Blog

A hétköznapok nyelvén

Szellőzik az anyajelmez

2021. július 1.

- Anya elmegy a közértbe levegőért. Nem, ezúttal nem jöhetsz velem. Nem ígérem, hogy sietek, de jövök, amint vettem egy kis szusszanást.

Számtalanszor eljátszottam ezzel a gondolattal. Valahányszor azt éreztem, hogy belefulladok az anyaszerepbe, elképzeltem, hogy fogom magam, és elmegyek levegőt venni. Nem kapni, hanem venni, ugyanis ára van. A lelkiismeretem, de legfőképp a társadalmilag belénk kódolt minta az, ami megkéri az árát. Ami rögtön bekapcsol, amint úgy érzed, jár neked egy kis pihenő. "Rossz anya vagy, ha másra bízod a gyerekeidet. Egy anya mindent kibír, és nem menekül. Te szülted, akkor most tessék bírni kipurcanásig, és tovább!"

Hosszú évekbe telt, amire sikerült kukába dobnom ezeket a gondolatokat, és ma már lelkifurdalás helyett más fizetőeszközt teszek a zsebembe, amikor az elfogyott levegőmért indulok. Mert ára most is van, mégpedig a közös idő, amit együtt tölthetnék velük. De ez az idő egy fuldokló anyával sokat nem ér. A minőségi időért viszont érdemes fizetni. És a felfrissülés mellé bónusz is jár, a türelem. Amikor anya bevásárol ezekből, visszatérve minőségi idővel, szeretetteli percekkel ajándékozza meg csemetéit.

De nem elég eljátszani a gondolattal, és csak vágyakozni, végül kapkodni a levegő után. Kifogások helyett dönteni kell: felfrissült anya lennél vagy mártír maradsz, és a "hogyan" egy csapásra megoldódik. Ha nincsenek kéznél tündéri nagyszülők, esetleg tündérkeresztanyák, kiváló pótmamik közül választhatunk. Igen, utóbbinál feláras lesz a levegőnk, de ez a kisimult idegszálainkban, a kiszellőztetett anyajelmezben megtérül, és a puszikban, ölelésekben, a vidám gyermekmosolyban kamatozik is.

Amikor azt kérdezik tőlem, négy gyerek mellett hogyan jut idő a hobbimra is, azt válaszolom, megtanultam kérni és elfogadni a segítséget, és mielőtt valóban világgá mennék, inkább fogom magam és veszek egy kis, (néha nagy) levegőt. A helyes mértéket még tanulgatom, egyelőre nem fenyeget olyan veszély, hogy a túl sok levegőtől elszálljak. 


Kagylóhéjak és gyöngyszemek

2021. június 1.

Néha az élet felülírja a terveinket. Jön egy váratlan esemény, amelyre nem vagyunk felkészülve, és borít mindent. Általában csak évekkel később értjük meg, hogy minden értünk történt. Amikor negyedik fiam váratlanul bekopogott az életünkbe, még nem láttam át a rám váró feladatok ködén. Marci érezte kezdeti elbizonytalanodásomat, és három hónapos magzatként arra tanított, ne csak akkor értékeljek valamit, amikor felmerül, hogy elveszíthetem.

Hálás vagyok, hogy velünk maradt. Hisz nem azért jött és választott engem anyának, hogy megnehezítse az életemet, hanem az ajándékok, tanítások miatt, amiket hozott. Lehetőséget kaptam általa, hogy megtaláljam önmagam. A rengeteg ébren töltött éjszaka és próbatétel, amit sorscsapásnak is megélhettem volna, ráébresztett, mennyire erős vagyok, hogy nincs lehetetlen, hogy nemcsak kibírni lehet a nehéz pillanatokat, hanem akár élvezni is.

A nehéz pillanatok elmúlnak egyszer, ahogy a szépek is. Hogy mit viszek magammal, attól függ, mit látok meg belőlük. A keserűséget vagy a tapasztalatot, a kagylóhéjat vagy a gyöngyszemet?

Én végtelenül hálás vagyok ezért az imádnivaló kisemberért, és a három év minden tapasztalatáért és gyöngyszeméért!


Az Aranykapu és a pillangó

2021. május 21.

A népművészeti alkotásainkban kódolva van őseink fantasztikus tudása. A Bújj, bújj zöld ág kezdetű népdalunkhoz számos jelentést társítottunk már, én most egy különösen időszerű értelmezéséről írok. Az Aranykapu előtt állunk ugyanis. Egy új világ kapujában. A hernyóvilág összeomlóban, új világ épül, a pillangóké.

