figyelmeztetett, hogy nem vagyok jelen a pillanatban. Én azonban mit sem törődve vele, tövig nyomtam a gázt, rosszul gazdálkodtam az üzemanyaggal. Jobban jártam volna, ha a lelkesedés folyamatos marad. Ahova érdemes eljutni, oda nincs rövidebb út, se gyorsabban járható.

Azonnal találnom kell egy hittöltőállomást. De hol egy kút? Hi(he)tetlen környék, egyet se látok a közelben. Erőt vesz rajtam a csüggedés. A megtett útra tekintek. Kárba veszett volna? Nincs rosszabb, mint ennyi kilométerrel a hátam mögött irányt váltani. Nem, a legrosszabb az, ha megállok, és nem teszek semmit. De üzemanyag nélkül nem jutok se előre, se hátra, se egy másik útra. Apropó, másik út. Eddig fel sem tűnt, mennyi pálya halad mellettem vagy keresztezi az enyémet. És az sem, hányan rostokolnak a szélén céltalanul, hitetlenül, lemondva arról, hogy bármerre is haladjanak. Akik feladták a k(i)útkeresést, stoppolni szeretnének, ám a legtöbben alszanak vagy sodródnak.

Valami nem hagy nyugodni. Ha valóban az utamon vagyok, akkor nem fogyhat el a hajtóerő. Persze csak akkor, ha ezt az erőt magamért és nem magam ellen használom. Ha hiszek az útban, az út és én eggyé válunk, a mostba sűrűsödik az elindulás és a megérkezés, és eltűnnek a kétségek. De nemcsak a padlógáz, a fékezés is elfogyasztja az üzemanyagot. Ha félek a kátyúktól, a féken tartom a lábam és elfogy a lendület. Pedig aki lelkesen járja a saját útját, a saját ütemében, annak a hite nem fogy, inkább növekszik. A kátyúk, akadályok előtt nagyobb bátorság, magabiztosság kell, az egyenesbe érve pedig több türelem és kitartás.

Az út nem azért van, hogy így vagy úgy a végére érjek, hanem önmagáért. A legnagyobb siker nem a célba érés, hanem az utazás, hogy az út során hogyan érzem magam, és kivé válok. Bátorítom vagy akadályozom a többi utazót? Irigységet érzek, amikor látok másokat hasítani, vagy motivál, és erőt ad, hogy ehhez akár én is hozzásegíthetem azokat, akikből elfogyott a lendület? Csak aki hisz önmagában, tudja azt másokban is felébreszteni. És aki képes másoknak hitet adni, sosem fogy ki belőle.

Felocsúdok merengésemből. Négy szempár követi lépteim és bízik bennem. Hogy milyen útravalót adok nekik, a saját útjukra találnak-e majd, és élvezik-e az utazást a kormány mögött, nagyrészt rajtam múlik. Miattuk is hinnem kell magamban minden nap, minden pillanatban, mindentől és mindenkitől függetlenül. Nem nézhetek oldalra, az utat kell figyelnem. Amíg külső visszaigazolást várok, nem hiszek eléggé. Akkor sem, ha hagyom, hogy bárki vagy bármi megállítson, eltérítsen. Megerősítést az adhat, hogy elindulás óta mennyit változtam, mivel gazdagodtam, volt-e mit megosztanom? Mert egyetlen úton járás sem lehet öncélú. Az utazás minden erőfeszítése a másokért szívből meghozott áldozatban nyeri el értelmét.

Tűnődésemből egy céltalan utazó mellém sodródása zökkent ki. Segítem irányba állítani, majd megtolni. - "Az első lépéseket nem a hosszuk, hanem az irányuk minősíti" - biztatom azokkal a szavakkal, melyek egykor nekem is sokat jelentettek. - "Felejtsd el az összes okot, ami miatt nem fog sikerülni, és higgy abban az egyben, ami miatt igen!"

Ez csodálatos, ismét érzem magamban az erőt, a lelkesedést! Ekkor egy kishitű útitársat pillantok meg, aki tétován keres kutat. - A kút benned van - szólítom meg -, én szívesen adok neked a hitemből, de az nem lesz elég. Rajtad múlik, tudsz-e a saját forrásodra csatlakozni. Olykor nem az új út nehéz, hanem megszabadulni a régitől, mely üzemanyagfaló, kétségekkel szabdalt. De jöhet valaki, aki hitet ad, segít megtalálni a helyes irányt, lendületbe hoz, és ezáltal ő is lendületbe jön.

Feltöltekezve indulok tovább. Néha megállok majd, de csak azért, hogy a sodródóknak, eltévedőknek, k(i)utat keresőknek megmutassam, merre érdemes keresni, meríteni, és továbbindulni.


Szülőnek lenni egy digitális korban

2022. június 20.

Szárnyakat adok,
az ég az irány.
Repülni tanítok,
zuhanni fáj.
Tiéd a döntés,
bármerre szállj,
a magas: diadal,
a mély: tanítás.
Fészek vagyok,
mely útra bocsát,
fészek leszek,
mely vissza is vár.


Eljött a tanév vége, és 11 éves fiam már alig várja, hogy a táborokat is letudva korlátlanul lubickolhasson a virtuális világ csábító tengerében, (ami szülői szemmel inkább kábult tengődés). Először tehetné meg mindezt, a karácsonyra kapott számítógép még állja a gamer-rohamokat. Vajon anyaként milyen rohamokat kell kiállnom, amikor elképzeléseinek határt szabok?

Ideje szembenéznem a szülők egyik legnagyobb kihívásával, amit eddig jobbára csak kerülgettem: Hogyan adhatok nagyobb élményt a virtuálisnál? Mit tegyek, hogy ne szippantsa be teljesen egy olyan örvény, amely nullák és egyesek parttalan, szédítő körforgása. Ha látnám törekvését, hogy - mint a virtuális világ virtuóza - ő "programozza" ezt az örvényt, és nem fordítva, még bátorítanám is. De sajnos nem ezt látom. Hanem egy - képernyőről csak keservesen leválasztható - szempárt, motiválatlan létezést, erőfeszítés nélküli, instant eredmények illúzióját. Virtuális öldöklésbe veszett a "tűzoltó leszek, s katona" korábbi ambíciója. A kreativitás minecraft-házak kockái közé szorult. Már a vloggerség - abból is a minősíthetetlen oldalhajtás - a csábítóbb "karrier". A szlogen: minimális energiával előállított, érték nélküli tartalom a menő, erre sokan vevők.

Hogy jutottunk el oda, hogy ő csak erre tartja érdemesnek magát? Olyan felnőttet szeretnék nevelni belőle, aki beéri ennyivel? Vagy olyat, aki hisz magában, és hajlandó erőfeszítéseket tenni azért, hogy a benne rejlő értékeket, adottságokat megtalálja, kibontakoztassa és a közösség szolgálatába állítsa? Utóbbit a virtuális világ szemmel láthatóan megnehezíti.

De hol állítsam fel szülőként a határt? A kérdés már-már veteránnak számít szülői pályámon. Eddig főként a garázsban parkoltattam egy-egy próbakört futva, de eljött az idő, hogy elővegyem és leporoljam. A parkolópálya rövid távú következményei szemmel láthatóak. Ha nem szeretnék a hosszú távú következményekkel is szembesülni, a határokkal kapcsolatban meg kell hoznom egy határozott döntést. Ezt az elhatározást bezárhatnám még egy ideig a tudatalatti szervizébe, ahogy eddig is tettem, komfortos kémcsövekben kísérletezve a megoldással. Egy kicsit engedek, egy kicsit elveszek, hogy az eredmény békét szüljön. Kész is a konfliktuskerülés receptje. De nem béke sül ki belőle, csak hidegháború, mellyel senki sem jár jól.

A szabály attól szabály, hogy betartják vagy betartatják. A következetlenség a süllyesztőbe küldi. Minden olyan egyértelmű, miért olyan nehéz mégis nemet mondanom, szabályokat felállítanom, és azokat következetesen betartatnom? Miért buktam el eddig sorozatosan? A saját határaimmal tisztában vagyok-e? És a korlátokkal, amelyekkel akadályozom magam? Rálátok-e a mintára, amit saját gyerekkoromból hoztam? Látom-e a határ nélküliség és a HATÁRozatlanság közti összefüggést? Tisztán látom-e, mit jelent szülőnek lenni? Repülni tanítom őket vagy zuhanni? A kérdések jégesőként záporoznak bennem, tudatomban visszhangzanak a felismerések jeges, kijózanító koppanásai.

Be kell látnom, hogy kísérletezés közben összekevertem a határokat a korlátokkal, a szeretetet az engedékenységgel, az önzetlen szolgálatot az énközpontú áldozattal, vagyis az önsajnálattal. Következetlenségemet pedig jól körbeburkoltam a kifogások légzsákjaival. Az énidő csak akkor értékes, ha a velük eltöltött minőségi időben kamatozik. Ha tudatosság hiányában az egó érvényesül, az egyensúly megbillen az önfeláldozás és a szívből meghozott áldozat mérlegén. A lemondás csak maradék nélküli osztás lehet a szeretet számrendszerében, különben a mártíromság számláját gyarapítja.

Az önostorozás nem segít, a felismerést, tisztán látást szolgáló kérdések igen: Jobban szeretem-e a gyermekemet, mint ő a képernyőt? Szeretem-e annyira, hogy vállalom a határhúzással, nemet mondással együtt járó konfrontációt? Jelenlétem, figyelmem, szeretetem erősebb-e a virtuális világ nyújtotta mézesmadzagnál? Tudok-e olyan valódi élményeket kínálni, amelyek felveszik a versenyt a digitális játszótérrel? És a legnehezebben megválaszolható kérdés: hogyan tudom mindezt négyfelé érvényesíteni, mind a négynek elég figyelmet adni?

(Ideális esetben az apa feladata a határhúzás. Napjaink családmodellje azonban korántsem ideális. Ha apa nincs, vagy csak keveset van jelen, a gyermek számára nem kerek a világ.)

A szülői szeretet néha szükségszerűen erélyes és határozott. Főként akkor, ha a helyes irányba terelés nem megy másként. Ha igazán szeretem, akkor nem nézem tétlenül a sodródását. Hagyom gyermek lenni, de emellett önállóságra nevelem, segítek neki felnőni és tudatossá válni testben és lélekben. Ha igazán szeretem, megfogom a kezét és elkísérem a személyes tapasztalatig, hogy ki is ő valójában. Nem vetítem rá a saját elgondolásaimat, elvárásaimat, vágyaimat, hanem az ő szemével látok, az ő fülével hallok, és az ő szívével érzek. És segítek neki, hogy ő is tisztán lássa saját magát, hogy észrevegye ne csak a hiányosságait, hanem az adottságait is, mert ezek adnak majd célokat és hozzá hajtóerőt.

Ha most szemet hunyok, azzal elengedem a kezét, hagyom lefelé csúszni, elveszem tőle a kreativitás tapasztalatának a lehetőségét, és akadályozom, hogy észrevegye a saját felelősségét. Mit mondok majd neki, amikor felnő, és ezt számonkéri rajtam?

Nem kímélhetem meg a keserű tapasztalásoktól, de megmutathatom neki, hogy az egyes döntések hova vezetnek. Hogyha eljön az idő, a helyes utat választhassa. És csak remélni tudom, hogy az ég felé törekszik majd.

Addig is tanítjuk egymást. Számtalan felismerést köszönhetek neki, amiért végtelenül hálás vagyok. Arra ösztönöz, hogy napról napra jobb anya legyek.


A közönytől az együttérzésig

2022. június 13.

Közöny hálójába ragadt a jelen.
Szabadulok. Inkább hálát szövögetek.
Akkorát, melyben nagylelkűen elfér a világ.
Ami önző és kicsinyes, kihull, akár a szitán.
Addig szövöm majd hálám újra meg újra,
amíg összehangol mindent az együttérzés húrja.


Amit gyakran ismétlünk, abból szokás lesz, amit abbahagyunk, előbb-utóbb szokatlanná válik. Civilizációnk tragédiája, hogy azt hagyjuk abba, ami üdvös, és azt folytatjuk, ami szenvedést okoz. Olyan világot élünk, melyben egyre szokatlanabb a kedvesség, az őszinte odafigyelés, a segítségnyújtás. Annyira hozzászoktunk az önzéshez és a közönyhöz, hogy a nagylelkűséget és az együttérzést már nem természetesnek érezzük, hanem gyanúsnak. Bizalmatlanok lettünk, elidegenedtünk saját magunktól és másoktól is. Egyre vastagabb falakat húzunk magunk köré, az egó börtönfalait. Ez nemcsak másoktól választ el, hanem igaz természetünktől is.

Az elmúlt két év kirajzolta a folyamatot. Távolságot tartunk egymástól, rettegünk egymástól, végül elpusztítjuk egymást. Amikor azt a hiedelmet tápláljuk, hogy a másik ember potenciális fenyegető, aki bármikor az életünkre törhet (akár azért, mert vírushordozó, akár mert el akarja venni, ami a miénk), nem véletlen, hogy ez be is következik. Aztán egy másik hadszíntéren az áldozatokból elkövetőkké válunk. Ördögi kör, ördögi játszma. Addig tart, amíg abba nem hagyjuk. De úgy viselkedünk, mint az egymásra mutogató gyerekek: "tegye meg a másik az első lépést, én nem". Lelkifurdalás nélkül elmegyünk egy bajbajutott mellett, gondolván, majd másvalaki segít. Sértettség miatt évek óta nem beszélünk egymással, arra várva, hogy majd a másik kezdeményezi a békülést.

De meddig akarunk még a másikra várni? Miért gondoljuk, hogy a sértődést abbahagyni, megbocsátani, nem visszaütni vereség? Az egónak lehet, hogy az, mert fenemód ragaszkodik a büszkeségéhez. A bölcsesség és józan belátás viszont azt mondja: "Ha kővel dobálnak, elállok az útjából. Ha nem sikerül, és eltalálnak, tudomásul veszem, hogy egyik elhajított kövem tért vissza hozzám. De nem dobálózok többet, hiszen magammal tennék rosszat."

Áldozatok és elkövetők körforgását teremtjük újra és újra. Amíg visszadobunk, vagy hagyjuk, hogy minket dobáljanak, sosem változik semmi. Miért is változna? Hiszen ezt tanultuk, és tanítjuk mi is a gyermekeinknek: "A nagylelkűség nem kifizetődő. Ha életben akarsz maradni, ne hagyd magad, üss vissza!" Azt kellene átadni nekik, mit tegyenek, hogy se elkövetők, se áldozatok ne legyenek. Hogy mást jelent az önvédelem, és mást a bosszúállás. Hogy elengedni a sérelmet nem megadást jelent, hanem azt, hogy megtanultuk a leckét, és abbahagyjuk a játékot. És nemsokára nem lesz felénk repülő (visszatérő) kő.

De úgy tűnik, nem akarjuk abbahagyni. Pedig hányan felhívták a figyelmet: a "szemet szemért" elv odavezet, hogy mindannyian megvakulunk. Az egó azonban inkább a pusztulásba visz, mint enged az igazából. Inkább szenved és szenvedtet. Inkább bosszúval kompenzál. De valóban édes a bosszú? Vagy inkább keserű méreg önmagunknak? Valóban csak a másik a felelős azért, mert áldozattá váltunk? Vagy rálátunk, hogyan lettünk korábbi tetteink következményeinek az elszenvedői? Valóban kiegyenlíthetünk bármit a megtorlással? Vagy hajlandóak vagyunk abbahagyni a játékot, és nem válunk áldozatokból elkövetőkké.

Az egység, a kölcsönös összekapcsolódás, egymásra utaltság akkor is létezik, ha nem veszünk róla tudomást, akkor is, ha az elkülönültség illúziójában élünk. Sajnos ma már nem az a kérdés, hogyan tovább?, hanem az, hogy lesz-e tovább? Rajtunk múlik. Azon, hogy visszavágás helyett elvágjuk, megszakítjuk az ördögi kört, és megtesszük az első lépést a másik felé, ahelyett, hogy a másikra várunk. Kilépünk a "támadunk vagy védekezünk" körforgásából az együttérzés irányába.

Mindez önismeret, tudatosság nélkül nem megy. Mert összekeverjük az önzetlenséget a megalkuvással, az áldozatot az önfeláldozással. Ha bizalmat szavazunk a másiknak, talán megint csalódni fogunk. Ha megértéssel reagálunk egy bántó viselkedésre, talán újra megpróbálnak belénk rúgni, kövekkel dobálni. Nem könnyű elengedni a korábbi tapasztalatokat, nézeteket, melyek szerint a nagylelkű, együttérző, elfogadó, segítségnyújtó attitűdöt nem éri meg szokássá alakítani. A szívünk mégis azt súgja: de, nagyon is érdemes. Ha változást szeretnénk látni magunk körül, nekünk kell megtenni az első lépést, aztán a többit is, bízva abban, hogy előbb-utóbb a külvilág is visszatükrözi mindezt. 

Ha meg sem próbáljuk, minden marad a régi. Valóban ezt akarjuk? Vagy egy olyan emberi KÖZÖSséget, TÁRSadalmat, amelyben nem a "szemet szemért" elve érvényesül? Ahol a kedvesség mögött őszinteség rejlik, nem hátsó szándék. Ahol a szolgálat önzetlen, nem érdekvezérelt, de nem is önfeláldozó. Ahol a bizalom megtérülő befektetés, nem megszolgált jutalom, a szeretet megfizethetetlen érték, nem beárazott árucikk. Az együttérzés és elfogadás feltétel nélküli. Ahol a verseny azért megy, ki segít előbb. Ahol nem a gyanú virágzik a természet(ünk)ben, hanem a nagylelkűség.

Ez az a minőség, amit el lehet tiporni, de kiirtani nem. Még létezik, bár ritka, mint a havasi gyopár. Magasra kell törnie annak, aki el szeretné érni. (Magasnak tűnik onnan, ahol jelenleg tartunk.) De aki egyszer ráébred, hogy képes emberfeletti tettekre is, már nem éri be az emberalattival.


A mulandóság bizonytalansága mint hajtóerő

2022. június 5.

Fülembe suttog az est, a tovasuhanó:
- ismét egy nappal közelebb a perc, az utolsó...
utolsó lélegzet, utolsó ölelés.
Minden nap odatart, az utolsó odaér.
Mit felelsz akkor magadnak: akivé válhattam, az lettem én?
Milyenné tettem magam körül a világot, levegőt, földet és eget?
Aki marad, sír vagy örül? Hagyatékom feledés vagy emlékezet?
- Vagyok. Mint fűszál élén vándorló csepp,
halad, szolgál, s elillan páraként,
de nem felejti, honnan jött, és egyszer hazatér.
Hogy mivé leszek, felel majd helyettem a KÜLÖNBség.
Most az vagyok, aki a percekkel igaz önmagához is közelebb ér.

