Prózák

A szobrász

Novella

Az utolsó simításokkal bíbelődött. Az "újszülött" angyal feje köré aranyló glóriát rajzoltak a kétszárnyú ablakon beáramló napsugarak. Józsefnek nem tűnt fel a ragyogás. Valamiért befejezetlennek érezte művét. Hetek óta a szobron dolgozott, tökéletesítette, csiszolta, mégsem töltötte el elégedettség. - Most sem sikerült megalkotnom a tökéleteset, amiről már gyerekkorom óta álmodom - gondolta csalódottan. Végignézett a műhelyén, a polcokon tömött sorokban várakoztak a különböző formájú, méretű angyalok. - Senkinek sem kellenek a szobraim, be kell látnom, tehetségtelen szobrász vagyok. Ideje lenne kitanulnom egy másik mesterséget, hogy etetni tudjam a családom. Te vagy az utolsó - gondolta, s keserű szájízzel keresett helyet legújabb művének az angyalok között. - Befejezem, nincs értelme tovább kísérleteznem.

Szomorúan zárta be a műhely ajtaját. A cégtáblára pillantva elárasztották az emlékek. Milyen lelkes volt, amikor kibérelte az üzletet, milyen büszkén szegezte a falra a cégért.

Angyal-szobrok
Angyal József szobrászművész

- Méghogy művész, csak egy szerencsétlen fajankó vagyok - sóhajtotta. - Cserben hagytam az álmaimat és a családomat is.
Útközben azon töprengett, hogyan mondja el otthon, hogy ma sem adott el egy szobrot sem? És hogyan mondja el, hogy végképp feladja?

Már órák óta bolyongott a városban, amikor alkotótársa műhelye elé ért. Az elégedetten távozó vásárlókat látva most is elfogta az irigység. Igyekezett elfordítani a fejét, de a kirakat minduntalan odacsalta a tekintetét. Zoltánnal együtt tanulták a szakmát évekkel ezelőtt, társa nem tűnt kimagasló tehetségnek, de hajtotta a lelkesedés. Nagyratörő terveket szövögettek, sikerről álmodtak mindketten. Később még a közös műterem is szóba került. - Talán hiba volt egyből elutasítanom - gondolta, s azon morfondírozott, mi lehet a titka Zoltánnak, vajon hogyan sikerült megvalósítania az álmát?

- Kiváló alkotások, ahogyan a te szobraid is - szakította félbe töprengését egy ismerős hang.

- Mester, tényleg te vagy az? - ismerte fel rég nem látott tanárát. - Hogy kerülsz ide? Úgy hallottam, amióta nincsenek tanítványaid, külföldön élsz.

- Valóban, de mindig visszatérek, amikor szükség van rám. Zoltán hívott, ezért itt vagyok.

- Zoltánnak miért lenne szüksége rád? - kérdezte csodálkozva József. - Hiszen láthatod, jól megy az üzlete, ő a környéken a legjobb szobrászművész.

- Szóval ő a legjobb. És veled mi a helyzet? - A mester egykori tanítványa tekintetét kereste, de az lesütötte a szemét.

- Sajnálom, Mester, hogy időt vesztegettél rám, én tehetségtelen vagyok. A műhelyemet be kell zárnom, senki sem tart igényt a szobraimra. Az alapanyag folyamatosan drágul, és már arra sem jut, hogy a családomnak enni adjak. Egyértelmű, két szobrász nem él meg egy városban. Úgy tűnik, Zoltánnak nagyobb szerencséje van.

- Szóval így látod te - szólalt meg a mester -, csakhogy a világ máshogy működik. Olyan ez, mint a szobrászat. Úgy formálod a valóságot, ahogyan a szobraidat. Azt látod és tapasztalod magad körül, amit érzel és gondolsz, hiszen minden tapasztalatod belőled ered. Mondd csak, mit érzel, amikor a szobraidra nézel?

- Azt, hogy nem elég jók - sóhajtott József -, sosem voltam elégedett magammal és a munkáimmal. Talán apámnak volt igaza. Amíg élt, azt hajtogatta, művészetből csak az tud megélni, akivel tehetség is születik. Már az első szobromnál megmondta, nincs érzékem hozzá.