Élt egyszer egy hernyó, levélről levélre, fáról fára araszolva élte a csúszómászók hétköznapi életét. Napjai a habzsolással teltek, igyekezett minél több levelet befalni a többi hernyó elől. Mégsem volt boldog és önfeledt, valójában rettegett. Félt a lesből támadó veszedelemtől, félt attól, hogy elfogy a táplálék, félt a zuhanástól, a kihívásoktól. Folyamatos készenlétben állt, társait szeme láttára ragadták el a hegyes csőrök, ő azonban képtelen volt beletörődni, hogy élete csupán a túlélésről szól. Úgy érezte, többre hivatott, egy hang belül azt súgta, új élet vár rá. Bár a többi hernyó kinevette, ő hinni akart az álmainak. Keresett egy biztonságos helyet, és csak figyelt az érzéseire, amit a szíve súgott. A szíve olyan életről mesélt neki, ahol csúszás, kapaszkodás és félelem helyett szabadon szárnyalhat virágról virágra, élvezve a napsütést és társaival a közös táncot. Amikor felébredt az álomszerű állapotból, kész volt maga mögött hagyni hernyóéletét, úgy döntött, hisz az álmainak, hisz a szívének. Összeszedte minden bátorságát, és elrugaszkodott a biztonságot jelentő ágról. Szárnyai olyan magasságokba repítették, ahonnan eddigi élete kicsinyesnek és értéktelennek tűnt. Mégis hálával emlékezett minden nehézségre, tudta, a nagy álmok a sötétben születnek. A beteljesülés örömével pihent meg egy tulipán kelyhén. - A csoda mindig is itt rejlett bennem - gondolta, és boldogan mosolygott vissza a harmatcseppben tükröződő gyönyörű pillangóra.

A hernyóvilág sorsdöntő választás elé állított mindannyiunkat, egyénileg és kollektíven egyaránt. Döntenünk kell: maradunk egy összeomló világban visszasírva a hernyólétet, vagy vállaljuk a bebábozódott állapotot, az önmagunkkal való szembesülést, hogy innen kitörve, átrepülve az Aranykapun, pillangóként szárnyaljunk. A kérdés annyi, továbbra is a környezetünk játékszerei maradunk, hagyjuk, hogy a körülmények irányítsanak, vagy meghalljuk szívünk hívását, hogy önmagunkat meghaladva, szabadon éljünk, ahhoz a lényhez méltóan, akik valójában vagyunk.

Az Aranykapun csak tiszta szívvel lehet átmenni. El kell engedni az összes burkot, amivel körülbástyáztuk magunkat, az összes sérelmet, haragot, félelmet, fájdalmat, hiányt, szenvedést, korlátot, mindent, ami eddig talán biztonságot adott, de visszahúzott a földre. A bábból kitörni fájdalmas, elengedni a múltat fájdalmas és az áttöréshez bátorság is kell, valamint megingathatatlan hit a szárnyakban, hit, hogy a szakadék széléről elrugaszkodva a magasba emelkedünk és nem a mélybe zuhanunk. De a szív hívása egyre erősebb, hogy magunk mögött hagyjunk mindent, mert ami pillangóként vár ránk, minden képzeletet felülmúl.

Az Aranykapu a szív diadalíve, és együtt léphetünk át rajta, újjászületve, szeretettel a szívünkben. Most van lehetőségünk felépíteni magunkban az új valóságot, ami a kapun túl vár. Mert amit magunkban, bent felépítünk, az kint is megjelenik. Építsük együtt az Aranykort, ezt az új valóságot, amelyre szívünk már régóta vágyódik! Ahol harmónia, béke, szabadság, együttérzés, kreativitás, együttműködés, bőség, egészség, önfeledtség, igazság és őszinteség uralkodik. Itt állunk a kapu előtt, amelyhez a kulcs a szív tisztasága. A szintlépéstől már csak egy lépcsőfok választhat el, a ragaszkodás. Aki nem képes hátrahagyni mindent, és a régit választja, a fejlődésre, a szabadságra és az egységre mond nemet.

A kételkedő gondolatok helyett hallgassunk a szívünkre és bízzunk benne! Kezdjünk el az új világ értékei szerint élni már most, a körülmények ellenére is! Szeretettel a szívünkben meghívót nyújthatunk másoknak is. Ébresszük fel magunkban és másokban is a pillangót, és lépjünk át együtt az új világba! Oda, ahova mindig is tartoztunk, ahol a miénk a föld, és miénk az ég is.