"Hihettem volna jobban is magamban. Kihozhattam volna többet is magamból. Megtehettem volna, mégsem tettem." Ezek azok a mondatok, amelyeket utolsó pillanataimban biztosan nem szeretnék gondolni, se érezni, se magammal vinni. A tudat, hogy nem tudom, mikor jön el az utolsó pillanat, lehet hajtóerő, lehet kétségek falai közé szorító, lehet a halogatás útvesztőibe terelő vagy éppen az anyag mocsarába süllyesztő. Az utolsó csengőszó az élet iskolájában akkor is megszólal, ha nem akarom hallani. De akár motivál, akár rémületbe ejt a mulandóság bizonytalansága, nem az a cél, hogy az elmúlásra készüljek, hanem hogy a rendelkezésre álló időben jobbá tegyem önmagam és mások életét.

Iskolás koromban mindig erős belső késztetést éreztem, hogy kihozzam magamból a legjobbat. Erőfeszítéseim eredménye nyugalmat adott, az elvégzett munkával járó békés derűt. Ezt szeretném érezni akkor is, amikor utoljára kicsengetnek.

Az iskolában mindig tudtam, mi a tanulnivaló, a tanárok megmondták. Az élet iskolájában azonban magamnak kell rájönnöm, mi a feladatom, miért vagyok itt. Mi az, amit helyre kell (lehet) hoznom, mint korábbi tetteim következményét, és mi az, amit önként vállaltam a fejlődésem vagy mások segítése érdekében? Erre semmilyen segítő, terapeuta, jós nem felelhet helyettem. Tisztán kell rálátnom önmagamra, hogy azt a választ adhassam, ami a helyes irányba vezet. Valakinek egészen korán sikerül rátalálni a valódi miértjére, másoknak egy élet sem elég. Bárhogy is alakul, a kérdés biztosan nem hagy békén, kitartóan noszogat, hiszen minél később jövök rá, annál kevesebb időm marad cselekedni.

A tettek mezejét egy belső ösvény előzi meg, ki lehet kerülni, de valami azt súgja, az utolsó pillanatban bánni fogom. Az utat nem fák, hanem tükrök szegélyezik. Meg kell haladni minden egyes tükröt, amiben az önképeimet látom az önvalóm helyett. A hamis tükrök recsegve-ropogva törnek össze. Nem ragaszkodhatok egyikhez sem, nem sirathatom, bánhatom egyik tükörképemet sem. Fájdalmas a felismerés, hogy becsaptam magam, hogy illúziókkal azonosultam, és fájdalmas a törött tükrök szilánkjaival borított ösvényen végigmenni. Az utolsó tükör tiszta, és kíméletlenül valódi képet mutat. "Ez vagyok. Ezt én hoztam létre." Látom benne kendőzetlen önmagam, személyiségem csiszolatlan részeit is, de mögötte ott tündököl az önvaló fénye, és megvilágítja, szeretettel ragyogja be az árnyékos személyiségrészeimet is. És ekkor egy pillanatra megvilágosodik, hogy ez a fény a valódi önmagam, minden más csak ruha, amit viselek. Belátom, hogy minden körülményem, életem valamennyi mozzanata belőlem indult, nem más a felelős érte, kizárólag az, akit énnek hívok. Csak rajtam múlik, hogyan alakul életem hátralévő része. Könnyű volt hibáztatni másokat, a sorsot, a körülményeket, amíg ezt nem ismertem fel. De innentől már nem háríthatok, hogy "én csak a sorsom áldozata vagyok, ilyen az élet, szenvedéssel teli". Helyette azt mondom: az élet olyan, amilyenné teszem. Amit látok a tükörben, az az eddigi gondolataim, hiedelmeim, tetteim eredménye. De valójában kit szeretnék látni? Ehhez nem elég az önvaló tisztásán üldögélni és álmodozni, mert könnyen a szenvedés völgyében találom magam, vagy megnyílhatnak az önszeretet csapdáinak csapóajtói. Csak a tettek mezején tapasztalhatom meg, ki vagyok, és válhatok azzá, aki lenni szeretnék.

Erre a mezőre érdemes a tiszta tükörrel lépni, a tiszta tudat fényében látni a valóságot, az emberi kapcsolataimat, látni, hogy mivel, kivel van dolgom, elrendezni a befizetetlen számláimat, és beállni a helyemre. Nem kis feladat megőrizni a tükör tisztaságát és elkerülni egy újabb látogatást a szenvedés völgyében. Hogy mi múlik rajta(m)? Ha tisztán látok, nem tévesztem össze a szenvedést, a fájdalmat és a mulandóságot. A másik emberre, helyzetre a maga teljességében tekintek, mindenféle ítélet, minősítés, azonosítás nélkül. Már nem szenvedek és szenvedtetek másokat. Már nem veszek részt a játszmákban, mert tudom, hogy amit mások ellen elkövetek, azt magam ellen követem el. Magamat már nem elkülönítve látom, hanem egységben mindennel és mindenkivel.

Annak, aki megjárta a tükrök ösvényét, már nem kérdés, mi a dolga. Két feladat biztosan motiválja: egyik, hogy minden pillanatban jelen legyen, és színről színre lásson, érezzen, beszéljen, cselekedjen. A másik, hogy minél több embertársát kivezesse a szenvedés völgyéből, át a tükrök ösvényére. Végigmenni nem tud senki helyett, de ott van és együttérez, amikor az illúziószilánkoktól felsír az egó. És szeretettel, megértéssel biztat: gondolj arra, akivé válhatsz! Arra a KÜLÖNBségedre, akivel legkésőbb az utolsó pillanatodban szembenézel. Elégedetten távozol, azzal a nyugalommal, hogy megtetted a legtöbbet, amit tehettél? Vagy cipeled tovább az el nem végzett feladatokat, és siratod az elszalasztott lehetőségeket? A most a legmegfelelőbb pillanat a törekvésre, hogy az legyél, aki lenni szeretnél! Holnap talán már késő.


A birtoklás vagy az adakozás gazdagít?

2022. május 30.

Melyik úton érdemes elindulni, hogy megleljük a boldogságot, bőséget, teljességet? Azon, amelyik kifelé vezet, hogy a külvilágban éljük meg vágyainkat, vagy azon, amelyik befelé invitál, hogy önmagunk kincseit kutassuk? A választ a tapasztalás szüli. Minél inkább magunkon kívül keressük a bőséget, annál erősebben érezzük a hiányát. Szembekerülünk a "túl sok"-kal. Információdömping, árubőség, lehetőségek garmadája, és sosem érezzük azt, hogy elég. Aki megtalálja magában, belső világában a gazdagságot, annak előbb-utóbb megjelenik a külvilágban is, de már nem tartja bűvkörében az anyagi világ bősége, már más lesz a fontosabb.

Az elégedetlenség, a szükség, az egész-ség hiánya a helyes útirányba terel. Vagy belátjuk, hogy nem a valódi vágyaink felé tartunk, és megpróbálunk árral szemben irányt váltani, vagy nem akarjuk látni és továbbra is hűek maradunk a fogyasztói társadalom által közvetített mintához, mely szerint az anyagi javak felhalmozása, a fogyasztás vezet el a jóléthez, a sikeres élethez. Eszerint a cél az, hogy kisgömböc módjára habzsoljunk, bekebelezzünk mindent, ami elénk tárul többek közt a reklámokon keresztül, melyek elhitetik, hogy az árucikkek birtoklása vezet el a bőséghez, elégedettséghez. Elhitetik, hogy önértékelésünket, társadalmi megbecsültségünket az határozza meg, a társadalom más tagjaihoz viszonyítva milyen mértékű a fogyasztásunk. Közben észre sem vesszük, hogy a fogyasztási szokásokból fogyasztási kényszer lesz.

Valóban tárgyak szabják meg, mennyit érünk, kik vagyunk? Valóban szükségünk van ezekre, vagy csak azért kell, mert másoknak is van, mert általuk lehetünk csak valakik? A túlfogyasztás belső bizonytalanságból fakad, ha nem ismerjük a belső értékeinket, külső tárgyakkal, anyagi javakkal azonosulunk, hogy befedjük a hiányérzetet. Amikor nem azért veszünk meg valamit, mert hasznos, hanem az általa elérhető társadalmi pozíció motivál, a következmény egy hamis identitás. Ilyenkor nem az számít, kik vagyunk, hanem az, kiknek látszunk. A fogyasztói társadalomban divat az álarc, a színlelés, a valóság eltakarása. Ez egy MŰVI-lág. Egy olyan színház, ahol senki sem a saját szerepét játssza. A cél egymás, (voltaképpen saját magunk) áltatása. Az érvényesül jobban, akinek vastagabb, látványosabb a (kis- vagy nagygömböc) maskarája, nem az, aki hitelesen alakítja a saját szerepét jelmez nélkül is. A játék következményével - ki adja fel jobban önmagát, s távolodik el valódi lényegétől és egyben másoktól is - nem árt tisztában lenni.

Weöres Sándor szerint a nagy fordulat az életünkben az, amikor a "nekem mi jut?" helyett a "mi fakad belőlem?" kérdést tesszük fel. Amikor rádöbbenünk, hogy az árubőség nem vezet el az áhított bőséghez, az elégedettséghez, boldogsághoz. Átlátjuk a FOGYasztói társadalom - már nevében is árulkodó - fonákját. Ami növekszik, az az elmagányosodás, a depresszió és a kielégületlenség. Az alapvető emberi értékek és természeti kincsek pedig vészesen fogynak.

Mi van azokkal, akik nem érvényesülni akarnak, hanem önmaguk lenni? Akik önazonos, nem pedig önáltató életet élnének? Akik a gazdagságot önmagukban keresik? És hogyan tudnak nemcsak túlélni, hanem jóllétben élni egy ilyen társadalomban? Lao-Ce kínai filozófus már jóval időszámításunk előtt azt tanította: "Amikor ráébredsz, hogy semmi sem hiányzik, az egész világ a birtokod lesz."

Ha merünk hallgatni a szívből jövő vágyainkra, valós igényeinkre, nem ragaszkodunk olyan dolgokhoz, amikre nincs szükségünk. Ha értékeljük önmagunk, nem tárgyakkal azonosulunk, hogy valakik lehessünk. Nem másokat akarunk követni, hanem a szívünket, valódi önmagunkat. Amikor nem másokhoz mérjük magunkat, okafogyottá válik a versengés. Amikor önmagunkká válunk, nem fogyasztani szeretnénk, hanem alkotni, nem másoktól elvenni, birtokolni, hanem önzetlenül adni, megosztani. Akár árral szemben is, úgy is, hogy mindenki bolondnak néz, mert színészek között levenni a jelmezt, nem "normális" viselkedés. Kisgömböcök között bátorság, lelkierő kell ahhoz, hogy "pusztán" önmagunk legyünk, de ha szeretnénk egységbe kerülni, őszinték lenni, egymást megölelni, akkor levesszük a jelmezt, és erre biztatunk másokat is.


Méltósággal meghajolni

2022. május 23.

Ha szétnézünk a világban - a virtuális világ is ezt tükrözi -, felborult egyensúlyt látunk és annak következményeit. Kibillent a viszonyulások mérlege, mert eltűnt az igaz mérce a szemeink elől, és fel sem tűnik, amíg a szívünk zárva. Elég megnézni, kit tekintenek ma példaképnek, kit követnek a legtöbben. Ha nem hiteles a mérce, lehet-e helyesen mérlegelni, mutathat-e követendőt a mérleg? A szív az iránytű, merre keressük azt a mércét, amely egyensúlyt teremt.

Kiegyensúlyozatlanságról árulkodik önbecsülésünk mérlege is. Vagy alulértékeljük magunk, vagy felül. Elfelejtettük, hogy testet öltött szellemi lények vagyunk mindannyian, és mindenkinek megvan a maga jelentősége, senki sem ér többet vagy kevesebbet a másiknál. Ugyanakkor emberi oldalunknak vannak hiányosságai, fejlesztendő területei.

"Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség." (Szent István)

Számomra a fák örök példaképek. Csodálatos lényeknek látom őket, akiktől érdemes tanulni. Például az alázatot. Méltóságteljesek, mégis képesek meghajolni a viharban. Elfogadják a változást, nem ragaszkodnak se a leveleikhez, se a gyümölcseikhez. Versengés helyett együttműködnek egymással és a környezetükkel. A gyümölcsöző időszakot türelmesen kivárják, "sikereikkel" nem hivalkodnak, hanem adnak, megosztanak. És nemcsak életükkel szolgálnak, hanem halálukkal is.

Napjainkra az alázatot gyalázatosan kiforgatták a jelentéséből, de a fák megmutatják, mit jelent valójában, és miért is érdemes törekedni rá. Aki alázatos, az hajlik, aki konokul ellenáll, az törik. A változás szele letöri a vÁGyait annak, aki gőgös, fölényes, fennhéjázó. Az önismeret hiányából fakadó félelem rugalmatlanná tesz, kétségbe sodor, kettétör. Az alázatos meghajol a próbatételek előtt, mert tudja, minden nehézség még hajlékonyabbá, bölcsebbé teszi. "Csak az tudja elhordozni a kicsi és a nagy terheket, aki alázatos." (Kodolányi János)

Az alázat nem végzettség, hanem érettség kérdése. A közmondás szerint az érett kalász lehajtja a fejét, csak az éretlen hordja fenn. A gyümölcsöktől roskadó fa ága is lehajlik, nem megtartani szeretné, hanem megosztani a gyümölcseit. Bár hajlik, mégis egyensúlyban marad ég és föld között. Nem hiszi magát se többnek, se kevesebbnek, mint ami. Úgy él, mint egy fa a sok közül, de közben meg is éli a saját jelentőségét, hiszen ő is gazdagítja a világot, ugyanolyan értékes, mint a társai. 

Aki alázatos, vállalja a gyengeségeit, hiányosságait. Tudomásul veszi, hogy nem tud mindent, mindig van hova fejlődni, ezért kellően nyitott, elszánt, hogy tanuljon (a hibáiból is). Nem meghunyászkodik, hanem meghajol, de nem hétrét görnyedve, behódolva, hanem egészséges öntudattal. Emelt fővel jár, szívével az igaz mércét követi, nem hajlong illuzórikus hatalmasságok előtt, de az erkölcsi nagyság előtt képes a főhajtásra.

"Minden alázatod abban rejlik, hogy mennyire ismered önmagad." (Szent Ágoston)

Az alázat erő, a megalázkodás, illetve a fölényeskedés gyengeség. Aki nem tiszteli, szereti önmagát, mert nincs tisztában szellemi mivoltával, az hagyja, hogy mások irányítsák, megalázzák, vagy éppen azáltal érzi magát valakinek, hogy behódolnak neki és uralkodhat mások felett. Egészséges önértékelés nélkül nincs alázat, mert megalázás lesz belőle vagy megalázkodás.

Az alázat hiánya szellemi akadályt is képez, mert elzárja az utat a fejlődés lehetősége előtt. "Alázat nélkül lehetetlen a tökéletesedés. Minek nekem tökéletesedés, ha jó vagyok így is?" - írja Tolsztoj. Az alázatos ember igazsága nincs kőbe vésve, képes azokat megkérdőjelezni és akár felülírni is. Saját nézeteit nem erőlteti másokra.

Nincs fejlődés összetartás, együttműködés nélkül. Amíg az a mérce, hogy nekem jó legyen, nekem több legyen, más nem számít, a fejlődés helyett a hanyatlás felé mozdul a mérleg nyelve. Míg az egoizmus szétzilálja a közösségeket, az alázat összetartja. Az alázatos emberek együttműködőek, a felmerülő problémák azonnali megoldására törekszenek, képesek felbecsülni saját és mások igényeit is. Nem motiválja őket versenyszellem, mert nem másokhoz hasonlítják magukat. Az egyéni jónál fontosabb számukra a közös jó. Ide nem az önzésen, hanem az önszereteten át vezet az út. Egy olyan út, amely nem másokon gázol át, hanem magunk erejével magunkban épül fel, hogy aztán összekössön másokkal, megteremtve egy emberhez méltóbb, igaz mércét követő világ alapjait.


Élet a kifogásokon túl

2022. május 15.

"Élni a legritkább dolog a világon. A legtöbb ember csak létezik, ennyi." (Oscar Wilde)

Mindannyian lehetőségekkel születünk. Valaki felfigyel a rajtvonalakra és elindul, más ugyanott drótkerítést lát, amit inkább elkerül, vagy a félelemből felhúzott védőpáncél miatt észre sem vesz.

A LEHETőség olyan, mint a LEHEleT, amely mindig ott van körülöttünk, de csak akkor látjuk meg, ha kimegyünk a hidegbe. A lehetőséget is csak akkor érzékelem, ha nyitott vagyok, és készen állok elhagyni a biztonságot nyújtó, kényelmes ter(e)met. Ha nem teszek semmit, mert nem merek lépni, elszalasztok megannyi tapasztalatot, kellemeset és kellemetlent egyaránt.

"A pesszimista minden lehetőségben nehézséget, az optimista minden nehézségben lehetőséget lát." (Winston Churchill)

Amikor a lehetőségtől megriadok, átugorhatatlan akadályként tekintek rá, pedig nem a kihívás nagy, hanem magamat látom túl kicsinek. Így van ez az élettel is. Ha védtelennek, gyámoltalannak, sebezhetőnek látom magam egy veszélyekkel, szenvedéssel, megpróbáltatásokkal teli bolygón, akkor ösztönösen túlélni szeretném, és nem tudatosan megélni.

Az élet a legnagyobb lehetőség. Vajon élek (vele)? A kérdés keserű szembenézéshez vezetett számomra, amikor évekkel ezelőtt először őszintén válaszoltam rá. Mihez kezdtem eddig a lehetőséggel, hogy megszülethettem, hogy élek? Valóban élek vagy csak túlélek? Csak megúszni akarom a kihívásokat, vagy elébe megyek a lehetőségeknek, és élvezem a tapasztalatokat? Be kellett látnom, inkább féltem, mint éltem. Féltem attól, hogy hibázok, hogy elbukok, hogy nevetségessé válok, hogy veszélybe sodrom magam, hogy nem élem túl, hogy nem bírom ki. De tényleg ez az élet? Idepottyanni az anyagi síkra számtalan veszély közé és survivor showt játszani? Évtizedeket vesztegettem el emiatt a nézőpont miatt. De az elvesztegetett idő is tapasztalás. Talán soha nem jutottam volna el önmagam megismerésének szükségességéig, ha nem tapasztalom meg, milyen a túlélő, elkerülő, megúszó üzemmód. És az önismereti utazás életem egyik legnagyobb kalandja. Már másként tekintek magamra, és az életet egy felbecsülhetetlen ajándéknak tartom, amit nem félek kibontogatni. Nem lettem vakmerő, még mindig megtorpanok kissé a kihívások előtt, de már tudom azt mondani, miért ne? Beláttam, ha a hibázásnak, kudarcnak, csalódottságnak nem adok esélyt, akkor az örömnek, a sikernek sem lesz lehetősége bekopogtatnia hozzám.

Megtanultam, hogy amíg összehasonlítom az életem másokéval, sosem lesz elég semmi. Amíg jólétre vágyom jóllét helyett, csak a hiányt érzékelem. Pedig bőségszemlélettel a legnehezebb helyzetek is lehetőséggé válnak, mert arra figyelek, ami van, és nem arra, ami nincs.

