Kirakatúra

Novella

Valamikor el kell kezdeni. Ezek a szavak cikáznak bennem és szinte könyörögnek, hogy kezdjem már el. Végül is, mit veszíthetek? Ha meg se próbálom, egy lehetőséget biztosan. Így hát összekaparok pár gondolatot magamról.

Megtorpanok. Írjam le, hogy Molnár-Kozma Alexandrának hívnak, harmincnyolcadik évemet taposom - általában Szombathelyen és környékén? Hogy írással kúrálom magam, ha gyerekzaj-túltengésem van? És hogy egy ideje próbálom levetni a zugírók szerénységét, amit félig-meddig ki is gomboltam friss weboldalammal? (Azért félig, mert a kutya se talál rá, talán, majd ha a SEO rágható szalonna lesz.)

Inkább elkezdem, vagyis gombolom tovább. Melléklet csatolva. Tartalmát kérdőjelekkel válogattam, mint a szegény ember, aki nem tudja eldönteni, vajon ötven lánya közül melyiket küldje a királyfi elé. Mindjárt a küldésre kattintok, bízva abban, hogy csatolmányom elnyeri a Tisztelt Cím tetszését. Tárgy: egy zugíró kitárulkozna, nem, ezt törlöm, inkább legyen az, egy zugíró bemutatkozik.

De miért is akarok én annyira kitárulkozni? - kérdezem magamtól. Talán túlságosan melegít már a szerénység zubbonya? Igaz, szellősebb így, hogy ott a virtuális kirakat, még ha nem is a plázák ásza, se az Andrássy út, azért sikátornak elmegy. Talán, ha bedobom a SEO-t, többen járnak erre. Biztosan kell nekem ez a kirakati hercehurca? Aki keres, megtalál a sikátorban is. Majd nyilakkal jelzem az útirányt. Áá, mégis csak kipróbálnám magam egy naposabb és tágasabb kirakatban, idővel hozzászoknék a tömeges járókelőhöz. Ha meg sem próbálom, nem derül ki. Hezitálásnak vége, küldésre kattintok.

Hát megtettem, nem is volt annyira nehéz. Elküldtem magam a kirakatrendező bizottság elé. Egy hét múlva érkezik is a válasz: Formálisan nem illek a kirakatba. Az általam kiválasztott kirakatrendezőnek ugyanis nem tetszik, ha valaki középre tendál, pár lépés jobbra, netán balra jobb lenne. De ez a tengelyesség már sok neki. Talán gerincferdülését kompenzálandó irritálja az egyenesség, vagy épp gyermekkori tyúkszemét érzi fenyegetve, ezért a látszatra hivatkozva nem kíván közelebbről megismerni. Hát jó, ha már belevágtam, nem adom fel, vannak még kirakatrendezők. Biztos akad olyan, aki tárt karokkal fogad, esetleg fazoníroz egy kicsit, de a végén ott állhatok az üveg mögött.

Már látom magam előtt. A Nap csiklandozza arcomat, nem baj, legalább ráfogom pirulásom. Vajon az üveg előtt álldogálók ugyanolyannak látnak, amilyennek én saját magamat? Vajon grimaszt vagy mosolyt dobnak felém? Szeretném megnézni magam a túloldalról, az is lehet, bohócnak hisznek, azért tapsolnak páran. Igaz, a kirakat néha torz képet mutat. Elhessegetem, a rendező kiválasztott, ott lehetek a kirakatban, kitárulkozva, sőt, mit nekem félénken kigombolt, legyen inkább büszkén ledobott szerénység.

A fő-fő kirakatrendező - megsejtve gondolatmenetem - odalép hozzám. - Ne aggódj, az üvegben először mindenki saját tükörképét pillantja meg, és azon keresztül nézi a kirakatot. Hogy milyennek látnak téged, attól függ, milyennek látják önmagukat. Azt hitted, magadat mutatod? Te csak egy tükörkép lehetsz. Egy kirakati karikatúra. Persze ettől még bátran mutasd magad, mert lesz olyan, aki a kirakatban ismer rá elveszett önmagára.