Lehet-e FÉLelem nélkül élni?
2021. május 15.

Erre a kérdésre 37 évig válaszoltam teljes meggyőződéssel: kép-telenség. Szó szerint az volt, mert azt hittem, nem vagyok kép-es rá. Azt tanultam, "jobb félni, mint megijedni", abban hittem, ha előre felkészülök, könnyebb lesz elviselni a nehézségeket. És folyamatosan a felkészülés állapotában tartottam magam, mert elhittem, hogy ez a javamra válik. Hosszú évek és kellemetlen tapasztalatok kellettek, mire rájöttem, ez a nézőpont egyáltalán nem válik a javamra.

Eldöntöttem hát, befejezem a félelmek, fóbiák gyűjtögetését, inkább szembenézek velük. Három gyermek életéért voltam már felelős, három gyermek szomjazta a szeretetemet, rajtam pedig egyre jobban eluralkodott a betegségektől való félelem. Képtelen voltam megölelni a fiaimat, a félelem azt súgta, "vigyázz, ha elkapsz valamit, nem tudod ellátni őket, vigyázz, betegnek lenni rémes állapot, vigyázz, a világ veszélyes hely, óvd meg őket!" Az életem - ha lehetett ezt annak nevezni -, a fertőtlenítésből állt és a folytonos készenlétből. A saját börtönömben ültem, és a gyerekeimet is oda kényszerítettem. A bogár- pontosabban poloskafóbia csak tavasszal és ősszel tartott a négy fal között, már gyerekkorom óta. A betegségektől való félelem két pokoli év minden pillanatában saját béklyóimra emlékeztetett.

És most, 38 évesen (felszabadultan, teljes nyugalomban, a szeretet áramában létezve) leírom, hogy másnak is segíthessek: IGENIS LEHET FÉLELEM NÉLKÜL ÉLNI! Ma már hálás vagyok minden fóbiáért, aggódásért és félelemért, mert általuk értettem meg, minden lehetséges, és megismerhettem, aki valójában vagyok. Ha meghozzuk a döntést és kitartóak vagyunk, eljutunk a felismeréshez: saját magunk teremtjük, amit tapasztalunk. Ami a gondolatainkban és a tudatalattinkban van, azt látjuk magunk körül. Akkor miért ne teremtenénk inkább pozitív élményeket? Miért ne hinnénk el magunkról, hogy képesek vagyunk rá? Ha ezt belátjuk, már nem legyőzni kell a félelmet, hanem búcsút inteni neki. A kulcs a nézőpontváltás. A "hiszem, ha látom" helyett, a "látom, mert hittem benne" nézőpont képes átformálni a valóságot.

És hogy miért is olyan fontos ez most? Mert a félelem elhatárol, szétválaszt, aki FÉL-elemben él, nem EGÉSZ-séges. Egy év alatt annyira elterjedt a félelem, hogy szinte tapintható. Aki fél, képtelen szeretni, ezt megtapasztaltam a saját bőrömön. Pedig óriási szükség lenne szeretetre, jobban, mint valaha. FELELŐSEK VAGYUNK A GONDOLATAINKÉRT, egyénileg és kollektív szinten egyaránt!

Itt ez a járvány egy éve, és egy hajdani betegségfóbiás üzeni ezt mindenkinek: szabadítsd fel magad a félelmeid alól, ha kell, kérj hozzá segítséget (nagyszerű segítőket tudok ajánlani, szívesen mesélek én is a folyamatról)! Ismerd meg önmagad és a csodálatos teremtő erődet! Tedd meg magadért és a világért, mert lehetséges félelmek nélkül élni! Csak úgy érdemes.


A természet nem igazoltat
2021. május 11.

Az elmúlt tíz évben - a gyerekeimnek köszönhetően - megtanultam a négy fal között, a kertkapun belül és a természetben is jól érezni magam. Nem hiányzott eddig sem a város nyüzsgése, sem a mozi, a koncert, az étterem és az egyéb szolgáltatások. Boldog és teljes az életem nélkülük is. Ezután sem hiányoznak majd. Konditerem helyett hegyet mászok, sétálok a mezőn és kirándulok az erdőben. A fák kártya nélkül is beengednek, szeretettel fogadnak. Koncert helyett hallgatom a madarak kórusát és ölelgetem a fákat, elmerülök az energiafürdőben, amivel megajándékoznak. Közben élvezem a feltétel nélküli szeretetet. Igyekszem gyermekeimnek is megmutatni mindezt. Hogy a telefonos játékok bűvköréből kiszakadva egy mezőn való hempergés is lehet izgalmas élmény. (A búzatábla hamar kiheverte a birkózás nyomait, nem haragudott meg, és talán az sem fog, aki elvetette.)