A megélni és a túlélni nézőpontja között húzódik egy átugorható szakadék, önbecsülésnek hívják. Ha rendben van az önbecsülésem, tisztában vagyok az értékeimmel, ismerem önmagam, akkor nem látok egyetlen akadályt sem nagyobbnak magamnál. Aki nem hisz magában, alábecsüli magát és a lehetőségeit, az az önszeretet hiányát kompenzálva lehetetlenné teszi önmaga és mások életét. Aki tenni akar magáért és a világért, az az önbecsülése növelésével kezdi.

"A legnagyobb vétség, ha semmit sem teszünk, mert úgy gondoljuk, túl kevés az, amit tehetünk." (Zig Ziglar)

Aki megismeri valódi önmagát, felismeri azt is, hogy a fejlődési lehetőség határa a csillagos ég, pontosabban maga a Teremtő, aki képére és hasonlatosságára teremtette az embert. De nem elég felismerni a lehetőséget, hogy milyenné válhatok, tenni is kell érte. "A hangvilla sem hangolja be a hangszert, csak javaslatot tesz a hangolásra." (Arkagyij Petrov)

A kérdések, amelyek minden reggelnek megadják a miértet: mit tehetek ma önmagamért és ezáltal másokért? Milyen csodák várnak ma rám? Mi a legjobb, legtöbb, amit kihozhatok ebből a napból? Mivel színesíthetem, gazdagíthatom a világot, mit adhatok magamból? Erősségeim, értékeim ismeretében milyen szolgálatot tehetek?

Fel kell tenni a kérdést, hogy megszülethessen a válasz, a válaszból kibontakozhassanak a tettek, amelyek további tetteket eredményeznek. Hogy amikor este ismét felteszem a kérdést - "mit tettem ma? éltem vagy túléltem?" -, nyugodt és hálatelt szívvel válaszolhassak.


Szavaim építenek vagy rombolnak?

2022. május 8.

Minden szó egy mag.
Érző lélektalajban gyökeret ver, s ha(j)t.
Sebzett magvető magjaiból tüskebokor nő,
beléd szúr és sért, ha(j)tása szívós, a jövőbe ér.
(Ne a tövist szedegesd, húzd ki gyökerét!)
Szavam virágmag, nem kell majd kitépni,
szirma simogat, lenge liliom.
Lelkem szökken lelkedig bársonyszirmokon. 

A hangok hangulatunkra gyakorolt hatását nem lehet eléggé hangsúlyozni. De a mindennapokban, amikor a szokássá vált programjainkat futtatjuk, vajon halljuk-e, amit kimondunk? Tisztában vagyunk-e vele, mekkora teremtő ereje van az egymás mellé rakott hangoknak, vagyis a szavaknak.

Hangmezők energiamátrixában létezünk. A Teremtőből kiinduló alaprezgés hozott létre mindent. Minden teremtmény dallam és fény egyedi mintázata. Tőlünk függ, hogy szimfóniára törekszünk, vagy hagyjuk, hogy létezésünk diszharmóniává váljon. A növekvő zaj, amely körülvesz bennünket, az utóbbit erősíti. A zajszennyezés az emberi természet megsértése, bemocskolása, és bizonyos szint felett halálos, ugyanúgy, mint a környezetet pusztító felelőtlen cselekedetek hatása.

Mikor vagyunk összHANGban? Amikor gondolataink, érzelmeink, szavaink és cselekedeteink harmóniába kerülnek egymással. Ilyenkor a középpontunkban vagyunk, követjük az isteni karmestert. De lehet-e tartósan ebben az állapotban maradni egy elhangolt világban? (Vajon a zenei "A" hang miért 440 Hz-en rezeg? Miért ez lett a szabvány, a Verdi által (is) hangsúlyozott 432 Hz helyett? Ha ilyen zenét hallgatunk, összhangba kerülünk önmagunkkal és a világmindenséggel - 440 Hz esetében pedig disszonanciára vagyunk kárhoztatva.)

Kimondott szavainkkal közvetlenül hatunk egymásra. Ha látnánk ezek energiamintázatát, talán jobban megfontolnánk, mit ejtünk ki a szánkon. Szavainkkal felemelhetjük a másikat, de a mélybe is ránthatjuk maradandó sebeket ejtve. Elég egy elejtett szó, és világok épülnek vagy omlanak össze. Valakitől a kimondott szó fáj jobban, valakitől a kimondatlan. Évekig eltart, néha egy élet sem elég, hogy begyógyítsuk a hiányát a következő szavaknak: "szeretlek kislányom/kisfiam", "úgy vagy jó, ahogy vagy".

Aki nincs összhangban a benne élő isteni karmesterrel, szavait vagy börtönre ítéli - megbetegítve a másikat és saját magát is -, vagy olyan szavak hagyják el a száját, melyekkel tudatosan vagy tudattalanul kárt tesz a másik ember lelkében, rossz irányba befolyásolva mindkettejük személyiségfejlődését.

Az önmagával harmóniában, egyensúlyban lévő, érett személyiségű, tudatos ember nem bánt sem másokat, sem magát. Képes a tiszta önkifejezésre és az értő figyelemre. A kommunikációja nem az egócsatározások eszköze, nem vagdalkozik, támad, ítélkezik, mert tisztában van szavai következményeivel. Uralja az érzéseit, gondolatait, szavait, cselekedeteit. Nemcsak szavai őszinték, testbeszéde is világos, egyértelmű. Ha bántó szavak érintik meg a lelkét, sértődés helyett megvizsgálja önmagával folytatott párbeszédét, vajon nem ezt tükrözi-e vissza a környezete? Saját magához intézett szavai építő jellegűek vagy hátráltatják, visszahúzzák?

Az asszertív kommunikáció bármikor elsajátítható, gyakorolható. Alkalmazása során úgy képviseljük saját magunkat, hogy a másik fél érdekeit is tiszteletben tartjuk. Az önazonos ember számára más kommunikációs stílus szóba sem jöhet.

Egy elhangolt világban éberség nélkül meglehetősen nehezített a belső karmesterünkre figyelni és kizárni a zajt. Aki csak kifelé él, egy idő után lehangolttá válik. Csak a lélek csendjében hangolódhatunk a karmesterre, arra, akit követni érdemes.

Ha valóban hallanánk, amit kimondunk, és belátnánk kiejtett szavaink jelentőségét, világformáló erejét, nem a hangzavart növelnénk, hanem gazdagítanánk a közös szimfóniát. Tévedés azt gondolni, hogy a szó elszáll. Egyszer el kell számolnunk valamennyivel. De a mérleg minden nap javítható, egy őszinte "bocsáss meg", "köszönöm", "miben segíthetek?", "együttérzek", "szeretlek", "hálás vagyok", "ajándék vagy" simogatja a lelket, falakat bont le, hidat emel és összehangol.


Árnyékhalászat

2022. május 2.

"Mindenki cipeli a saját árnyékát, és minél kevésbé van tudatosan beazonosítva, annál sötétebb és sűrűbb lesz ez az árnyék." (Jung)

Amiről nem veszünk tudomást, még létezik. A rossznak bélyegzett érzéseket általában száműzzük a tudatunkból, mert bevett szokásunk a "jót" elvárni, a "rosszat" pedig elkerülni. Ettől még semmilyen negatívnak ítélt érzés, késztetés nem válik köddé, de árnyékként kísér(t)het, ha elnyomjuk, letagadjuk. Amit elzárunk a megértés, a megismerés fénye elől, árnyékban marad, létrehozva ezáltal "sötét" (nem uralt, hanem minket uraló) oldalunkat.

"Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek. Ápolt tulajdonságaid jók; becézett vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak." (Weöres Sándor)

Lényegünket tekintve örökégő mécsesek vagyunk, belső Napunk az az isteni szikra, szeretetenergia, amelynek fénye képes akár a végtelenig terjedni és kiapadhatatlan. Ha azonban előítéleteink, blokkjaink vannak, a fény találkozik ezekkel, árnyék alakul ki, a mécsesünk "bekormozódik". Így jöhet létre a szervezetben a betegség, az árnyékban maradt részeink, szerveink nem kapnak a fényből. Árnyékba kerülhetnek a társadalmi elvárásoknak, szerepeinknek való megfelelés következtében elfojtott, megélni nem mert vágyaink, minden olyan blokk, amely lehetetlenné teszi az önazonosságot.

Emberi konfliktusainkban gyakran a saját árnyékunkkal állunk szemben. Hibáztatunk, ellenállunk, ítélkezünk, harcolunk, megsértődünk: önmagunk árnyékát vetítjük a másik emberre vagy embercsoportra. Pedig néha azok tesznek értünk a legtöbbet, akik bántanak és fájdalmat okoznak. Nemrég bizonyos események ismétlődése arra késztetett, hogy utánajárjak egy felbukkanó gondolat- és érzelemcsomagnak, mely úgy fogalmazódott meg bennem, hogy levegőnek néznek. Kamaszodó fiam átnéz rajtam, három öccse meg se hallja, amit mondok, megrendelőim a közös munka közepén nyomtalanul felszívódnak stb. Az írást önterápiaként felhasználva kiírtam magamból az érzéseimet, (melynek eredménye az e-Lég vagyok című vers). Addig mentem vissza az emlékeimben, amíg eljutottam az eredeti érzéshez. Felismertem, hogy a bennem élő gyermek jajkiáltása visszhangzik környezetem hozzá(m)állásában, amit úgy éltem meg, hogy semmibe vesznek. Én néztem magamat levegőnek (már) gyermekként, amikor elnyomtam az érzéseimet, megtagadtam valódi önmagamat, mert meg akartam felelni, hogy elfogadjanak, szeressenek. Azt hittem, ha megfelelően viselkedek, akkor szeretetet, fényt kaphatok attól, aki a Napot képviseli a földi létben, Apától. A szeretetet nem mutató, elérhetetlen, bántalmazástól sem visszariadó apai mintára való reakció volt valódi érzéseim megtagadása, levegőnek nézése. Akkor még nem értettem, hogy a belső Napom az, ami a fényt árasztja, a szeretetnek belül kell megszületnie, nem kívülről kell várni. Most már tisztán látom az okot, és rendkívül hálás vagyok Apának azért, hogy végigmehettem ezen a folyamaton. Nem megbocsátanom kell neki, hanem köszönetet mondanom azért, mert bevállalta ezt a számára is fájdalmas szerepet. Általa tanulhattam meg, hogy önmagunk szeretete, megbecsülése csak rajtunk múlik, csak mi tehetünk érte, és ebből a belső fényből fakad az a szeretet, amit kiárasztunk másokra. Bízom benne, hogy egyszer Apa is meglátja valódi önmagát, és az a tanítás, amelyet tudattalanul nekem adott, az ő életét is megvilágítja.

Azt mondják, minél többet tud az ember, annál inkább rájön, hogy mennyi mindent nem tud még. Így van ez az árnyékkal is. Minél jobban rálátok önmagamra, annál több árnyékra derül fény. Mert már észreveszem. Így értettem meg, hogy a számomra oly fontos őszinteséget miként áldoztam fel a megfelelési kényszer oltárán. Már tisztán látom a konfliktuskerülő attitűdhöz vezető utat is. És anélkül, hogy mentegetném vagy hibáztatnám magam, egyszerűen elfogadom, hogy árnyékos személyiségrészeim is hozzám tartoznak. Épp ezért vagyunk itt, az anyag színpadán, hogy árnyékaink integrálásával fejlődjünk, kiteljesedjünk, törekedve a következő szint, az istenemberi állapot felé. Ez az a minőség, amikor a lelket és a tudatot teljesen betölti a fény. Erre mondjuk: megvilágosodás. Mindannyian efelé törekszünk, először persze tudattalanul. Fontos mérföldkő ennek folyamatában a tudatosítás.

Az árnyékom csak addig kísér(t), amíg nem nézek szembe vele, nem veszek róla tudomást. Amint tudatosul, már nem hibának, elkendőzendő jellemvonásnak látom, hanem önmagam begyógyítandó sebének, mely figyelemre, elfogadásra, felfényesítésre vár. Elismerem a létjogosultságát, és tudom, hogy a fejlődés lehetőségét hordozza. A szembenézés fájdalmas, mert kiderül, mivel csaptam be magam. Illúziórétegek, önhazugságok levedlése történik ilyenkor. A tükörkép felkiált: "Ez is én vagyok? Tényleg ilyen vagyok? Igen, de ettől még szeretem magam úgy, ahogy most vagyok. Tudom, hogy mindig a legjobb tudásom és képességeim szerint cselekszem/cselekedtem, és ahelyett, hogy küzdenék kevésbé fényes jellemvonásaimmal, inkább átölelem őket. Már értem viselkedésem gyökerét, és legközelebb igyekszem máshogy dönteni, reagálni, cselekedni."

Mit nyerek a szembenézéssel, elfogadással? Álarcok nélküli, teljes és őszinte önmagamat, egész-séget. Felszabadul az az energia, amit addig az érzések, vágyak árnyékban tartása igényelt. Eltűnik vagy csökken a távolság az önkép és az önvaló között, önazonossá válok. Már én uralom az érzéseimet, nem azok engem. Alázatosabb, hitelesebb és odaadóbb leszek, a kapcsolataim pedig világossá válnak, letisztulnak. (Újabb illúziók elkerülése végett nem árt szem előtt tartani, az "árnyékhalászat" nem tartozik a "már befejeztem és ezentúl hátradőlhetek" típusú feladatok közé.)

"Bárki, aki meglátja a saját árnyékát és fényét, egyszerre két oldalról fogja látni magát, így pedig középre fog kerülni." (Jung)

Mi lenne, ha mindenkire, akit elítélünk, akit gonosznak, ellenségnek látunk, úgy tekintenék, mint a saját árnyékaink kivetülésére, leválasztott részeinkre? A háború és ellenségeskedés oka gyakran a saját "sötét" oldalunk el nem fogadása. Önmagunkkal állunk hadban és az egész világ fizeti az árát. Jó volna, ha egymásra nem az árnyékaink vetülnének, hanem a szeretetünk fénye.

Ha szembenézünk árnyékainkkal, már elkezdődött a gyógyulás folyamata. És ha magunkat gyógyítjuk, a világ is fényesebbé válik.


Káosz: sorscsapás vagy lehetőség?

2022. április 24.

Káosz? Rendben van!
Lehet-e minden ellenállás nélkül igent mondani a válságra, amikor éppen benne vagyok a közepében? Ezek az időszakok általában csak utólag gyümölcsöznek. Jóval nagyobb kegyelem az, amikor az éppen megélt mélységben látom meg a magasságot, a lehúzóban a felemelőt. 

"A haladás művészete a rend megőrzése a változás közepette, és a változás megőrzése a rend közepette." (Alfred North Whitehead)

Húszas éveim elején látogatást tettem saját teremtésű poklomban: (nem tudatosan, de szükségszerűen) a depressziónak címkézett gödörbe löktem magam, s rám omlott az életem. Ebben az állapotban az idő megnyúlik, úgy érzékeltem, mint egy végtelenné táguló rágógumit, melybe menthetetlenül beleragadtam. Hosszú, gödörből kimászós hónapok teltek el - nekem évszázadoknak tűntek -, mire megláttam a fényt. Amit káosznak éltem meg, az a régi (saját magát elgáncsoló) énem haláltusája volt. Pokoljárás kellett ahhoz, hogy másként tekintsek az életre és önmagamra.

Minden újjászületésben ott rejlik a megsemmisülés ajándéka. Ám ezt el is lehet veszíteni. Tizenöt évvel később újabb, mély gödör vált elkerülhetetlenné - címkézhetjük fóbiának vagy pániknak -, hogy felnyissa a szemem. A kifelé vezető úton ezúttal mélyen emlékezetembe véstem és a szívemben őrzöm azóta is a kincset, a tanítást, amit a gödör alján találtam: Minden sötétség magában rejti egy új hajnal ígéretét. Minden nehézségben ott van az újjászületés lehetősége.Azóta minden akadályra, minden nehézségre igyekszem így tekinteni. Most már tudom, egy bizonyos tudatállapot alatt a szenvedésből tanulunk. Minden fájdalom, próbatétel egy álruhás áldás, amely az utunkra terel. Amikor visszatekintek, világosan látom, hogy a gondviselés - vagy hívhatom önvalónak is - vezetett a gödrökbe, hogy letegyem, ami hátráltat, hogy tanuljak, erősödjek, tapasztaljak.  Már áldásnak látom a megtett út minden göröngyét, árkát, szakadékát. Nézőponttól függ, hogy miként élem meg ezeket: rendnek vagy káosznak, áldásnak vagy átoknak. A káosz nem sorscsapás, hanem a végtelen lehetőségek tere, a rend hajnala.

A válságot, káoszt megtapasztalva láthatom meg a rendet, a harmóniát, addig vak vagyok rá, mert természetesnek veszem. A kitárt szív és az ébredő tudat már látja a kettő egységét. A rend, a harmónia nem a káosz hiánya, nem a nehézségektől mentes élet. Akkor kerülök harmóniába, amikor felszabadítom magam azáltal, hogy a fejlődéshez vezető út részének tekintek minden nehézséget. Úgy veszek részt a világban, hogy nem ragaszkodok semmihez, bármi történik, elfogadom, azt mondom: rendben van. Így jutok el a sorsuralásig, amikor már tudatosan alakítom - lehetőségem keretei között - életem táját, hegyeket, völgyeket alkotva, és élvezem a haladást bármelyiken, mert tudom, hogy a vállalt utamon járok.

Ami egyéni szinten igaz, miért ne működne kollektív szinten is? Miért ne tekinthetnénk az elmúlt évek gödreit, zűrzavarát áldásnak, az új kor előszobájának? Ha fejlettebb tudatállapotban lenne az emberiség, a fejlődés talán kevesebb szenvedéssel és "sorscsapással" megtörténhetne. Amíg azonban ellenállunk a változásnak, és siratjuk azt, amit az összeomlás maga alá temetett, még több szenvedés közepette találjuk magunk.

VÁlság: lehetőség a szembenézésre, a VÁltoztatásra, a tudatos VÁLasztásra, hogy emelkedni, fejlődni vagy süllyedni, visszalépni szeretnénk. Felismerhetjük, tudatosíthatjuk, mit kell leVÁLasztani magunkról ahhoz, hogy emelkedhessünk.

Tekinthetnénk tehát a lefékezésre, válságra úgy, mint a haladást megelőző szükségszerű időszakra. Néha meg kell állni, befelé figyelni, hogy megértsük, hogy jutottunk el idáig, és eldönthessük, merre megyünk tovább. Ugyanazt a kört ismételjük, vagy megtanuljuk a leckét, és magasabb szinten folytatjuk. Szem előtt tartva azt, hogy a káosz csak a lehetőségét ígéri a felébredésnek, a tudatállapot-változásnak, a garanciáját nem. Tőlünk függ, élünk- e vele.


A Föld napja

2022. április 22.

- Kérlek, ölelj még erősebben a sugaraiddal! Szereteted fénye begyógyítja sebeimet - sóhajtott a Föld, és folytatta táncát az égi parketten. A Nap óvatosan felé nyújtotta lángsugarú karját, vigyázott a távolságra, nehogy megperzselje kék társát.

- Nézd csak, ma engem ünnepelnek! Sosem vágytam ünneplésre, én annak örülnék, ha óvnának és szeretnének.