- És miért lettél mégis szobrász? - tette fel újabb kérdését a mester.

- Mert ez volt az álmom. Megformálni az anyagot és létrehozni valami magával ragadót, szemet gyönyörködtetőt. Amíg faragom a szobrot, boldogság jár át, mert képzeletben látom a születendő művet. Minden angyal más és más. De elszomorít, hogy nem sikerül a fejemben élő képet megalkotnom. Talán az alapanyaggal van a baj.

- Miért gondolod, hogy nem elég jók a szobrok, amelyek a kezeid között formálódnak?

- Ha elég jók lennének, nem maradnának a műhelyemben. Úgy tűnik, senki sem tud gyönyörködni bennük - válaszolta keserűen József. - Talán angyalok helyett más formákban kellene gondolkodnom. Mit tanácsolsz, Mester?

- Annyit mondok, menj vissza a műhelybe és szobrok helyett kezdj el munkálkodni magadon! A családodra majd gondom lesz.

- De mégis mit tegyek? - kérdezte zavarodottan József.

- Keresd meg magadban az angyalt! - felelte a mester, s Józsefre kacsintott. - Véss le magadról mindent, ami nem te vagy, amit más ragasztott rád! Vizsgáld meg az összes felmerülő gondolatot és érzést, valóban hozzád tartozik-e, hasznodra van-e, vagy csak egy felesleges réteg! Faragj le mindent, a végén csak az angyal maradjon, az a nagyszerű szobrász, aki valójában vagy!

József egészen elmerült a mester bizalmat és szeretetet sugárzó tekintetében. Bár még nem értette, pontosan mit is kell tennie, a szívébe beköltözött a remény, és gyógyulásnak indult egy régóta sajgó seb.

A nap már búcsúzni készült, utolsó kacsintása vörösre festette a kirakat üvegét. József még mindig mestere szavain merengett. - Minden, amit látok, olyan valóságos, pedig csak tükröződés, mint a napfény az üvegen.

Mire a műhelyhez ért, már az alkony takarójába burkolózott a város. Felnézett az égre, még sosem látta ilyen tündöklőnek az esthajnalcsillagot. Ahogy a nap fénye megcsillan a bolygókon és csillagokon, úgy ragyogták be tudatát mesterének szavai. József már alig várta, hogy a megszülető fény visszatükröződését tapasztalhassa maga körül. - Drága Apám! - suttogta az ég felé fordulva. - Megbocsátok neked! Minden tanításért, szavadért hálás vagyok! Szükségem volt a sötétségre, hogy most átélhessem a választás csodáját. A fényt választom, hogy ragyogjon a világom. Angyalaimat is sugárzó fénybe öltöztetem, hogy aki csak betér hozzám, megcsodálhassa őket.

Az ébredő nap sugarai észrevétlenül osontak be a műhelybe és dicsfényt osztogatva végigsimították az angyalokat. József a látványban gyönyörködött, az elmúlt húsz évben először. Eszébe jutott Zoltán. Irigységnek már nyoma sem volt a szívében. Belátta, a siker nem csak a tehetségen múlik, sokkal inkább az öntudaton. Egy kiváló szobrász nem a szobrain, hanem önmagán dolgozik a legtöbbet.

Elhatározta, mielőtt újra munkához lát, meglátogatja társát. Leemelte a polcról a legszebb angyalt, és már indulni készült, amikor az ajtóban megpillantotta mesterét.

- Annyira örülök, hogy eljöttél! - üdvözölte. - Mindenképpen szerettem volna elmondani, mennyire hálás vagyok neked, a tanácsaid rendkívül hasznosak voltak! Úgy érzem, mintha újjászülettem volna. Bízom benne, hogy Zoltánnak is segítségére lehettél!

Az angyalok - talán csak a beáramló fénynyalábtól -, egymásra kacsintottak. A mester látta és elmosolyodott.

- Biztosan, hiszen miattad hívott.