Nincs oltási igazolványom, ezután sem kérek a "védettségből". Egyedül a válogatás nélkül beengedett gondolatok árthatnak és a tudattalanból munkáló, visszahúzó minták, de már megtanultam nézőpontot váltani, szelektálni és elengedni. Kártya nélkül sem érzem korlátozva magam, hálás vagyok, hogy a saját korlátaim alól már felszabadultam. Ettől függetlenül tiszteletben tartom mindenki döntését. Megértem azokat is, akik nem tudnak ezzel a nézőponttal azonosulni. Mindenkinek szíve joga eldönteni, milyen életet él. Az én szememben nincs ilyen vagy olyan ember, csak embertárs, teremtő lélek. Szívem minden szeretetével az összetartozást, az EGYséget támogatom. És a természet segít ebben.


Az első X
2021. április 30.

(F)Anyaságom ma egy évtizedes jubileumához ért. Számvetettem gyakran az évek alatt, kérdezgettem magamtól, legidősebb almám milyen szélvihar sodorhatta ennyire messze, a többi almácskát is magával sodorva. Pedig hányszor elmondtam neki: "szelíd almának nagy a becse, vadnak kevés". Igyekeztem minta(f)anya lenni, átadni az értékeket, amiket fontosnak tartok. Mégis hibáztam. Hibáztam, mert ítélkeztem, mert elvárásaim voltak, mert irányítani akartam, merre essenek, megmondani, milyen almák legyenek. Néha még szégyenkeztem is a megfelelni vágyás miatt, "madarat tolláról, almát fájáról".

Ma csak annyit mondok tízéves almámnak: Légy önmagad! Én abban segítek, hogy megtaláld és megismerd, ki is vagy. Ne hidd el, mit mondanak rólad mások, ne akarj hasonlítani senkire, még arra a fára se, akinek ágain serkentél! Találd meg értékeidet, azt, amiben különleges vagy! A számtalan út közül te választod ki, melyiken szeretnéd megtapasztalni önmagad, melyik szolgál örömödre. Nem választhatok helyetted, de segítek meglátni, amilyen valójában vagy: egyedi és különleges. Szeretlek és szeretni foglak, bármelyik utat is választod!


Kihívás
2021. április 29.

Ezennel elindítok egy kihívást azzal a céllal, hogy bebizonyosodjon: a szeretet gyorsabban terjed, mint a vírus. Itt az idő, hogy lehúzás helyett emeljük egymást! A feladat mindössze annyi: minden nap legalább egy embernek örömet szerezni, megajándékozni. Nem kell nagy dolgokra gondolni, egy kis figyelmesség, pár kedves szó, egy szívből jövő gesztus is sokat jelent. Nem is annyira nehéz, ha a másik szemében meglátjuk önmagunk. Jó néhányan vannak közöttünk, akiknek ez természetes, és minden nap megteszik. Másoknak talán furcsa lehet, de idővel szokássá alakul. És akkor ez lesz a legszebb szokás a Földön.

Én olyan embertársaimmal kezdtem, akiknek a munkáját méltatlanul alábecsüljük. Pedig az egyik legfontosabb feladatot végzik ezen a bolygón.


Föld-napi gondolatok
2021. április 22.

Tévé helyett szívesebben bámulom a természetet. Elég kinézni az ablakon, és rácsodálkozni, a Nap ma is ott ragyog az égen. Nem tudom, hányszor láthatom még felkelni, ezért minden nap örömmel nézek fel az égre. Ha felhők mögött bujkál, megkérdezem magamtól, vannak-e olyan gondolataim, melyeket ideje kisöpörni. És jön a szél, megteszi helyettem is. Ha esik, tudom, ideje a tisztulásnak. Jég potyog az égből? Talán el kellene engedni a megfagyott érzéseket.