- Drága Föld, hiszen te vagy a szeretet csodálatos iskolája, gyakorlótere. Szeretnek ők téged, a maguk módján és szintjén! - vágott közbe a vörös csillag.

- Milyen szeretet az, amely sebeket ejt? Letarolnak, kizsákmányolnak, mérgeznek. Már viszket a hátam, annyian vannak, én mégis ellátom őket, otthont nyújtok nekik. Amikor az általuk okozott sérüléseket gyógyítom, ők felhorkannak, katasztrófának nevezik, és engem hibáztatnak. Meddig mehet ez így tovább? Mikor látják be, hogy maguk alatt vágják a fát? Vannak sebek, melyek begyógyíthatatlanok. És a játékszereik egyre veszélyesebbek. Ők ezt nevezik fejlődésnek. Párszor már kipusztították magukat, nekem pedig évmilliókba került meggyógyulnom.

- Úgy érzem, nem bízol benne, hogy jobb belátásra térnek - jegyezte meg a Nap. - Mi mindent megtettünk értük, ha a fényeső és a rezgésemelkedés sem segít nekik felébredni, nem tehetünk többet. Fénytestvéreik is fogják a kezüket. Szerencsére egyre többen vannak, akik már felocsúdtak. Én azt mondom, ezúttal sikerülni fog! A Teremtő a kezdetek óta erre vár, hogy gyermekei felismerjék Őt önmagukban, és ehhez méltó életet éljenek. Te pedig, kedves Föld, édenkert leszel.

- Bárcsak így lenne! - felelte a kék bolygó, és remény csillant fátyolfelhős szemeiben. - Látom a jövőt, az egységben, szeretetben megélt napokat, az összehangolódást az isteni renddel. Tiszta energia, letisztult anyag, lélek tüzétől lobogó szív, a Forrásból táplálkozó szellem. A felébredt tudat megbecsüli azt, aki otthont és élelmet ad neki. De amíg önmagukat és egymást pusztítják, nem veszik észre, hogy otthonuk is elpusztul - tette hozzá elkomorulva, és elfordult a Naptól.

- Még van egy kis idő, nekünk a végsőkig hinnünk kell bennük! - buzdította gyönyörű táncpartnerét a Nap, és lágyan átölelte sugaraival. - Folyamatosan közvetítem feléjük a fénykódokat, a kozmikus áramlatokat, azt remélve, hogy a szívükkel megértik az üzenetet: egyetértés nélkül nincs fejlődés. Nincs emelkedés, amíg nem teszik magukévá minél többen a szeretet tanításait.

- Én is bízom bennük! - fordult meg a Föld, és visszaragyogott a Napra. Megbocsátok nekik mindenért, még nem tudják, mit cselekszenek. Hiszek a Teremtőben, aki saját hasonlatosságára teremtette gyermekeit. Az egész univerzum értük imádkozik, hogy valódi kilétüket önmaguk is felismerjék végre. A Teremtő türelmesen vár, én is így teszek, a végsőkig kitartok. Szeretem és óvom őket. Velük emelkedem vagy velük pusztulok. A jövőt ők írják, éppen most, a döntéseikkel.


Az önismeret mélységei

2022. április 18.

"Egy lyuk vagyok a furulyán, amelyen Krisztus lehelete áramlik át." (Háfiz, perzsa költő)

Aki önismereti úton jár, elkerülhetetlenül "belebotlik" a következő szavakba: korszakváltás, Krisztus-tudat, felébredés, feltámadás, jelenlét, önazonosság. Világunk új alapokra helyezése attól is függ, be tudjuk-e fogadni ezeket a szavakat azok minden értelmével együtt. Egyetlen kérdés felé terelnek: ki vagyok? Szavakkal nehéz visszaadni azt, ami túl van a szavakon és csak megélni lehet. Talán ezért a sok nézőpont, vélemény, relatív igazság. A kérdésre - ki vagyok? - sokféle válasz adható, a feltárására irányuló módszerek is szerteágazóak, de általában csak a felszínt érintik, csak az első lépések megtételében segítenek. Amibe betekintést nyújtanak, csupa mulandó és változékony jellemzők. Az önismeret végső célja azonban a változatlan és időn túli (közös) lényeg felismerése.

"Először gondolkozz el azon, mi vagy, majd érezd, mi vagy, és végül legyél az, ami vagy!" (Elisabeth Haich: Beavatás)

Életünk legalapvetőbb kérdése nem az, hogy kinek gondoljuk magunk, hogy kivé akarunk válni, hanem az, hogy felismerjük-e azt, akik valójában vagyunk? Eckhart Tolle úgy fogalmaz Új föld című könyvében, hogy amíg nem tudatosítjuk valódi kilétünket, olyanok vagyunk, mint a látszólag szegény ember, aki nem tud róla, hogy milliárdos nagyságrendű bankbetétje van.

Ki vagyok valójában? A kérdésre a válasz két gondolat között születik meg, a gondolatok közötti csendben, kezdetben felvillanó tapasztalásként. Nevezhetjük tudatnak, önvalónak, (jelen)létnek.

A hang a fejemben nem én vagyok. Én az vagyok, aki hallja.

A felébredés első lépése: tudatára ébredni, ki nem vagyok. Ami rólam szól, az nem én vagyok. Amit magamról gondolok, és amit mások gondolnak rólam, az nem én vagyok. Mindez csak tartalom, de nem a lényeg. "Akkor ismered magad, ha önmagad vagy, és akkor vagy önmagad, ha szakítasz a tartalommal való azonosulással." Ez az egó túllépése - írja Tolle. Hívhatjuk önazonosságnak is. Ám az egót nem legyőzni kell, hanem észrevenni, ha színpadra lép.

Mikor vagyok önmagam? Önmagam csak a mostban lehetek, a jelenben. A felébredés a jelenlét felismerése. Amikor megértem, hogy nincsenek pillanatok, csak a jelen pillanat van, múlt és jövő csak az egó számára létezik. Az egó nincs jóban a jelennel, általában problémának tekinti azt, ami éppen történik.

Honnan tudom, hogy most valódi önmagam vagyok? Elég megfigyelni, hogyan viszonyulok a jelen pillanathoz? Ez megmutatja, hogyan viszonyulok az élethez. Ellenségnek tekintem, akadálynak, esetleg egy célhoz vezető eszköznek mindazt, ami jelen pillanatban történik? Ezek az egó viszonyulásai. Amikor önmagam vagyok, a jelen pillanathoz és történéseihez elfogadással, örömmel vagy lelkesedéssel viszonyulok.

Aki ráébred önmaga valódi lényegére, "tudat voltára", ezt az esszenciát minden más létformában, mindenben és mindenkiben észreveszi, mert egységben van a Forrással. Ilyenkor már nem az számít, mit teszek, hanem az, hogyan teszem. Nem az számít, mi történik, hanem az, hogyan élem meg. A legfőbb cél ilyenkor már nem világi sikerekre (hírnév, elismerés, anyagi javak stb. elérésére) irányul, hanem hogy megnyissam magam a megjelenő tudatnak, hogy tudatosságom fényét a világba hozzam, hogy magamon keresztül másokat gazdagítsak, inspiráljak.

Az emberiség éppen válsággal néz szembe, a tét nagy: vagy kipusztul, (mert a jelenlegi tudatállapot tarthatatlan), vagy egy evolúciós ugrással állapotának korlátai fölé emelkedik, és az istenemberi minőséget veszi célba. Jézus azt tanította, hogy el kell veszíteni magunkat ahhoz, hogy önmagunkat megtaláljuk. Dr. Arkagyij Petrov író, filozófus (A Hyperborea terv című könyvében) így fogalmazza meg mindezt: nullázd le magad. Az univerzum abszolút igazságai az elme számára ellentmondásnak tűnhetnek. Az egó számára félelmetes önmaga elvesztése. Mégis ez a kulcs az új kor kapujához. Ha háttérbe tessékeljük az egót, hatalmas erő áramlik rajtunk keresztül a világba. Az új ég és az új föld nem egy jövőbeli állapot. Az új ég az átalakult emberi tudatállapot megjelenése, az új föld pedig annak tükröződése a fizikai világban. Elisabeth Haich ezt az anyag átszellemülésének nevezi. Mindenkiben egyénileg születik meg, amikor Jézus szavai a tudatban kivirágzanak. "Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld." Kikre utal Jézus? Azokra, akik ráébredtek önmaguk valódi természetére, ők testesítik meg a fölébredt tudatot, ami a földön az élet valamennyi aspektusát megváltoztatja.

"Új faj jelenik meg a bolygón. Most jelenik meg, és az te vagy!" (E. Tolle)


Kinek a terheit cipelem?

2022. április 11.

"Csak az látja, hogy merre mehet tovább, aki tudja, honnan jött és milyen terheket cipel magával." (Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors)

Amikor elkezdjük kutatni ismétlődő nehézségeink, mélypontjaink, elakadásaink okát, gyakran kiderül, felmenőink traumáit, hiedelmeit, keresztjét visszük tovább. Rá kell ébredni, hogy nem azzal segítünk, ha tovább cipeljük a "családi hagyományt", a generációs batyut, hanem azzal, hogy megértjük, letesszük, és felszabadítjuk magunkat. (Ha őseim "előszeretettel" örökítették tovább generációkon át például a mártírszerepet, felismerve és megértve ezt én dönthetek úgy, hogy nem kérek ebből, és inkább önmagamat játszom.)

A legtöbb, amit tehetek önmagamért, hogy megadom a lehetőséget, hogy az lehessek, aki vagyok.

Amíg nem ismerem fel, hogy én vagyok az, aki felszabadíthatja magát, addig kiszolgáltatottja leszek különféle kisebb és nagyobb hatalmaknak, kiadom a kezemből életem irányítását. Kívülről várom a segítséget, a kormánytól, a földönkívüliektől, Jézustól stb. De senki nem fogja átugrani helyettem az akadályokat, megoldani a nehézségeket. Az sem segít, ha a körülményeket okolom. Bár térdig érő sárban nehezebb haladni, mint száraz úton, de addig nem tudok kimászni a sárból, amíg szembe nem nézek a ténnyel, hogy ez a sár az én saram is.

"Az önismeretnek nem szabadna ritkaságszámba mennie." (Orvos-Tóth Noémi)

Ha megismerem azt, aki valójában vagyok, akkor már elhiszem, hogy képes vagyok uralni a sorsom, képes vagyok letenni bármilyen (gond)terhet, képes vagyok felszabadulni bármilyen függőségből. Mert akkor leszek szabad, önazonos, ha elengedem függéseimet, kötéseimet, a (gond)terhekhez való öntudatlan ragaszkodásomat. A megértés, tudatosítás, sorsuralás munkával és áldozattal jár. De mindig dönthetek úgy, hogy végre a saját életemet élem, a saját feladataimmal, leckéimmel. 

Mi segít a tudatosításban? Ha elgondolkodok magamon minden nap. Tudatosan végiggondolom, hogy éreztem magam, azok az érzések honnan jönnek, milyen múltbeli eseményekből. Megkérdőjelezem szerepeimet, szokásaimat, hitrendszeremet. Felteszem a kérdést, kinek az életét élem, kinek a mintáit követem, kitől, mitől függ a hangulatom?

A terhek (negatív érzelmi viszonyulások, viselkedési minták) nem azért vannak, hogy egész életünkben, sőt generációkon át cipeljük azokat, hanem hogy megértsük, beszéljünk róluk. És eldönthetjük, hogy örökítjük tovább vagy tudatosan letesszük, elengedjük; helyrehozva mindazt, amit őseinknek nem sikerült. Ezzel tehetünk legtöbbet önmagunkért, leszármazottainkért és felmenőinkért is.


Nyomot hagyni a világban...

2022. április 8.

Bár nem vagyok gyakorló pedagógus, így is bekerülhetett egyik versem a pedagógus alkotók antológiájába az Irodalmi Rádiónak köszönhetően. A kötetet lapozgatva feltettem magamnak a kérdést: miért pályáztam? A válasz hamar megérkezett: Mert van egy részem, aki szeretne nyomot hagyni a világban, szeretne alázattal hozzátenni valamit a nagy egészhez. 15 évvel ezelőtt pedagógusként léptem ki a főiskoláról, azóta is szeretettel emlékszem vissza tanulmányaimra, nagyszerű tanáraimra, nélkülük nem lehetnék az, aki most vagyok. Nem tervezem, hogy tanítani fogok, de ha újra 18 éves lennék, ismét a magyar szakot választanám. Az irodalom és a magyar nyelv szeretete kitörölhetetlenül lüktet a zsigereimben.


Miben mérem a sikert?

2022. április 4.

Mit jelent napjainkban a siker? Dicsőséget, győzelmet, hírnevet, anyagi gyarapodást, csillogást, önző célok elérését, hatalmat? A siker fogalmát is beszennyezte az az eltorzult értékrend, ami korunk rákfenéje. A piedesztálra emelt versenyszellem mindenáron másokhoz hasonlítja az egyént, nem önmagához. Másokat kell legyőzni, másoknál kell okosabb lenni, másoknál kell szebb lenni, másoknál kell gazdagabb lenni stb. E szemlélet szerint ahhoz, hogy sikeres legyél, el kell tüntetned az útból azokat, akik jobbak lehetnek nálad, vagy kizárólag más kárára érvényesülhetsz. Ez a fajta versengés nem veszi figyelembe az egyéni adottságokat, az egyén útját a személyes fejlődésben. Nem csoda, hogy az önbizalomhiány és a stressz népbetegség lett. Ráadásul az így megszerzett siker illanó vendég.

"Akkor válik valaki igazán sikeressé, ha már nem akar senkinek megmutatni semmit, leginkább csak önmagának." (Yvonne Dederick)

Amíg az motivál a siker elérésében, hogy elismerjenek, megtapsoljanak, addig belül valami nagyon hiányzik, az önszeretet. Kívülről várod, amit magadnak nem adsz meg. Külső megerősítésre vágysz, mert önbecsülésed ingatag alapokon áll. Amikor már csak teszed a dolgod, anélkül, hogy félnél a kudarctól vagy vállveregetésre vágynál, akkor leszel valóban sikeres. Mert önmagadat győzöd le. Azt a részedet, amely folyamatosan a legjobb, leghatalmasabb, legzseniálisabb stb. akar lenni, és azt hiszi, ezt csak mások legyőzése által érheti el. De van egy másik részed, ami szeretettel és elfogadással figyeli mindezt, emellett tisztán látja, hogy ez a szemlélet nem viszi előre. Ez a részed az értékeit, kincseit azért szeretné felszínre hozni, hogy ezáltal másokat is ösztönözzön, hiszen mindenkiben ott a sikerfaktor, mindenki tehetséges valamiben. Épp az a csodálatos, hogy mindenki egyedi, ettől különleges. (A globalizáció, az uniformizálódás korában az egyéniség persze divatjamúlt.)

"Ne sikeres emberré akarj válni, hanem értékes emberré." (Einstein)

Létezik egy ősi értékrend, melyet a mai kor rendszerint megpróbál sárba tiporni. Ez az értékrend egészen más jelentéssel ruházza fel a sikert. Siker, ha nem másokhoz méred magad, hanem tegnapi önmagadhoz. Siker, ha nem akarsz más lenni, mint aki vagy. Siker, ha nem mások ellen cselekszel, hanem másokért. Siker, ha nem az a célod, hogy minél többet markolj, és tele legyen a zsebed. Ehelyett arra törekszel, hogy mindent letegyél, elengedj, ami nem te vagy. Mert minden, ami a tiéd (lehet), meg is érkezik hozzád, amint helyet csinálsz, teret engedsz neki.

Ez a zsinórmérték vertikális, és nem horizontális igazodást kíván. Amikor nem egymást akarjuk túlszárnyalni, hanem önmagunk legtökéletesebb verziója a mérce. Ha mégis összemérjük a képességeinket, a cél a másik gazdagítása, nem pedig a legyőzése. Mert már az motivál, hogy jobb hellyé tegyük a világot mindenki számára. Amíg ez az értékrend nem veszik ki teljesen, reménykedhetünk az ember(i)ség sikerében.


Megengedem, hogy boldog legyek?

2022. március 28.

"Miért választják az emberek a szenvedést a boldogság helyett? [...] Mert nem tudnak róla, hogy boldogok, csupán utóbb sóvárognak a letűnt szép idők után." (Seneca)

"Gyári beállításunk" nem a szenvedés és a szomorúság, hanem a boldogság, az önfeledtség, a szeretet. Amikor "kicsomagolnak a dobozból", még az alapállapotunkban vagyunk. Idővel azonban egyre több program és alkalmazás módosítja, fedi el a kiindulási alapot, az alapvető természetünket. Felnőtt korra az eredeti beállítódásunk felülíródik a rárakódott, átvett "fájlokkal", csomagokkal. Az alapprogramunk nem tűnik el, csak szunnyad, várja, hogy emlékezzünk. Az eredeti beállítódás visszaállítása az a folyamat, melynek során kitörlünk mindent, ami felesleges, torz. Csak a rétegek alatti lényeg marad, ha hagyjuk, és nem ragaszkodunk semmihez.

Az alapprogram nem egy rózsaszín szemüveg, inkább tisztánlátó, mert a szeretet lencséin át láttat. A világon minden vagy szeretetteljes, vagy szeretetet igényel. Csak az kilátástalan, amit nem ezen a szemüvegen át nézünk. Emiatt torz az életről, a világról alkotott kép, szomorúságot, szenvedést tükröz. Ahelyett, hogy a szeretetet látnánk mindenben, csak a hiányát vesszük észre. A boldogságra úgy tekintünk, mint egy elérendő célra, rajtunk kívül álló tényezőre, ami megvehető, elvehető, elvárható. Magunkon kívül hajszoljuk, ahelyett, hogy magunkban keresnénk, hiszen mindig is ott volt, ott van, sosem veszítettük el.

Vannak, akik belefáradnak a hajszolásába, a várakozásba, és beletörődnek, hogy az élet már csak ilyen, ők nem tehetnek ellene semmit. Szép lassan beérik a boldogtalansággal. A legtöbben azonban megállás nélkül kutatjuk a szemüveget, azt, ami végig ott lapul a zsebünkben. Mígnem jön valaki, aki emlékeztet rá, hol keressük. Netán olvasunk valamit a "zsebünk" megismerésének, rendezésének a fontosságáról. A feltárása mégsem olyan könnyű, mert először ki kell pakolni minden feleslegest, amivel teletömtük.

Ha vállaljuk a "gyári beállítás" visszaállításával járó munkát, a zsebünk kiürítését, nem marad el az eredmény: a béke, felszabadultság, szeretet állapota. Ekkor már nem tartjuk önzésnek a boldogság megélését akkor sem, ha a legtöbben körülöttünk az ellenkezőjét érzik, tapasztalják, és az életet kilátástalannak, szenvedéssel telinek látják. Ekkor már tisztán látjuk - amiről E. Tolle is beszél -, hogy a kapcsolataink nem azért vannak, hogy boldogabbá, hanem hogy tudatosabbá tegyenek. Az együttérzés ekkor már nem azt jelenti, hogy átvesszük mások szomorúságát, hanem azt, hogy megértjük, elfogadjuk, hogy a másik még nem áll készen, hogy visszaállítsa "gyári beállításait". De emlékeztetjük rá azzal, hogy megajándékozzuk a boldogságunkkal, hiszen ez legalább olyan "ragályos", mint a szomorúság.

