Méltósággal meghajolni

Ha szétnézünk a világban - a virtuális világ is ezt tükrözi -, felborult egyensúlyt látunk és annak következményeit. Kibillent a viszonyulások mérlege, mert eltűnt az igaz mérce a szemeink elől, és fel sem tűnik, amíg a szívünk zárva. Elég megnézni, kit tekintenek ma példaképnek, kit követnek a legtöbben. Ha nem hiteles a mérce, lehet-e helyesen mérlegelni, mutathat-e követendőt a mérleg? A szív az iránytű, merre keressük azt a mércét, amely egyensúlyt teremt.

Kiegyensúlyozatlanságról árulkodik önbecsülésünk mérlege is. Vagy alulértékeljük magunk, vagy felül. Elfelejtettük, hogy testet öltött szellemi lények vagyunk mindannyian, és mindenkinek megvan a maga jelentősége, senki sem ér többet vagy kevesebbet a másiknál. Ugyanakkor emberi oldalunknak vannak hiányosságai, fejlesztendő területei.

"Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség." (Szent István)

Számomra a fák örök példaképek. Csodálatos lényeknek látom őket, akiktől érdemes tanulni. Például az alázatot. Méltóságteljesek, mégis képesek meghajolni a viharban. Elfogadják a változást, nem ragaszkodnak se a leveleikhez, se a gyümölcseikhez. Versengés helyett együttműködnek egymással és a környezetükkel. A gyümölcsöző időszakot türelmesen kivárják, "sikereikkel" nem hivalkodnak, hanem adnak, megosztanak. És nemcsak életükkel szolgálnak, hanem halálukkal is.

Napjainkra az alázatot gyalázatosan kiforgatták a jelentéséből, de a fák megmutatják, mit jelent valójában, és miért is érdemes törekedni rá. Aki alázatos, az hajlik, aki konokul ellenáll, az törik. A változás szele letöri a vÁGyait annak, aki gőgös, fölényes, fennhéjázó. Az önismeret hiányából fakadó félelem rugalmatlanná tesz, kétségbe sodor, kettétör. Az alázatos meghajol a próbatételek előtt, mert tudja, minden nehézség még hajlékonyabbá, bölcsebbé teszi. "Csak az tudja elhordozni a kicsi és a nagy terheket, aki alázatos." (Kodolányi János)

Az alázat nem végzettség, hanem érettség kérdése. A közmondás szerint az érett kalász lehajtja a fejét, csak az éretlen hordja fenn. A gyümölcsöktől roskadó fa ága is lehajlik, nem megtartani szeretné, hanem megosztani a gyümölcseit. Bár hajlik, mégis egyensúlyban marad ég és föld között. Nem hiszi magát se többnek, se kevesebbnek, mint ami. Úgy él, mint egy fa a sok közül, de közben meg is éli a saját jelentőségét, hiszen ő is gazdagítja a világot, ugyanolyan értékes, mint a társai.

Aki alázatos, vállalja a gyengeségeit, hiányosságait. Tudomásul veszi, hogy nem tud mindent, mindig van hova fejlődni, ezért kellően nyitott, elszánt, hogy tanuljon (a hibáiból is). Nem meghunyászkodik, hanem meghajol, de nem hétrét görnyedve, behódolva, hanem egészséges öntudattal. Emelt fővel jár, szívével az igaz mércét követi, nem hajlong illuzórikus hatalmasságok előtt, de az erkölcsi nagyság előtt képes a főhajtásra.

"Minden alázatod abban rejlik, hogy mennyire ismered önmagad." (Szent Ágoston)

Az alázat erő, a megalázkodás, illetve a fölényeskedés gyengeség. Aki nem tiszteli, szereti önmagát, mert nincs tisztában szellemi mivoltával, az hagyja, hogy mások irányítsák, megalázzák, vagy éppen azáltal érzi magát valakinek, hogy behódolnak neki és uralkodhat mások felett. Egészséges önértékelés nélkül nincs alázat, mert megalázás lesz belőle vagy megalázkodás.

Az alázat hiánya szellemi akadályt is képez, mert elzárja az utat a fejlődés lehetősége előtt. "Alázat nélkül lehetetlen a tökéletesedés. Minek nekem tökéletesedés, ha jó vagyok így is?" - írja Tolsztoj. Az alázatos ember igazsága nincs kőbe vésve, képes azokat megkérdőjelezni és akár felülírni is. Saját nézeteit nem erőlteti másokra.

Nincs fejlődés összetartás, együttműködés nélkül. Amíg az a mérce, hogy nekem jó legyen, nekem több legyen, más nem számít, a fejlődés helyett a hanyatlás felé mozdul a mérleg nyelve. Míg az egoizmus szétzilálja a közösségeket, az alázat összetartja. Az alázatos emberek együttműködőek, a felmerülő problémák azonnali megoldására törekszenek, képesek felbecsülni saját és mások igényeit is. Nem motiválja őket versenyszellem, mert nem másokhoz hasonlítják magukat. Az egyéni jónál fontosabb számukra a közös jó. Ide nem az önzésen, hanem az önszereteten át vezet az út. Egy olyan út, amely nem másokon gázol át, hanem magunk erejével magunkban épül fel, hogy aztán összekössön másokkal, megteremtve egy emberhez méltóbb, igaz mércét követő világ alapjait.