A természet csodálatos útmutató. Az állatok tisztában vannak ezzel. Boldogok és szabadok. Gyakran figyelem, amint a macskám meditál a napsütésben. Nem engedem be a házba, de nem sértődik meg ezért, hálás, ha az ablakba kuporodva élvezheti a napfényt. Nem aggódik, ha nem elég az étel, amit kapott, fog magának egeret. Pedig nem járt iskolába, mégis tudja, hogyan kell. A madarak végigdalolják a napot, tudják, mikor és hogyan kell fészket rakni, nincs szükségük CSOK-ra, megoldják. Tudják, minden a rendelkezésükre áll és bíznak. Ezért önfeledtek, egyszerűen csak élnek, boldogok. Emberként már elvesztettük ezt az ősbizalmat, és szorongunk, rohanunk, felhalmozunk, de így nem marad idő arra, hogy élvezzük az életet.

Itt ez a csodálatos bolygó. Teleszórtuk szeméttel, egyre nagyobb teher vagyunk számára, mégse áll meg. Minden nap megajándékoz bennünket a Nappal. Már fel sem tűnik ez a csoda. Már nem gondolkozunk el azon, miért borulnak virágba a fák minden tavasszal. Hogy mennyi elpottyant mag van, ami épp ebben a pillanatban bújik ki a földből. Minden a legnagyobb rendben él, csak az embernek nehéz rendet tennie önmagában. Csak ki kell nyitni a szívünket, ha az nem megy, elég a szemünkkel látni az útmutatást. Mert amit látunk, belőlünk ered.

Megbolydult a természet, igen, mert bennünk sincs rend. Elég lenne megkérdezni magunktól, ha árvíz sújt, milyen érzések szabadultak el, amiknek nem tudok gátat szabni? Földrengéskor, mi az, ami megrendült bennem? Aszálynál: miben égtem ki? A kitörő vulkán milyen eltemetett haragot mutat, amit ideje felszabadítani? És bízni, hogy a végén minden helyreáll. A fű újranő, a Nap kisüt, az ember megért, fejlődik, felelősséget vállal és visszatér az egységbe. Ezzel nem kellene megvárni a halált, életünkben is kapunk rá lehetőséget. És akkor minden nap a Föld napja lesz.


RESET
2021. április 20.

Minden úgy történik, ahogyan történnie kell. Ha a rendszerben hiba lép fel, elkerülhetetlen az újraindítás, hogy kiderüljön, működőképes-e még. Úgy tűnik, megnyomták az emberiség reset gombját is.

De számít-e, hogy egy vírus okozza az összeomlást, vagy épp neki köszönhető a lassú haldoklás után egy reset? Ha a rendszer a tünetet kezeli az okok helyett, akkor felveszi a küzdelmet a vírus ellen. De egy vírustámadásnak okai vannak, ha meggyengül a rendszer, sebezhetőbbé válik. Ebben az esetben a vírust tekinthetjük lehetőségnek is. Lehetőségnek a megújulásra, változtatásra, az újrakezdésre, a szemléletváltásra, a felébredésre, az elmélyedésre, a közeledésre, a megértésre, és igen, valakinek a halálra. Mert ez is a lélek (lélek és nem az egó) jóváhagyásával történhet csak.

Szóval itt ez a vírus, és ha körbenézünk, egy nagy hangyabolyt látunk a rémülettől felbolydulni. Csak néhányan ülnek a nézőtéren, akik átverekedték magukat az egymást taposó hangyákon, és néha nevetnek, de inkább sírnak azon, ami a színpadon történik. Néhányan közülük próbálják nyugtatni a tömeget, de a hangjuk elveszik a jajveszékelésben. Hiába próbálják a lehetőségekre irányítani a figyelmet, vagy éppen a vírus helyett a rendszerhibákra.

Szerencsére a reset-et már megnyomták. Lassan minden letisztul, helyreállunk, "megfogyva bár", deújrakezjük. A reset visszaállítást jelent. Nem a régi program fut majd újra, hanem visszakapjuk a gyári beállítást. Újraindítanak az alapoktól, ahogyan a tervező megalkotott. Minden felismerhetően emberi lesz, torzulásmentes. Emberi: félelemmel és szembenézéssel, megbotlással és felállással, hibázással és felvállalással, nézeteltéréssel és megbocsátással. Ahol már nem lesz kérdés, hihetünk-e a másiknak.

Újratanulunk szeretni, úgy, ahogyan a tervező szeret. Nem vetette szemétdombra a meghibásodott rendszert, mert hisz benne. Még mindig, rendületlenül. A reset nem a büntetés, hanem a végtelen szeretet nyomógombja.