Az eredeti beállítódásunk, minőségünk visszaállítása láncreakciót indít a környezetünkben. Egyre többen emlékeznek az alapprogramjukra, és kitartóan tesznek is azért, hogy visszatérjenek ebbe az állapotukba, letörölve, kipucolva minden oda nem illőt. Kérésünkre a "Tervező" is örömmel segít, ha elakadnánk a folyamatban.


Az arany középút, avagy a kétség egysége

2022. március 21.

"A középút arany, de jelenleg javítás miatt el van zárva a forgalomtól" - állapította meg közel száz éve Aszlányi Károly író, humorista a Sok hűhó Emmiért című regényében. Úgy tűnik, a "forgalomelterelés" még mindig fennáll, melynek következtében sötét árokban vesztegel a XXI. század embere. Nem kellett volna idejutnia, de hagyta magát félrevezetni, elterelni. Azok, akik közben rájönnek, hogy parkolópályára kerültek, átsétálnak a szemközti árokba, ha már haladni nem tudnak. Ott talán világosabb van, bár nem a közepút aranya fénylik, csupán az illúziók vakítanak. A többségnek fel sem tűnik, hogy nyakig ül a mocsárban, és ócsárolja a túloldaliakat, amiért a másik árkot választották, és szidja azokat is, akik a forgalmat elterelték. Vajon hányan vannak azok, akik a kialakult helyzetben az útra nem határvonalként, hanem hídként tekintenek, és elkezdik egy új középút lebetonozását?

"De nehéz, de nehéz / reményed apadó szintjét / fénylő hittel feltölteni, / s a végtelen szimmetriát / meglelni a pokolban is." (Szepes Mária: A kiegyenlítődés)

A kiutat mindenkinek önmagának, önmagában kell megtalálnia. Rá kell ébrednünk végre, hogy a középút járható. Talán szorul némi kiigazításra, helyenként az arany is lekopott, de csak saját magunk zárhatjuk le, ha úgy döntünk, hogy a megrekedést, a zűrzavart választjuk a harmónia, az egyensúly helyett.

A polaritás világát az ellentétek működtetik, melyek elválaszthatatlanok egymástól. A fény és a sötétség, a jó és a rossz kéz a kézben járnak, egyik minőség sem létezik az ellenkezője nélkül. A világ önmagában semleges, az elme az, ami kettéválaszt és létrehozza az ellentéteket. A látásmódunk, hitrendszerünk, érzelmeink alapján ítéljük jónak vagy rossznak az egyes helyzeteket, hogy választani tudjunk. Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni - tartja a mondás. Az ellentétek, árkok megtapasztalása segít az út közepének, az egyensúlynak a megtalálásában.

A végletektől akkor szabadulhatunk, ha elengedjük az ítélkezést. Amíg minősítünk, címkézünk, elutasítunk, addig odakötjük magunk ahhoz a minőséghez, amitől épp eltávolodnánk. Az ítéletmentességhez látnunk kell a kettősségben az egységet. Az egységben látás egy magasabb nézőpont, amikor megpillantjuk az isteni renddel való összhangot, és arra figyelünk, ami összeköt, és nem arra, ami szétválaszt. Felismerjük, hogy az árokjárás, dagonyázás hozzátartozik az úthoz. És ha már nyakig benne vagyunk, elfogadjuk a helyzetet, vállaljuk a felelősséget, és nem kapálózunk, mert akkor még mélyebbre süllyedünk. El kell döntenünk, hogy kimászunk, hogy a cselekedeteinket az egyensúly létrehozására irányítjuk.

A természetben rend van, minden a kiegyenlítődésre törekszik. Erről szól a karma törvénye is: aki ad, az kapni fog, aki elvesz, attól elvétetnek. Bárhol is vagyunk, bármilyen helyzetbe is kerülünk, az az utunk része. Az árkokban tanulunk, az út közepén pedig sütkérezünk. A középutat az árokbeli tapasztalatok, megélések aranyozzák be igazán. A hétköznapi élet zűrzavarában nem könnyű ezt belátni, mert a kiegyenlítődés a polaritásban nem egyidejű. (Az éjszakai és a nappali órák aránya is csak a nap-éj egyenlőségek idején harmonizálódik.)

Ha elvesztenénk az egyensúlyt, kapaszkodónak mindig ott van az univerzális rendbe vetett hit. Szepes Máriánál szebben ezt nem is fogalmazhatnánk meg:

"A félutat,
amely a csodához vezet,
akármilyen úttalan meredek,
neked kell kitaposnod.
E vállalkozás talán utolsó, ziháló
lélegzeted is elkéri,
de megéri!
Mert a titkos középpontig,
ahol az idő
az időtlent metszi,
eléd jön Isten,
s minden terhed továbbviszi."

A kiegyenlítődés (részlet)


A szabadságot választom

2022. március 14.

"A szabadság, a szabadság egy nagyon híres dal, a kottáját nem láttam sohasem." (Presser Gábor, Szabadságdal)

Mit jelent szabadnak lenni? Megvalósítható-e a szabadság? Csak egy elvont eszmény, vagy gyakorolható is? Aktuális és egyben örök kérdések. 

Maga a fogalom talán mindenkinek mást jelent, valakinek a nyári pihenést, valakinek a karantén hiányát, a korlátozások feloldását, másnak a börtönből való menekülést, megint másnak az elnyomás végét. Számomra elsősorban a félelmek, hiedelmek, az elme korlátai alól való felszabadulást, a választás szabadságát jelenti. Hogy az lehetek, aki lenni szeretnék. Megtapasztaltam, milyen félelemben, tudatalatti programjaim fogságában élni. Megtapasztaltam a szembenézés és a szabadulás folyamatát is. Megértettem, hogy a valódi szabadság bennem kezdődik, önmagam megismerésével. Amíg nem ébredek rá, hogy valójában korlátlan lény vagyok, addig a tapasztalataim azt tükrözik, hogy nem vagyok az, hogy határok közé szoríthat bármi és bárki.

"A különbség aközött, amit megteszünk, és amire képesek lennénk, megváltoztathatná a világot." (Gandhi)

Véleményem szerint az igazán lényeges kérdés így hangzik: merek-e szabad lenni? Vállalom-e az ezzel járó felelősséget, következményeket? Elég bátor vagyok-e, hogy nemet mondjak arra, ami ellentétes a meggyőződésemmel? Felismerem-e, hogy mindig van választásom? Van-e bátorságom szembenézni a saját hazugságaimmal, illúzióimmal?

"Szabadok vagyunk, ha van bátorságunk élni is vele." (Rose Tremain)


Nőnek lenni

              2022. március 8.                    

Nőnap kapcsán elgondolkoztam, mit is jelent nőnek lenni ma, és mit jelent Nőnek lenni valójában. A kettő között egyre szélesedik a szakadék. Nem is csoda, hiszen még mindig ugyanazokat az évezredes, eltorzult programokat futtatjuk, ahelyett, hogy felülírnánk azokat.

Nőként érdemes végiggondolni, milyen mintákkal, értékrenddel azonosulok, és megvizsgálni, egyezik-e mindez a szívemben megbújó, ősi, női minőséggel. Feltenni a kérdéseket: Biztos, hogy csak akkor lehetek teljes, ha gyerekeket szülök? Csak akkor lehetek boldog, ha párkapcsolatban élek? Csak akkor lehetek jó anya, ha feláldozom önmagam? Milyen elvárások azok, amelyek egymást ellehetetlenítő szerepekbe kényszerítenek? Milyen program az, amelyik a nők nyakába varrja a bűnök eredetét, és azt sulykolja, nőnek lenni hátrány? Milyen minta az, amely a nőt a testével azonosítja, és megpróbálja betuszkolni egy ideálisnak beállított képbe? Milyen program sugallja, hogy egy nőnek csábítania kell? Milyen hitrendszer az, amelyik bűntudatot kelt a nőben, ha ki mer lépni egy alárendelt szerepből, egy bántalmazó kapcsolatból? Milyen program az, amely hatalmi harcok színterévé teszi a házasságot, párkapcsolatot?

Ideje lenne megkérdőjelezni a generációk óta örökített mintákat. Attól, hogy az őseim eszerint éltek, még nem biztos, hogy igaz és követendő. A bennem élő Nő most már hátat fordít ezeknek a programoknak, mert felismerte, hogy mindezek a női minőség megnyomorítása, elkorcsosulása felé vezetnek. A bennem élő Nő már a forrásból merít, amikor a nő még NŐ volt: szelíd, szabad, szeretetteli, ragyogó, eredeti, befogadó, elfogadó, odaadó, megértő...

Kedves nőtársaim, emlékezzünk együtt, mit is jelent valójában Nőnek lenni! Kezdetnek az is elég, ha felismerjük, mit nem jelent. És nem lesz közöttünk több házisárkány, áldozat, csábító, szenvedélybeteg, csapodár, testképzavaros, kishitű, féltékeny, gyenge, elférfiasodott stb. De a változáshoz a férfiak hozzáállására, változására is szükség van. Ahogy Müller Péter mondja: "igazán Nőnek lenni csak egy igazán Férfi mellett lehet." A Férfinak meg kell látnia társában a Nőt, hogy kiszabadíthassa a Tündért. Ez a Tündér szelídíti meg a Férfiban dúló ösztönerőket, és emeli őt vissza a szív terébe, teremtői minőségébe. Ekkor a Férfi és a Nő kapcsolata játszmák helyett közös varázslat színterévé válik a szeretet befogadása és kiárasztása által.

Éljünk eszerint, és valóban boldog lesz a nőnap!


Megfeleléstől az önazonosságig

              2022. március 7.                  

Hosszú éveken át a megfelelési vágy tengerében fuldoklottam. Egy ideig élveztem az önfeláldozó jelmezben fürdőzést, mert azt hittem, az jó dolog. Aztán egyre fullasztóbb lett mások életét élni a sajátom helyett. Eljött az a pont, amikor döntenem kellett: lemondok önmagamról, vagy szembenézek gyávaságommal és felvállalom azt, aki vagyok. Magam sem tudom, pontosan mikor evickéltem ki az önazonosság partjaira, és vetettem le az álarcokat, mikor ismertem fel, hogy önként ugrottam ebbe a tengerbe, melyben sajnos odaveszett addigi életem java, az álmaim, a vágyaim.

Most már értem, hogyan kerültem az örvénylő vízbe, melybe nagyon sokan ugrálunk előszeretettel. Pontosabban: szeretetért. Amikor saját vágyaink helyett mások elvárásainak akarunk görcsösen eleget tenni, hogy elfogadjanak vagy elismerjenek, tulajdonképpen szeretetéhségünket próbáljuk csillapítani. Egy vállveregetésért cserébe feladjuk önmagunk. Önmagunk szeretete híján szeretetet koldulunk. Csak intenek, és mi ugrunk, löknek, és mi hagyjuk.

A megfelelési kényszer "megúszható", nem kell elmerülni benne! A mentőmellényhez szükség van önismeretre, önbecsülésre, önfelvállalásra, bátorságra. Először is ismerjük meg annyira önmagunk, hogy tudjuk, mit is szeretnénk valójában. Aztán becsüljük annyira magunkat, hogy meghúzzuk a határainkat, és nemet mondunk mindarra, ami nem azonos velünk.

Nem kell másnak lennünk, nincs jobb annál, mint akik valójában vagyunk! Aki szeret, önmagunkért szeressen. De a legfontosabb az, hogy önmagunkat szeressük, a bennünk élő Istent, (és persze egymást is, amennyire lehet). Ha mindenki ezt tenné, véget érhetne a "móka". Nem lenne, aki folyton ugrana, de az se, aki elvárja, hogy ugorjanak a kedvéért.

Nem volna felemelőbb, emberhez méltóbb, őszintébb az önazonosság partjain ragyogni együtt? Vagy egymásért ugrani, de azt szívből!


A csodák közelebb vannak, mint gondolnánk

              2022. március 4.                 

Müller Péter szavaival élve "csoda az, ami bennünk és körülöttünk van, de nem vesszük észre." Pedig a lehetőség mindig ott van, hogy meglássuk napjainkban és önmagunkban a varázslatot, a különlegest, mindazt, ami a hétköznapok fölé emel. Úgy tűnik, az emberiség mégsem él ezzel a lehetőséggel, hiszen semmit sem változott az elmúlt évezredekben. Akár a gyermekek, akiket beengednek egy csodákkal teli játszótérre, és ahelyett, hogy felfedeznék, milyen eszközök állnak rendelkezésre ahhoz, hogy egy jót játsszanak, és fantasztikusan érezzék magukat, inkább egymást püfölik, és megpróbálnak egymáson felülkerekedni.

Az istenemberi minőség még mindig szunnyad bennünk, arra vár, hogy felfedezzük, kibontakoztassuk. Általa válnának a csodák napjaink részévé, a szürke, egyhangú hétköznapok ünnepivé, bolygónk pedig paradicsommá. Mikor vesszük észre, hogy nem biorobotok vagyunk? Mikor látjuk meg kincseinket, "gazdagságunkat", ahelyett, hogy eltékozolnánk azt? Minél többen indulnak el rejtett kincseik, istenemberi minőségeik felfedezésére, a valóság olyan mértékben változik.

A világot még mindig a szeretetért és/vagy hatalomért való játszmázás irányítja. Akkor kezdünk új korszakot, és lépünk szintet, amikor felismerjük, hogy nem kell egy másik ember ahhoz, hogy szeretve érezzük magunkat, teljesek vagyunk önmagunkban is. Ha belátjuk, hogy a hatalmat nem másoktól kell megszerezni, kicsikarni, mert ott van bennünk a "királyság", és ez sokkal hatalmasabb és maradandóbb, mint a mások irányítása felett érzett pillanatnyi, öntelt kéj.


Nem ártani, élni hagyni!

              2022. február 28.                 

"Ha nem akarunk háborút, akkor gondoskodjunk a békéről! És ez nem a világpolitikával kezdődik, hanem önmagunkban: teremtsük meg a békét önmagunkban, családunkban, a munkahelyünkön, a baráti körünkben." (Kurt Tepperwein: Ha nem boldogít, engedd el! - Út a belső szabadsághoz)

Most különösen fontos, hogyan reagálunk a világban kialakult konfliktusra, milyen energiákat táplálunk önmagunkban: szeretetet, békét, vagy haragot, erőszakot, félelmet. A szeretet szeretetet, az erőszak erőszakot szül. Most próbára tehetjük gondolataink teremtő erejét.

Aki fegyvert ragad, fél. Nem tudja, hogy a szeretet a legnagyobb erő, a legerősebb fegyver. Aki szeret, erős. Küldjünk szeretetteli gondolatokat minden katonának, minden érintettnek, hogy az agresszió átfordulhasson szeretetté!

Hiszem, hogy minden gondolat, minden ima segít, amit a szeretet, a béke nevében küldünk. De nem a könyörgő, esdeklő ima, amivel csak a hiányt erősítjük, a béke hiányát, a háBORÚt. Ehelyett adjunk hálát már most azért, amiért imádkozunk, képzeletünkben látva, hogy már megtörtént. Csak a hit erejével hozhatunk változást, békét a világba.


Másokért vagy másokból élni

              2022. február 21.                

Tudok-e örülni mások sikereinek? Aki őszintén válaszol a kérdésre, ráláthat saját árnyékaira. Betekintést kaphat, hol tart az önismereti úton, mennyire szereti önmagát. Amíg nem tudjuk elfogadni, felfényesíteni árnyékainkat, nem tudjuk szeretettel átölelni önmagunk, szeretetlenségünket kivetítjük másokra. Ezen a kivetítőn megjelenik az irigység, a megfelelni vágyás, a hamis mérce, a versengés, a féltékenység, vagyis az önmagunkkal szembeni elégedetlenség álruhában. Az önszeretet nem az egó hamis fényében tündöklést jelenti, éppen az egó formálta korlátokat átlépve jutunk el az önvalónkig, ahol az önszeretet olyan természetes, mint ahogy reggelente felkel a nap. Másokat szeretni önmagunk szeretetén keresztül lehet.

Amikor már őszintén, szívből együtt tudunk örülni másokkal, rájövünk, hogy a másik sikere, ragyogása nem vesz el semmit a sajátunkéból, sőt, a mi fényünket is erősíti. Akár két gyertya, melyek lángja csodálatos ragyogássá adódik össze. Együtt sokkal fényesebbek, mint külön-külön.

Leegyszerűsítve úgy is szólhat a kérdés: tápláljuk vagy kioltjuk másokban a fényt? Pap Gábor művészettörténész szerint mi, emberek alapvetően kétfélék vagyunk. Vagy másokért élünk, vagy másokból, mások rovására. Az első esetben - ha küzdelemre kerül sor - a két-két ember vagy embercsoport egymásért harcol, azért, hogy a másik félben szunnyadó értékeket felszínre hozza, kibontakoztassa. Az ilyen küzdelemnek nincs vesztese, valódi győztese pedig az, aki a másikat maga fölé tudja emelni. A másik esetben a versengést nem az erkölcs, hanem az érdek irányítja, a célja pedig az, hogy megtudjuk, ki a jobb nálunk, hogy még idejében megsemmisíthessük.

Mindig mi választunk, melyik típusba szeretnénk tartozni, a skálán melyik irányba haladunk. Ha mások rovására élünk, legfeljebb anyagi dolgokkal tömhetjük tele a hátizsákunk. Ha másokért élünk, a lelkünk gyarapítjuk. Mindenki eldöntheti maga, neki melyik az értékesebb. Nem árt szem előtt tartani azonban, melyik a maradandó.


Nem mind arany, ami fénylik

              2022. február 16.               

Poláris világban élünk, tapasztalatok által idővel megtanuljuk megkülönböztetni az igazat a hamistól, a fényt a sötéttől. De tudunk-e különbséget tenni az igazság és az igazság látszata között, a fény és a fény látszata között? Ehhez már kellően tiszta tudat szükségeltetik. A látszat még nem a valóság, a látszat még nem az igazság. A jóhiszeműség és a gyanakvás között széles a palló. Kísérletekkel is alátámasztott tény (S. Asch ún. birkaeffektus-kísérlete), ha elég sokan állnak egy véleményen, hajlamosak vagyunk megkérdőjelezés nélkül beállni a sorba. De ez a sor gyakran csapdába visz. Ha az elmét lecsendesítve meghallanánk a szívünk, nem kerülnénk zsákutcába. Ha mernénk a szívünkre hallgatni, két gondolat között meglelnénk az igazságot, és felismernénk annak látszatát.

Elfelejtettük, hogy a szív a legigazabb forrásunk. Az elme csapdáiból is kivezet. Bármivel kerülünk szembe, bármit akarnak ránk kényszeríteni, mindig a szívünknek tegyük fel a kérdést: jó ez nekem? Igaz ez, vagy csak úgy tűnik? Biztosan engem szolgál az adott intézkedés, amely mögé bár emberek tömegei sorakoznak fel, és látszólag megoldás is lehet, valamiért mégis úgy érzem, nem értem van, hanem ellenem? A megoldás önmagunkban van, nem kívülről jön, hanem bennünk születik meg. A szív mindig jelez, csak meg kell hallani, és hallgatni rá. Még azon az áron is, hogy kilógunk a sorból, hogy tömegekkel és "fényeskedőkkel" szemben képviseljük a véleményünk.

A szív nem hagyja, hogy bárki, bármi megvezesse, manipulálja. József Attila verssora szólított meg a múltból, amely ma így is hangozhatna: Nem én kiáltok, a szív dübörög. Azt kívánom, dübörögjenek a szívek! Tegyük fel újra a kérdéseket! Biztos az a megoldás, amit felkínálnak, amit sokan választanak? Az irányítható massza helyett választhatnánk a dübörgő szívek öntudatos, szeretetteli szövetségét is. Minél több szív dübörög, annál hangosabb lesz az igazság, annál világosabb a tudat.

Az én szívem dübörög, és arra szólít, hogy a szavak által is az igazat képviseljem, ne a látszatigazságot. Szívemre hallgatva megteszem, abban a hitben, hogy "a rezgéseim hangosabbak a szavaimnál". (G. Bernstein)


Áldás legyen gondolatainkon!

              2022. február 14.              

A világ, amit valóságként tapasztalunk, érzéseinkkel színezett gondolataink szőttese. A valódi szabadság ott kezdődik, hogy tudatosan megválaszthatjuk a gondolatainkat, és ezáltal olyan valóságot teremthetünk, amelyet szeretnénk megtapasztalni. A szeretet erejével átitatott gondolatok csodákra képesek. Ez az isteni ajándék - melyet minden egyes ember megkapott -, hatalom (a szónak a legnemesebb értelmében), de egyúttal felelősség is.

Ha nem tesz boldoggá az életünk, nem az eseményeket, helyzeteket kell megváltoztatnunk, hanem a róluk alkotott gondolatainkat. Amint sikerül átformálni, kicserélni egy gondolatot, megváltozik a hozzá fűződő érzésünk is. Ha felismerjük, hogy életünk szövését megakasztja egy múltbeli szál, hatalmunkban áll ezt elvágni, kicserélni, megváltoztatni (például az átkeretezés módszerével). Ezáltal megváltoztatjuk a múltbeli eseményhez kötődő hozzáállásunkat, ezzel együtt a jelent és a jövőt is. A múltbeli sebek meggyógyítása jelen- és jövőformáló. "Ha a forrást megtisztítják, a folyó is tiszta lesz." (Eckhart Tolle)

Egyéni és kollektív felelősségünk, hogy felülvizsgáljuk a gondolatainkat! Aki nem "médiadiétázik", gyakran szembesül negatív gondolatokkal, melyek beleszövődnek a valóságába, és a közös valóságunkba is, mely olyan, akár egy patchwork, egy SZÖVETség. Sorsdöntő a kérdés: mivel gazdagítjuk a valóság patchwork-szövetét? Milyen gondolatfonalat választunk éppen? Felülvizsgáljuk-e a felkínált vagy felmerült gondolatszálakat, hogy azok valóban előre visznek-e, netán megakasztanak?

Lényeges az is, hogy mivel azonosítjuk magunkat. Tudatosítanunk kell, hogy nem a fonal vagyunk, hanem a Tudat, mely valósággá szövi a fonalat. A figyelem erejével teret adva gondolatainknak mi teremtjük életünk eseményeit. Rajtunk múlik, milyen jövőt alkotunk. Mindaddig, amíg ennek nem vagyunk tudatában, átadjuk a hatalmunk olyan erőknek, akik a sötét, zavaros szövevényhez ragaszkodnak. Olyan szeretet nélküli, fénytelen szövedéket hoztak létre, melybe beleragadtunk, elvesztettük a fonalat, nem látjuk, és már teljesen el is felejtettük, hogy a valóságunknak nem az elszenvedői, hanem a teremtői vagyunk. Ideje visszavenni ezt az isteni hatalmat, kezünkbe venni sorsunk fonalát, és olyan jövőt szőni, amely fényes, varázslatos, és felülmúl minden képzeletet.

A jövő MOST szövődik szeretetalapú fénySZÖVETséggé. Áldás legyen gondolatainkon! 


Fonák

              2022. február 8.             

A világ olyan, mint egy tükör. Néha görbe, néha homályos, néha fordított. Minél közelebb vagy valódi önmagadhoz, annál letisztultabb a (világ)képed. Annál világosabb számodra a trükkös, tükrös fordított világ. Hogy a következmény nem az ok. Hogy a tükörképtől remélni, hogy boldoggá tegyen éppolyan hiábavaló, mint elültetett magok nélkül aratásra várni. Az öröm, a derű magját először el kell ültetni magadban, hogy szárba szökkenjen, és a külvilágban is látható legyen a ter(e)m(t)és. Előbb önfeledtnek, vidámnak kell lenned, hogy a tükör is önfeledtséget, vidámságot tükrözzön vissza. Csak rajtad áll, hogy a körülményeid áldozata vagy a teremtője vagy!

Ha nem tetszik, amit a világ tükröz, nem a tükörképen tudsz változtatni, csak saját magadon. Bárhol is tartasz az úton, bármilyen képet is mutat a tükröd, ne tőle várd, hogy jobb kedved legyen! Tedd te a világot boldogabbá azáltal, hogy örömre hangolod magad! Még akkor is, amikor semmi okod rá, amikor éppen vihar dúl. Nem könnyű tomboló viharban táncolni, ha a pusztításra figyelsz. A kérdés az, hogy meglátod és elfogadod-e a nehézségek, akadályok mögött rejlő lehetőségeket, ajándékokat? Észreveszed-e az öröm forrásait? Ez csak akkor lehetséges, ha a jelenben vagy, és nem a múlton rágódsz, vagy a jövő miatt aggódsz.

A pillanat megélését segíti minden olyan tevékenység, amelyet szívvel-lélekkel végzel. A meditáció rövid pórázon tartja a gondolatokat. A jelenben maradsz, ha pár percig csak a légzésre figyelsz. A zene (például minden solfeggio frekvencia) felhangol, hatására átrendeződnek a sejtek, a vércseppek is táncra perdülnek. A természet közelsége - ahol az élet szépségeit tálcán kínálja a bolygó -, szintén lélekemelő. Mindez csak néhány mód az örömteli pillanatok megéléséhez.

Ha végképp nem segít semmi, hogy jobb kedvre derülj, gondolj a testedre! Több billió sejt összehangolt munkájának az eredménye, hogy létezel. Még itt vagy, de rajtad is múlik, hogy meddig. Tested egy csoda. Ha másért nem, ezért a csodáért tedd meg - akár erőfeszítések árán is -, hogy derűvel és hálával táplálod önmagad és ezáltal a világot!

Ne feledd, a tükörvilágba te hozod a fényt! Legyél az, aki előcsalogatja másokban a derűt, legyen bármilyen nehéz is az áttörés! 


Időszerű

          2022. január 31.            

Régen, amikor az emberek még összhangban éltek a természettel, tisztában voltak vele, mikor mi időszerű. Mikor jött el a vetésnek, mikor az aratásnak az ideje. A mai kor embere természetellenesen akkor is aratni akar, amikor a magvetés ideje lenne, és fordítva. Nem nézi, mennyit szükséges vetni, csak azt, minél többet arathasson. Megbomlott az egyensúly. A túltermelés és az éhezés polaritásába csúsztunk.

Alázattal elfogadni azt, ami éppen időszerű - ez az, ami ma nehezünkre esik. A párkapcsolatokban ugyanez a helyzet. Nem fogadjuk el, hogy "a gyümölcs megjelenésével eltűnik a virág." (Tepperwein) De a kapzsiság az élet minden területén azt súgja, a gyümölcs és a virág is kell. Nem érjük be a gyümölccsel, bármennyire is erre vágytunk korábban. Inkább fogjuk magunk, és másik virág után nézünk. Ez a mai ember tragédiája. Többet és többet akar, mert ami van, az nem elég. És a figyelmeztető jelek ellenére sem változtat. De ezt a húrt nem lehet túl sokáig feszíteni. Mert a felborult egyensúly átfordul, a természet megálljt parancsol. És időszerű ezt észrevenni.

Az emberiséget falhoz állították, mint a csínytevő gyereket, mert eljött az ideje szembesülni a tettek következményeivel. És eljött az ideje az emlékezésnek is. Emlékezni arra, hogy nem csínytevő gyerekek vagyunk, hogy ideje felnőtthöz méltó módon viselkedni. Emberhez méltó módon az egyensúlyra törekedni önmagunkkal, a világgal.

Ideje van a rendrakásnak, az önmagunkhoz való visszatalálásnak. Aki továbbra is rohan, hogy minél többet zsebeljen abból, ami maradt, hamarosan ráébred, számára se virág, se gyümölcs nem érik már. És szedegetheti tetteinek megrothadt terméseit. Azoknak pedig, akik értékelik és megosztják másokkal gyümölcseiket, mindig lesz mit vetni és learatni.  Eljön végre az ő idejük, amint nem tűrik el többé a kizsákmányolást.


Mennyit ér a lelkem?

          2022. január 28.           

Jelenleg emberek tömegei élnek világszerte félelemben. Megfélemlítve. Félnek, hogy elvesz(t)ik a munkájukat, családjukat, az életüket. Valóban mindent elveszthetünk egy pillanat alatt, de amíg ezekhez ragaszkodunk, odaadunk, eladunk valami sokkal fontosabbat, a lelkünket. 

A világnak most bátrakra van szüksége, akik kiállnak az igazságuk, a hitük mellett. És a szűk kaput, keskeny utat választják. (Mt. 7.12-15.) A kérdést mindenkinek magának kell megválaszolnia: mennyit ér a lelkem?

Egyre többen lépnek a keskeny útra, az ő példájuk adjon erőt mindazoknak, akik készen állnak, hogy lerázzák magukról a félelem láncait!


Nem vagyok robot

          2022. január 28.          

Napjában többször is belefutok a szituációba, hogy egy gépnek kell bizonyítanom emberi valómat. Elgondolkodtató. Weöres Sándor jóslatát juttatja eszembe "az egyéniség alá süllyedésről" (A teljesség felé, 1945.) Mintha egyénileg és kollektíven is elfelejtettük volna, kik is vagyunk. Nem emlékszünk a mércére. Mihez is mérjük magunk? Mit is jelent embernek lenni? Az embert a tudata emeli ki a többi életformából. Akkor miért jutottunk oda, hogy az állatok mutatnak példát nekünk? Talán mert kezdjük elveszíteni azt, amitől emberek vagyunk. A napunk elenyésző hányadát töltjük csak tudatosan, legnagyobb részében robotüzemmódban létezünk. A természet ritmusából kiszakadva robotolunk a hét minden napján, a szokások, a tudatalatti irányítása alatt. Vakon követünk másokat, saját szívünk, intuíciónk helyett. Csipek nélkül is programozott robotok vagyunk, fel sem tűnik, hogy a szakadék felé terelnek, mi pedig készségesen megyünk a többi robot után.

Pedig minden pillanatban ott a lehetőség, hogy öntudatra ébredjek, és kijelentsem: Nem vagyok robot! Kezembe veszem életem irányítását, a szívemre hallgatok, és egy olyan jövőképet festek a képzeletem vásznára, amelyben élni szeretnék. Mert én döntök a saját életem felől, nem más. Ezzel együtt vállalom a felelősséget. Igenis közöm van a kialakult helyzethez, mert hagytam, hogy irányítsanak, programozzanak. Én is felelős vagyok a bolygóért, de tehetek is a változásért, a szebb és élhetőbb jövőért, azért, hogy egyáltalán legyen jövő. Tudatosan dönthetek úgy, hogy kevesebb műanyagot viszek haza, kevesebbszer ülök autóba, kevesebb olyan ételt eszem, ami állatok megölésével jár, kevesebbszer ítélkezek, kevesebbszer engedem ki a gondolataimat, érzéseimet az irányításom alól. Nem (másoktól) várom a változást, hanem teszek érte.

Nem kell szentté válni, se megváltani a világot, csak megmaradni embernek, a szó legnemesebb értelmében. Tudatosan élni, emberhez méltóan, egymást segítve, támogatva, összhangban a természettel. A változás az egyéni, tudatos döntésekkel és felelősségvállalással kezdődik.

Nem vagyok robot, és nem is leszek! Ember vagyok, és az is szeretnék maradni. Olyan ember, aki a nap végén is nyugodt lélekkel néz tükörbe, és hálás szívvel hajtja álomra a fejét. És álmában nem robotokat lát maga körül, hanem tiszta szívű embertársakat, akik lelkesen kezdik és fejezik be a napot. Akiknek egyetlen törekvése, hogy tegnapi önmagukat haladják meg, (nem másokat), és szeretetben teljesedjenek ki.

Azt kívánom mindenkinek, aki szebb jövőről álmodik, emlékeztesse magát és másokat is: nem vagyunk robotok! Azt kívánom mindenkinek, találja meg magában mindazt, ami emberré teszi, és ezt vegye észre mindenkiben! Együtt festjük a jövőt, de csak akkor lesz valóban lenyűgöző és csodálatos, ha mindenki ecsetet ragad, és hozzáteszi a maga színét, a legszebbet.


Élet-Mű

          2022. január 25.         

Lelkesen dolgozom fő művemen, Filmemen. Címmel majd utólag ajándékozom meg, a nagy bemutatón. Minden pillanat ezért munkálkodik, minden perc alázattal, örömmel és szeretettel szolgálja a születő végeredményt. Nem tudom, mikor fejezem be, ezért a most különös jelentőségű. Bízom benne, hogy csodálatos film készül, számomra az eddigi legnagyszerűbb. Én írom, rendezem, és szerepet is vállalok benne, nem is akármilyet.

Amikor eljön az idő, hogy végignézzem, elégedetten dőlök majd hátra a moziban, azzal az érzéssel, hogy tökéletesen sikerült minden pillanata, az összes képkocka a helyén. Tökéletes lett, hisz valamennyi résztvevője, aki szerepet vállalt, a legnagyszerűbben alakított. Hálás vagyok, hogy a hibákat időben felismertem, kijavítottam, ezért minden további pillanat csak gazdagította a nagy egészet. Hálás vagyok mindenkinek, aki segített mindezt észrevenni.

Bármikor is húzzák el a függönyt, nem érzem befejezetlennek, a folytatásos történetek mindig remek lehetőségeket tartogatnak. De most még nem pihen az alkotó, még készül a nagy Mű, a Most fejezetét játszom odaadással, szenvedéllyel.

Köszönöm mindenkinek, aki bármilyen formában szerepet vállalt a mostani vagy a korábbi fejezetekben, azoknak is, akik a következő Most-ban lépnek mellém! Köszönöm, hogy színesítitek, szebbé teszitek, hogy segítetek abban, hogy a legcsodálatosabb FILM készülhessen! Bízom benne, hogy a Ti Filmetekben én ugyanilyen remekül játszom a szerepem, ha olykor elvétem, bocsássatok meg érte!

Együtt tervezünk, együtt szövögetjük a szálakat, együtt játszunk, hogy személyes filmjeink együtt végtelen történetté álljanak össze a Teremtő filmvásznán. De csak MOST tehetünk azért, hogy a végeredmény igazán felemelő legyen, a moziban ülve már késő. 


nApátlanul

        2022. január 23.        

A facsemete szomorúan lógatta törékeny ágacskáit. Amióta kibújt a földből, csak arra várt, hogy nApja észrevegye, ráragyogjon, fényével cirógassa. Vágyott a mosolyára, melengető sugaraira. A holdfény ölelése ezt nem pótolhatta. Sóhajtva nézett végig gyenge törzsén, halványzöld levelein. - Nem vagyok méltó a figyelmére, szeretetére. Ki simogatna szívesen ilyen csenevész fát? - gondolta bánatosan. Már nem nyújtózkodott lelkesen ágaival, már végleg lemondott arról, hogy nApja észreveszi törekvéseit. Elkeseredve nézegette viruló társait. Legszívesebben elbújt volna, vissza a földbe, hogy senki se lássa sérült lombját, törött ágait. Már nem játszott a széllel, nem küzdött meg a viharral. Erőtlen gyökerei nem kapaszkodtak a talajba, így minden viharos találkozás egyre sérülékenyebbé tette. Várta az esőt, amikor szabadjára engedhette fájdalmát, és könnyei beleolvadtak az esőcseppekbe. A felhők lettek a barátai, főként a sötét fellegek, melyek borongós hangulattal burkolták be. És ő készségesen simult bele a szürkeségbe.

Aztán harsány színeivel eljött a nyár, a fácska pedig félszegen álldogált az erősödő fényben. Egy csoda szép, kék madár röpte zökkentette ki merengéséből. Kecsesen szárnyalt, akár egy pillangó, és legnagyobb meglepetésére éppen az ő sebzett ágacskáján pihent meg. Egészen összerezzent a különös vendég érintésétől. A kismadár dalolni kezdett, neki énekelt. A dal édes emlékeket ébresztett benne. Álomszerű képet rajzoltak szívébe a dallamok. Egy erős magot látott megszületni, hajtásai szenvedélyesen törtek át minden akadályt, boldogan nyújtózva az ég felé. Látta sudár fává érni, ég felé törekvő ágain méltóságteljesen ragyogott koronája. Látta, amint a fa önmagára mosolyog a csillagok fényében, önmagára ismer a szél kacajában, önmagát nézi az esőcseppek tükrében. És látta nApját, látta a küzdelmét, hogy az előtte tornyosuló felhőkön átragyogjon, mindhiába.

A kismadár tovább dalolt: - A szeretet mindenütt jelen van. Amikor már nem kívül keresed, megtalálod magadban. De csak a kitárt szív képes kiárasztani magából a szeretetet, majd befogadni visszatükröződő fényét.

Amíg énekelt a madárka, a fa új hajtásokat hozott, a megértés és a megbocsátás zsenge leveleit. Gyökerei mélyebbre nyújtóztak, és elterültek a földben, megingathatatlan tartást kölcsönözve magasztos törzsének. Szinte ragyogott, nyoma sem volt a korábbi sebeknek, töréseknek. Ágaival hálásan mártózott meg a fényáradatban. Már emlékezett. 

Emlékezni sebeinkre a gyógyulás előszobája. Emlékezni valódi énünkre a kegyelem temploma. És olykor elég egy madárdal, hogy gyógyuljon és megnyíljon a szív.


SorsDöntéseink

2022. január 17.       

Az élet ösvényei olykor választások elé állítanak bennünket, döntenünk kell, hogy erre vagy arra menjünk. Az életút elágazásainál általában megállunk, megtorpanunk, hogy kiválaszthassuk a legmegfelelőbb irányt. Fejben bejárjuk a lehetőségeket. Mérlegelünk, sorra vesszük az előnyöket, hátrányokat, bejárjuk a bejáratlant. Az elme kitölti a képzelet réseit a múltban megélt események puzzle-darabkáival. Ezáltal beállít egy megszokott nyomvonalra, ami nem más, mint az illúzió, a káprázat, a valótlanság világa. A lélek suttogva jelez, melyik út lehet a miénk, de túlharsogják az elme zajában felbukkanó gondolatok, félelmek. Szabad mozgásterünk pedig kicsúszik az irányításunk alól.

Amikor megpróbáljuk logikusan kiszámolni a jövőt, a döntésünk lehetséges következményeit, gúzsba köthetnek a múltból hozott félelmek, tapasztalatok, és úgy érezzük, nem tudunk lépni semerre sem. Félünk, hogy ha választunk, lemondunk, lemaradunk valamiről, valakiről. Ezért inkább nem döntünk, halogatunk, nem vállaljuk a döntéssel járó felelősséget.

Csakhogy a nem döntés is döntés. A nem döntéssel a megrekedést választjuk, az egy helyben toporgást, a kétségek között őrlődést, a változásoknak való ellenállást, amivel magára az életre mondunk nemet. Amikor nem döntünk, átadjuk a felelősséget, de nemcsak azt, hanem a saját életünk irányítását is. Észre sem vesszük, és lemondunk a létezés, a most megtapasztalásáról.

Ha képesek lennénk hátralépni, meglátnánk az előttünk feltűnő további ösvényeket is, és távolabbról könnyebben rálátnánk, melyik út hív, inspirál. A lélek csendjében kirajzolódna az útirány.

A döntéshez bátorság kell. Amikor megengedjük, hogy emberként hibázhatunk is, felelősséget vállalunk a döntésünkért, és elindítunk egy folyamatot. Nem látjuk előre, mi vár ránk, merre kanyarodik az út. Nem tudhatjuk biztosan, jó döntést hozunk-e. De a döntés súlya lekerül rólunk, és bizonytalanul, de megkönnyebbülve indulunk előre. Ahogy tudatosodunk, és egyre éberebben figyelünk a jelekre, eltűnődünk, és örülünk mindannak, ami visszajelzést ad választásunkat illetően. Egyre jobban bízunk önmagunkban, az útban, az univerzumban. A belső hang azt súgja, nem tudunk rosszul dönteni, mert minden döntés a javunkat szolgálja, így vagy úgy. Minden döntés teljes egész, tartalmazza a teljesség valamennyi spektrumát, nem egyszerűen jó vagy rossz.

Azt, hogy éppen milyennek látjuk és éljük meg a világ eseményeit, kizárólag tőlünk függ, a hozzáállásunktól, nézőpontunktól, vagyis az önismeretben eljutott tudatossági szintünktől. Egy példával szemléltetve: amikor egy sűrű erdőn vezet végig az utunk, lehet, hogy épp árnyékban vagyunk, és hiányzik a nap meleget adó ereje, ám dönthetünk úgy is, hogy most az elérhetőt választjuk, és élvezzük a lombkoronák között helyenként átsugárzó fény varázsát. Amint kiérünk a tisztásra, felszabadultan, örömmel teli szívvel fogadjuk a napsugarak ölelését. Egy másik út lehet, hogy épp egy sivatagon át vezet, ahol a nappalok forrósága megtanít értékelni a dermesztő éjszakák szépségét. Ennek megélése, megtapasztalása pedig eljuttat a sivatag közepén elterülő oázisunkba.

Utunk során minden döntés tartalmaz kihívásokat, kudarcokat, nehézségeket, sikereket, örömöket. Minden tapasztalás gazdagít, a nehézség éppúgy, mint a siker. Siker lehet az is, amikor meghozzuk a döntést, és elindulunk az úton. A cselekvés, a folyamatos haladás során megszületik a hit, ami egyre több önbizalmat, magabiztosságot, motivációt ad. A tudatosságunk középpontjában a cél tisztán lebeg a szemeink előtt, mert tudjuk, minden további lépés egy újabb döntés az elköteleződés mély állapota felé. Olykor szükséges korrigálnunk, és kis irányváltással, ám célirányban maradva haladunk tovább az úton a következő lépés megtétele felé. A siker része az is, ha felismerjük, hogy a jelenlegi út nem szolgál többé, nem gazdagít, és bátran változtatunk útirányt. Eljön a pillanat, amikor ráébredünk, hogy ami igazán lényeges, az maga az út, hogy örömmel és elégedetten tudjunk megélni minden egyes pillanatot, minden egyes lépést. Könnyedén, felszabadultan, lerakva a múlt batyuit.

A legnagyobb döntést már meghoztuk, amikor megszülettünk. A kérdés: mit viszünk magunkkal, amikor elmegyünk? Milyen érzéssel távozunk? Azzal, hogy: De jó is volt! Vagy azzal, hogy: De jó is lehetett volna, ha nem állok a saját életem, kiteljesedésem útjába! Ha időben rájövök, hogy a szabadság, felszabadulás felé egyetlen út vezet: mégpedig befelé, önmagam megismerése felé. Ha úgy döntök, hogy teszek önmagamért, és az élet teljességét választom. Mert minden egy döntéssel kezdődik, és egy döntéssel ér véget.


Teremtő ima

2022. január 9.      

Ma hajnalban a Nap és a Vénusz randevújának energiái égi szerelem fényébe mártott nyilakkal érték el a Földet és a nyitott szíveket. Teremtő imám hozzon áldást Mindenkinek! 

Egy vagyok az éggel,

fénylő csillagokkal,

a titkot súgó széllel,

sodró hullámokkal.

Egyetlen Fény nemzett,

testruhám a föld,

melyet vándor lelkem

önmagára ölt.

Vagyok öröklángú

mécsesben egy szikra,

testvér lángnyelveim

fényét őrizve, szítva.

Szeretetem gyógyít,

Földanyát átölel,

s gyógyuló szíveket

hálával köt össze.

Égi szerelemnek

csodáit megélem,

szeretet vezérli

szándékaim, tettem.

Szerelmes vagyok

csodás életembe,

szerelem erejével

hozok fényt a sötétségbe.

Teremtéseimre

égi áldást kérek,

s a sebzett világnak

gyógyírt, békességet.

Minden pillanatban

a teljességet élem.

Áldás van, áldás van, áldás van

minden teremtésen!


Testet öltött gondolatok, megvalósult álmok

2021. december 11.     

Még emlékszem a pillanatra, amikor közel húsz éve kezembe vehettem az irodalmi antológiát, melyben megjelent a versem. Nemrég újraéltem az érzést, ugyanis az Irodalmi Rádiónak köszönhetően két versem is bekerült egy nagyszerű kötetbe. Rájöttem, túl sok időt vesztegettem el azzal, hogy a tökéletesre törekedtem. Most már tudom, ez csak az egó elvárása. Már vállalom önmagam, a tökéletlenül emberi oldalamat is. Mindenkinek azt kívánom, találja meg azt a tevékenységet, amiben kiteljesedhet, amibe beleteheti szívét, lelkét! Felemelő érzés, amikor gondolataink, érzéseink fizikai formát öltenek. Ez maga a teremtés teljessége, és arra emlékeztet, akik valójában vagyunk. 


Szárnyát vagy combját? 

2021. december 6.    

Bőség: divatos fogalom lett nemcsak a divatiparban. Nem véletlen, korunk logikája a számszerűsítés, statisztikai adatok alapján értelmezzük a világot. A bőséget is innen közelítjük: derékbőség, mellbőség, pénztárcaméret, autók száma, ingatlanok száma, partnerek száma stb. Sorolhatnánk még, a bőség igencsak bő jelentéstartománnyal bír.

Mindannyian bőségre vágyunk, és nem vesszük észre, hogy valamilyen formában mindig ott van körülöttünk. Nem emlékszem már, bennem mikor tudatosult, milyen elképesztő bőségben élek. Az biztos, a felismerést a gyermekeimnek köszönhetem, ha rájuk nézek, mindig emlékeztetnek rá. Az is elég, ha hallom őket, négy helyett mintha tizennégy felől jönne a csivitelés, visítás, sipítozás. Ilyenkor megállás nélkül perdülök-fordulok minden irányba, akár a szélkakas, akarom mondani, széltyúk. Persze ezt örömmel teszem, hiszen egy széltyúknak ez a dolga. Szemmel tartja, ápolja, szeretettel, gondoskodással, figyelemmel halmozza el kiscsibéit. Ők pedig előszeretettel versenyeznek mindezért. Ebből aztán olyan bőség kerekedik, Széltyúkanyó azt se tudja, hová fordítsa a fejét, a sok fordulástól pedig úgy felpörög, az éjszaka csillagos leple sem állítja le.

A bőség zavara bizony okozhat ledermedést és féktelenséget is, vagy mindkettőt egymás után. Tyúkanyónak gyakran a pillanat töredéke alatt döntenie kell, melyik irányba fordul, ha északról üvöltést, nyugatról könyörgést, délről nyafogást, keletről indulatkitörést hall, mindezt olyan kánonban, hogy tollazata égnek áll. Még szerencse, hogy nincs híján a gyors helyzetfelismerési képességnek, ezáltal a ledermedést minimálisra csökkenti. A döntés során kénytelen ösztönös érzékeire hagyatkozni, mérlegelésnek helye nincs. Gyorsulása egy üstökösével vetekszik. A lefékezéssel egy ideig nem lesz gondja, miután mindent megoldott, szimultán gyógyított, nyugtatott, békéltetett, etetett, itatott, altatott, ébresztett, feltörölt, kitörölt, lemosott, felmosott, öltöztetett, vetkőzetett stb., kezdődik elölről, legfeljebb a sorrend változik.

A bőség körforgásától Széltyúkanyó időnként elszédül, és támolyogva dől szélkakasának szárnyai közé. Milyen jó, hogy a bőség adott neki egy fantasztikus Szélkakast is, akire támaszkodhat, amikor a nagy sürgés-forgás leveszi a lábáról. Persze nem a forgástól fárad el, hanem a szívfájdalomtól, hogy valamelyik csibéje kevesebbet kap belőle. Bármennyire igyekszik mindegyikhez egyszerre odafordulni, nem sikerül. Figyelmét, idejét szét kell osztania igazságosan, de az igazság mindig nézőpont kérdése.

Ritkán, szélcsendes, felhőtlen időben felnéz az égre, és irigykedve bámulja a Fiastyúk nyugalmát. Aztán rájön, égi sorstársa is folyamatos mozgásban van, 400 fényévnyi távolságból szemlélve azonban minden másnak tűnik. Ezért széltyúkunk megpróbál a Fiastyúk szemével tekinteni önmagára, életére. És egyszer csak megpillantja a rendet a káoszban, a csendet a hangzavarban, az állandót a változóban, a tökéletest a tökéletlenben. És ráébred, bár a figyelmét meg kell osztania, van valamije, amivel korlátlanul, időtől függetlenül rendelkezik, és minél többet ad belőle, annál többet kap vissza. Ez pedig a szeretet, a valódi bőség forrása. Ez az a bőség, amire érdemes törekedni. És amikor majd - úgy 400 fényév múlva, vagy egy kicsivel korábban - visszatekint széltyúk-életére abból a perspektívából, ahogy most a Fiastyúk nézi őt, látni fogja, hogy a szeretet az egyetlen bőség, amiért érdemes megszületni, élni és meghalni, vállalva a szüntelen körforgást távozás előtt és távozás után is...


A magyar nyelv napján 

2021. november 13.   

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer EGY nyelv, mely közvetlenül a teremtő forrásból eredt, ezáltal mag(j)ában, gyökereiben a világegyetem titkait hordozta. Hatalmas uralkodók, királyok, bölcsek, táltosok ajkán szólalt meg, erejét, gazdagságát és bölcsességét messze földön csodálták, magjai távoli, idegen területeken is gyökeret vertek.

Kincseit és bámulatos kifejezőerejét mások is megirigyelték. Sötét idők közeledtek, gyalázták, elárulták, fosztogatták, de a gyökereit nem tudták kitépni. Az idő a felejtés árnyainak dolgozott. A megkopott dicsőség minden értékével együtt a múlt homályába veszett.

De él egy nép, amely a lelke mélyén őrzi az eltékozolt örökség magjait. Egy nép, amelyet anyanyelvével, annak hagyatékaival együtt régóta próbálnak eltiporni. Az átírt múlt ködén túl azonban felragyog az igazság fénye. A mélybe tiport magok kicsíráznak, az ősnyelv emlékezete virágba borul az őrzők szívében. Mert van olyan hagyaték, amelyhez emberi kéz nem nyúlhat, nem lehet elpusztítani, átírni, eltüntetni. Aki nem hiszi, járjon utána!

November 13. a magyar nyelv napja lett. Ódákat zenghetünk ezen a napon a magyar nyelv ápolásáról, őrzéséről, de tudjuk-e, valójában mit is ápolunk és őrizünk? Emlékszünk-e, mire is kell emlékeznünk? Van-e bátorságunk megkérdőjelezni az anyanyelvünkön anyanyelvünkről kapott eddigi nézeteket, tudományos álláspontokat? Észrevesszük-e egyáltalán a kincseket, amelyeket mag(j)ában rejt? Hagyjuk-e az igazságot kicsírázni, segítjük-e az áttörését? És érezzük-e szívünkben a felelősséget, amit anyanyelvünk jövőjéért, mindenki jövőjéért vállalnunk kell? Nemcsak ma, hanem minden egyes nap. Mert csak tőlünk függ, hogy visszakapja-e nyelvünk az őt megillető helyet.

Érdemes elolvasni, hogyan vélekednek ismert magyarok és külföldiek a magyar nyelvről:

https://turul.info/napok/magyarokamagyarnyelvrol

https://turul.info/napok/kulfoldiekmindjak


Anya vállalkozik

2021. november 8.  

Ha már kellő időt eltöltött az ember lánya - aki inkább hallgat az anya névre -, a pelenkák, cumisüvegek, fogzáskönnyítők és járássegítők világában, egyszer csak ráeszmél, hogy néhány dolog végérvényesen megváltozott. Például az, hogy már nem ringatja a bevásárlókosarat, mintha babakocsi lenne. Feltűnik neki az is, hogy szinte észrevétlenül kiröppent a legkisebb gyermeke is - először a kocsiból, majd a szárnyai alól. Eddig kizárólag nagybetűs anyaként, vagyis "csakanya"-ként definiálta magát, mostantól kénytelen megbarátkozni a "nemcsakanya" identitással. És nagyon szeretne rájönni, mit is társítson a "nemcsak"-hoz.

Egy biztos, többévnyi otthon töltött idő után, - ami köztudottan gyerekjáték -, a munka világába visszatérni nem egy anyaálom. Mielőtt eljutna a munkaerő-piacra, át kell vergődnie magát az előítéletek tengerén. Jobb, ha mindjárt füldugóval vág neki, a szirén(a)hangok ugyanis felettébb kitartóak. Akkor is, ha "csak" két évet áldozott a gyermeke(i)re, és akkor is, ha tizenegyet. Szeretne már haladni, de hallja innen is, onnan is: egy családanyának biztos állás kell, biztos jövedelemmel. Neki viszont semmi kedve magyarázkodni, mert a nevéből is egyértelmű, állás helyett inkább haladásra vállalkozna. Rugalmas munkaidőre, hogy ott lehessen a gyermekei óvodai, iskolai ünnepségein. Hogy ne kelljen szégyenkezve kopogtatnia a nem éppen családbarát főnök ajtaján, mert valamelyik gyerkőcnek megint folyik az orra. Hogy a nyári szünetekre ne táborokat keresgéljen, mert rosszul sakkozott a szabadsággal. És amikor csemetéi digitálisan tanulják a kétszerkettőt és a hátrabukfencet, ő vidáman, lábon kihordott idegösszeomlás nélkül asszisztálhasson hozzá.

Szóval vállalkozna. De pontosan mire is? Arra, hogy "nemcsakanya"-ként is megállja a helyét. Arra, hogy ezentúl - az eddigiek mellett - még egy szerepet eljátszik. Arra, hogy bebizonyítsa, bár otthon semmivel se lett kevesebb a dolga, a női nemet a munkaerő-piacon is tökéletesen képviseli. De maradt-e valami a tarsolyában gyerekjátékokon kívül? Ami maradt, az is megkopott az évek alatt, így ha mást nem talál, hát leporolja az álmait, valamire csak jók lesznek.

Végül kiköt azon a bizonyos piacon, ahol mit lát? Látja, hogy az elindulás sosem zökkenőmentes, hogy kezdő vagy küzdő, ebben a helyzetben egyre megy. Látja magát, amint egy idegen közegben keresi a helyét, ahol vagy észre sem veszik, vagy mindenki úgy néz rá, mintha egy másik univerzumból csöppent volna oda. Látja, hogy a mellette vállalkozók asztala roskadozik a tapasztalatoktól, míg az övén csak néhány kifényezett álom, és szaporodó kishitűség várja, hogy valakinek így is elég jó legyen. De látja azt is, "csakanya"-ként megtanulta a kitartást, és az időzsonglőrködést, jobban, mint bárki más a piacon. Megtanult a padlóról felállni újra és újra, megtanult együtt élni a változással, a kiszámíthatatlannal. Megtanulta a türelmet és a felelősségvállalást. És megtanulta, hogy tanulni sosem késő. Bár a tarsolyában elavult egy s más, azért az évek alatt kerültek bele olyan értékek is, melyeket nem cserélne el semennyi munkatapasztalattal sem. S ha elmorzsolta "csakanyasága" utolsó búcsúkönnycseppjeit is, meglátja a sorstársakat, akik arra biztatják, vállalkozzon, vállalja fel önmagát, vállalja fel az álmait.

És ő vállalkozik. Tarsolyába beleteszi a bátorságát is, nem ismer lehetetlent. Hajtja valami. Erőt ad a fény, talán a megálmodott jövő fénye, talán valami más... Ő tudja, az álmoknál csak a gyermekek szemei csillognak szebben.


Választás

2021. október 25. 

Ha egészséges, fénylő almát szeretnék a kertből, de az érettek között csak férgeset és rothadásnak indulót találok, nem tudok (jó) szívvel választani, legfeljebb ésszel. Ezért a kevésbé rosszat választom. A kukacos egész jónak tűnik, a háromnegyede egészséges. És ha elég éber vagyok, elkerülhetem, hogy magam is férgessé váljak. Talán jobb, mint a belülről rothadó, ami látszólag tökéletesnek tűnik, ám rövid időn belül rothadásnak indul minden a környezetében. Az éretlen alma szóba se jöhet, mert a döntés most időszerű és jövőt érintő. Így be kell érnem egy olyan választással, amivel elégedett nem leszek, inkább szomorú.

Valahogy így vagyok a politikával is, amikor választásra kerül a sor. Amióta választójogot kaptam, nem tudok jó szívvel dönteni. Talán a hitrendszerem miatt, amely azt sugallja: egy ország kormányzására olyan ember méltó, aki az ellenfelét emeli, nem pedig lehúzza vagy földbe döngöli. Akiről az embersége többet elárul, mint a programja. Ilyenkor szokták megkérdezni tőlem: - Te hol élsz? Álomvilágban? - Igen, én éppen most álmodom ezt a világot, a képzeletemben egy olyan ország él, ahol a szívünkkel hozhatjuk meg a fontos döntéseket. Ahol olyan emberek vállalkoznak az ország vezetésére, akiket a szeretet vezérel, nem az érdek vagy a hatalomvágy.

El tudod mindezt képzelni? Ha igen, hozzunk létre együtt egy olyan országot, ahol az emberek nem esnek egymásnak a politikai hovatartozásuk, véleményük, nézeteik miatt! Egy olyan országot, ahol nincs rossz választás. Mert az egyetlen értékmérő az emberség. És az ilyen vezetés nem a bomlási folyamatokhoz járul hozzá, se a megalkuváshoz, hanem békét sugároz, és követendő példát mutat minden egyes embernek.

Ha te sem éred be félig jó almával, teremtsünk olyan almáskertet, ahol a jövőben jobbnál jobb almák közül választhatunk! Létezik ilyen. Élj eszerint, éld meg már most! Légy olyan alma, amely nem a rothadás ellen harcol, hanem fényével érésre ösztönzi a környezetét, társait, és példájával összetartja a kertet! Ha MAGadban már látod ezt a világot, hamarosan kívül is látni fogod. Hiszen a MAGok a szívedben régóta erre a pillanatra várnak.


Szellőzik az anyajelmez

2021. július 1.

- Anya elmegy a közértbe levegőért. Nem, ezúttal nem jöhetsz velem. Nem ígérem, hogy sietek, de jövök, amint vettem egy kis szusszanást.

Számtalanszor eljátszottam ezzel a gondolattal. Valahányszor azt éreztem, hogy belefulladok az anyaszerepbe, elképzeltem, hogy fogom magam, és elmegyek levegőt venni. Nem kapni, hanem venni, ugyanis ára van. A lelkiismeretem, de legfőképp a társadalmilag belénk kódolt minta az, ami megkéri az árát. Ami rögtön bekapcsol, amint úgy érzed, jár neked egy kis pihenő. "Rossz anya vagy, ha másra bízod a gyerekeidet. Egy anya mindent kibír, és nem menekül. Te szülted, akkor most tessék bírni kipurcanásig, és tovább!"

Hosszú évekbe telt, amire sikerült kukába dobnom ezeket a gondolatokat, és ma már lelkifurdalás helyett más fizetőeszközt teszek a zsebembe, amikor az elfogyott levegőmért indulok. Mert ára most is van, mégpedig a közös idő, amit együtt tölthetnék velük. De ez az idő egy fuldokló anyával sokat nem ér. A minőségi időért viszont érdemes fizetni. És a felfrissülés mellé bónusz is jár, a türelem. Amikor anya bevásárol ezekből, visszatérve minőségi idővel, szeretetteli percekkel ajándékozza meg csemetéit.

De nem elég eljátszani a gondolattal, és csak vágyakozni, végül kapkodni a levegő után. Kifogások helyett dönteni kell: felfrissült anya lennél vagy mártír maradsz, és a "hogyan" egy csapásra megoldódik. Ha nincsenek kéznél tündéri nagyszülők, esetleg tündérkeresztanyák, kiváló pótmamik közül választhatunk. Igen, utóbbinál feláras lesz a levegőnk, de ez a kisimult idegszálainkban, a kiszellőztetett anyajelmezben megtérül, és a puszikban, ölelésekben, a vidám gyermekmosolyban kamatozik is.

Amikor azt kérdezik tőlem, négy gyerek mellett hogyan jut idő a hobbimra is, azt válaszolom, megtanultam kérni és elfogadni a segítséget, és mielőtt valóban világgá mennék, inkább fogom magam és veszek egy kis, (néha nagy) levegőt. A helyes mértéket még tanulgatom, egyelőre nem fenyeget olyan veszély, hogy a túl sok levegőtől elszálljak. 


Kagylóhéjak és gyöngyszemek

2021. június 1.

Néha az élet felülírja a terveinket. Jön egy váratlan esemény, amelyre nem vagyunk felkészülve, és borít mindent. Általában csak évekkel később értjük meg, hogy minden értünk történt. Amikor negyedik fiam váratlanul bekopogott az életünkbe, még nem láttam át a rám váró feladatok ködén. Marci érezte kezdeti elbizonytalanodásomat, és három hónapos magzatként arra tanított, ne csak akkor értékeljek valamit, amikor felmerül, hogy elveszíthetem.

Hálás vagyok, hogy velünk maradt. Hisz nem azért jött és választott engem anyának, hogy megnehezítse az életemet, hanem az ajándékok, tanítások miatt, amiket hozott. Lehetőséget kaptam általa, hogy megtaláljam önmagam. A rengeteg ébren töltött éjszaka és próbatétel, amit sorscsapásnak is megélhettem volna, ráébresztett, mennyire erős vagyok, hogy nincs lehetetlen, hogy nemcsak kibírni lehet a nehéz pillanatokat, hanem akár élvezni is.

A nehéz pillanatok elmúlnak egyszer, ahogy a szépek is. Hogy mit viszek magammal, attól függ, mit látok meg belőlük. A keserűséget vagy a tapasztalatot, a kagylóhéjat vagy a gyöngyszemet?

Én végtelenül hálás vagyok ezért az imádnivaló kisemberért, és a három év minden tapasztalatáért és gyöngyszeméért!


Az Aranykapu és a pillangó

2021. május 21.

A népművészeti alkotásainkban kódolva van őseink fantasztikus tudása. A Bújj, bújj zöld ág kezdetű népdalunkhoz számos jelentést társítottunk már, én most egy különösen időszerű értelmezéséről írok. Az Aranykapu előtt állunk ugyanis. Egy új világ kapujában. A hernyóvilág összeomlóban, új világ épül, a pillangóké.

Élt egyszer egy hernyó, levélről levélre, fáról fára araszolva élte a csúszómászók hétköznapi életét. Napjai a habzsolással teltek, igyekezett minél több levelet befalni a többi hernyó elől. Mégsem volt boldog és önfeledt, valójában rettegett. Félt a lesből támadó veszedelemtől, félt attól, hogy elfogy a táplálék, félt a zuhanástól, a kihívásoktól. Folyamatos készenlétben állt, társait szeme láttára ragadták el a hegyes csőrök, ő azonban képtelen volt beletörődni, hogy élete csupán a túlélésről szól. Úgy érezte, többre hivatott, egy hang belül azt súgta, új élet vár rá. Bár a többi hernyó kinevette, ő hinni akart az álmainak. Keresett egy biztonságos helyet, és csak figyelt az érzéseire, amit a szíve súgott. A szíve olyan életről mesélt neki, ahol csúszás, kapaszkodás és félelem helyett szabadon szárnyalhat virágról virágra, élvezve a napsütést és társaival a közös táncot. Amikor felébredt az álomszerű állapotból, kész volt maga mögött hagyni hernyóéletét, úgy döntött, hisz az álmainak, hisz a szívének. Összeszedte minden bátorságát, és elrugaszkodott a biztonságot jelentő ágról. Szárnyai olyan magasságokba repítették, ahonnan eddigi élete kicsinyesnek és értéktelennek tűnt. Mégis hálával emlékezett minden nehézségre, tudta, a nagy álmok a sötétben születnek. A beteljesülés örömével pihent meg egy tulipán kelyhén. - A csoda mindig is itt rejlett bennem - gondolta, és boldogan mosolygott vissza a harmatcseppben tükröződő gyönyörű pillangóra.

A hernyóvilág sorsdöntő választás elé állított mindannyiunkat, egyénileg és kollektíven egyaránt. Döntenünk kell: maradunk egy összeomló világban visszasírva a hernyólétet, vagy vállaljuk a bebábozódott állapotot, az önmagunkkal való szembesülést, hogy innen kitörve, átrepülve az Aranykapun, pillangóként szárnyaljunk. A kérdés annyi, továbbra is a környezetünk játékszerei maradunk, hagyjuk, hogy a körülmények irányítsanak, vagy meghalljuk szívünk hívását, hogy önmagunkat meghaladva, szabadon éljünk, ahhoz a lényhez méltóan, akik valójában vagyunk.

Az Aranykapun csak tiszta szívvel lehet átmenni. El kell engedni az összes burkot, amivel körülbástyáztuk magunkat, az összes sérelmet, haragot, félelmet, fájdalmat, hiányt, szenvedést, korlátot, mindent, ami eddig talán biztonságot adott, de visszahúzott a földre. A bábból kitörni fájdalmas, elengedni a múltat fájdalmas és az áttöréshez bátorság is kell, valamint megingathatatlan hit a szárnyakban, hit, hogy a szakadék széléről elrugaszkodva a magasba emelkedünk és nem a mélybe zuhanunk. De a szív hívása egyre erősebb, hogy magunk mögött hagyjunk mindent, mert ami pillangóként vár ránk, minden képzeletet felülmúl.

Az Aranykapu a szív diadalíve, és együtt léphetünk át rajta, újjászületve, szeretettel a szívünkben. Most van lehetőségünk felépíteni magunkban az új valóságot, ami a kapun túl vár. Mert amit magunkban, bent felépítünk, az kint is megjelenik. Építsük együtt az Aranykort, ezt az új valóságot, amelyre szívünk már régóta vágyódik! Ahol harmónia, béke, szabadság, együttérzés, kreativitás, együttműködés, bőség, egészség, önfeledtség, igazság és őszinteség uralkodik. Itt állunk a kapu előtt, amelyhez a kulcs a szív tisztasága. A szintlépéstől már csak egy lépcsőfok választhat el, a ragaszkodás. Aki nem képes hátrahagyni mindent, és a régit választja, a fejlődésre, a szabadságra és az egységre mond nemet.

A kételkedő gondolatok helyett hallgassunk a szívünkre és bízzunk benne! Kezdjünk el az új világ értékei szerint élni már most, a körülmények ellenére is! Szeretettel a szívünkben meghívót nyújthatunk másoknak is. Ébresszük fel magunkban és másokban is a pillangót, és lépjünk át együtt az új világba! Oda, ahova mindig is tartoztunk, ahol a miénk a föld, és miénk az ég is.


Lehet-e FÉLelem nélkül élni?
2021. május 15.

Erre a kérdésre 37 évig válaszoltam teljes meggyőződéssel: kép-telenség. Szó szerint az volt, mert azt hittem, nem vagyok kép-es rá. Azt tanultam, "jobb félni, mint megijedni", abban hittem, ha előre felkészülök, könnyebb lesz elviselni a nehézségeket. És folyamatosan a felkészülés állapotában tartottam magam, mert elhittem, hogy ez a javamra válik. Hosszú évek és kellemetlen tapasztalatok kellettek, mire rájöttem, ez a nézőpont egyáltalán nem válik a javamra.

Eldöntöttem hát, befejezem a félelmek, fóbiák gyűjtögetését, inkább szembenézek velük. Három gyermek életéért voltam már felelős, három gyermek szomjazta a szeretetemet, rajtam pedig egyre jobban eluralkodott a betegségektől való félelem. Képtelen voltam megölelni a fiaimat, a félelem azt súgta, "vigyázz, ha elkapsz valamit, nem tudod ellátni őket, vigyázz, betegnek lenni rémes állapot, vigyázz, a világ veszélyes hely, óvd meg őket!" Az életem - ha lehetett ezt annak nevezni -, a fertőtlenítésből állt és a folytonos készenlétből. A saját börtönömben ültem, és a gyerekeimet is oda kényszerítettem. A bogár- pontosabban poloskafóbia csak tavasszal és ősszel tartott a négy fal között, már gyerekkorom óta. A betegségektől való félelem két pokoli év minden pillanatában saját béklyóimra emlékeztetett.

És most, 38 évesen (felszabadultan, teljes nyugalomban, a szeretet áramában létezve) leírom, hogy másnak is segíthessek: IGENIS LEHET FÉLELEM NÉLKÜL ÉLNI! Ma már hálás vagyok minden fóbiáért, aggódásért és félelemért, mert általuk értettem meg, minden lehetséges, és megismerhettem, aki valójában vagyok. Ha meghozzuk a döntést és kitartóak vagyunk, eljutunk a felismeréshez: saját magunk teremtjük, amit tapasztalunk. Ami a gondolatainkban és a tudatalattinkban van, azt látjuk magunk körül. Akkor miért ne teremtenénk inkább pozitív élményeket? Miért ne hinnénk el magunkról, hogy képesek vagyunk rá? Ha ezt belátjuk, már nem legyőzni kell a félelmet, hanem búcsút inteni neki. A kulcs a nézőpontváltás. A "hiszem, ha látom" helyett, a "látom, mert hittem benne" nézőpont képes átformálni a valóságot.

És hogy miért is olyan fontos ez most? Mert a félelem elhatárol, szétválaszt, aki FÉL-elemben él, nem EGÉSZ-séges. Egy év alatt annyira elterjedt a félelem, hogy szinte tapintható. Aki fél, képtelen szeretni, ezt megtapasztaltam a saját bőrömön. Pedig óriási szükség lenne szeretetre, jobban, mint valaha. FELELŐSEK VAGYUNK A GONDOLATAINKÉRT, egyénileg és kollektív szinten egyaránt!

Itt ez a járvány egy éve, és egy hajdani betegségfóbiás üzeni ezt mindenkinek: szabadítsd fel magad a félelmeid alól, ha kell, kérj hozzá segítséget (nagyszerű segítőket tudok ajánlani, szívesen mesélek én is a folyamatról)! Ismerd meg önmagad és a csodálatos teremtő erődet! Tedd meg magadért és a világért, mert lehetséges félelmek nélkül élni! Csak úgy érdemes.


A természet nem igazoltat
2021. május 11.

Az elmúlt tíz évben - a gyerekeimnek köszönhetően - megtanultam a négy fal között, a kertkapun belül és a természetben is jól érezni magam. Nem hiányzott eddig sem a város nyüzsgése, sem a mozi, a koncert, az étterem és az egyéb szolgáltatások. Boldog és teljes az életem nélkülük is. Ezután sem hiányoznak majd. Konditerem helyett hegyet mászok, sétálok a mezőn és kirándulok az erdőben. A fák kártya nélkül is beengednek, szeretettel fogadnak. Koncert helyett hallgatom a madarak kórusát és ölelgetem a fákat, elmerülök az energiafürdőben, amivel megajándékoznak. Közben élvezem a feltétel nélküli szeretetet. Igyekszem gyermekeimnek is megmutatni mindezt. Hogy a telefonos játékok bűvköréből kiszakadva egy mezőn való hempergés is lehet izgalmas élmény. (A búzatábla hamar kiheverte a birkózás nyomait, nem haragudott meg, és talán az sem fog, aki elvetette.)

Nincs oltási igazolványom, ezután sem kérek a "védettségből". Egyedül a válogatás nélkül beengedett gondolatok árthatnak és a tudattalanból munkáló, visszahúzó minták, de már megtanultam nézőpontot váltani, szelektálni és elengedni. Kártya nélkül sem érzem korlátozva magam, hálás vagyok, hogy a saját korlátaim alól már felszabadultam. Ettől függetlenül tiszteletben tartom mindenki döntését. Megértem azokat is, akik nem tudnak ezzel a nézőponttal azonosulni. Mindenkinek szíve joga eldönteni, milyen életet él. Az én szememben nincs ilyen vagy olyan ember, csak embertárs, teremtő lélek. Szívem minden szeretetével az összetartozást, az EGYséget támogatom. És a természet segít ebben.


Az első X
2021. április 30.

(F)Anyaságom ma egy évtizedes jubileumához ért. Számvetettem gyakran az évek alatt, kérdezgettem magamtól, legidősebb almám milyen szélvihar sodorhatta ennyire messze, a többi almácskát is magával sodorva. Pedig hányszor elmondtam neki: "szelíd almának nagy a becse, vadnak kevés". Igyekeztem minta(f)anya lenni, átadni az értékeket, amiket fontosnak tartok. Mégis hibáztam. Hibáztam, mert ítélkeztem, mert elvárásaim voltak, mert irányítani akartam, merre essenek, megmondani, milyen almák legyenek. Néha még szégyenkeztem is a megfelelni vágyás miatt, "madarat tolláról, almát fájáról".

Ma csak annyit mondok tízéves almámnak: Légy önmagad! Én abban segítek, hogy megtaláld és megismerd, ki is vagy. Ne hidd el, mit mondanak rólad mások, ne akarj hasonlítani senkire, még arra a fára se, akinek ágain serkentél! Találd meg értékeidet, azt, amiben különleges vagy! A számtalan út közül te választod ki, melyiken szeretnéd megtapasztalni önmagad, melyik szolgál örömödre. Nem választhatok helyetted, de segítek meglátni, amilyen valójában vagy: egyedi és különleges. Szeretlek és szeretni foglak, bármelyik utat is választod!


Föld-napi gondolatok
2021. április 22.

Tévé helyett szívesebben bámulom a természetet. Elég kinézni az ablakon, és rácsodálkozni, a Nap ma is ott ragyog az égen. Nem tudom, hányszor láthatom még felkelni, ezért minden nap örömmel nézek fel az égre. Ha felhők mögött bujkál, megkérdezem magamtól, vannak-e olyan gondolataim, melyeket ideje kisöpörni. És jön a szél, megteszi helyettem is. Ha esik, tudom, ideje a tisztulásnak. Jég potyog az égből? Talán el kellene engedni a megfagyott érzéseket.

A természet csodálatos útmutató. Az állatok tisztában vannak ezzel. Boldogok és szabadok. Gyakran figyelem, amint a macskám meditál a napsütésben. Nem engedem be a házba, de nem sértődik meg ezért, hálás, ha az ablakba kuporodva élvezheti a napfényt. Nem aggódik, ha nem elég az étel, amit kapott, fog magának egeret. Pedig nem járt iskolába, mégis tudja, hogyan kell. A madarak végigdalolják a napot, tudják, mikor és hogyan kell fészket rakni, nincs szükségük CSOK-ra, megoldják. Tudják, minden a rendelkezésükre áll és bíznak. Ezért önfeledtek, egyszerűen csak élnek, boldogok. Emberként már elvesztettük ezt az ősbizalmat, és szorongunk, rohanunk, felhalmozunk, de így nem marad idő arra, hogy élvezzük az életet.

Itt ez a csodálatos bolygó. Teleszórtuk szeméttel, egyre nagyobb teher vagyunk számára, mégse áll meg. Minden nap megajándékoz bennünket a Nappal. Már fel sem tűnik ez a csoda. Már nem gondolkozunk el azon, miért borulnak virágba a fák minden tavasszal. Hogy mennyi elpottyant mag van, ami épp ebben a pillanatban bújik ki a földből. Minden a legnagyobb rendben él, csak az embernek nehéz rendet tennie önmagában. Csak ki kell nyitni a szívünket, ha az nem megy, elég a szemünkkel látni az útmutatást. Mert amit látunk, belőlünk ered.

Megbolydult a természet, igen, mert bennünk sincs rend. Elég lenne megkérdezni magunktól, ha árvíz sújt, milyen érzések szabadultak el, amiknek nem tudok gátat szabni? Földrengéskor, mi az, ami megrendült bennem? Aszálynál: miben égtem ki? A kitörő vulkán milyen eltemetett haragot mutat, amit ideje felszabadítani? És bízni, hogy a végén minden helyreáll. A fű újranő, a Nap kisüt, az ember megért, fejlődik, felelősséget vállal és visszatér az egységbe. Ezzel nem kellene megvárni a halált, életünkben is kapunk rá lehetőséget. És akkor minden nap a Föld napja lesz.