nApátlanul

A facsemete szomorúan lógatta törékeny ágacskáit. Amióta kibújt a földből, csak arra várt, hogy nApja észrevegye, ráragyogjon, fényével cirógassa. Vágyott a mosolyára, melengető sugaraira. A holdfény ölelése ezt nem pótolhatta. Sóhajtva nézett végig gyenge törzsén, halványzöld levelein. - Nem vagyok méltó a figyelmére, szeretetére. Ki simogatna szívesen ilyen csenevész fát? - gondolta bánatosan. Már nem nyújtózkodott lelkesen ágaival, már végleg lemondott arról, hogy nApja észreveszi törekvéseit. Elkeseredve nézegette viruló társait. Legszívesebben elbújt volna, vissza a földbe, hogy senki se lássa sérült lombját, törött ágait. Már nem játszott a széllel, nem küzdött meg a viharral. Erőtlen gyökerei nem kapaszkodtak a talajba, így minden viharos találkozás egyre sérülékenyebbé tette. Várta az esőt, amikor szabadjára engedhette fájdalmát, és könnyei beleolvadtak az esőcseppekbe. A felhők lettek a barátai, főként a sötét fellegek, melyek borongós hangulattal burkolták be. És ő készségesen simult bele a szürkeségbe.

Aztán harsány színeivel eljött a nyár, a fácska pedig félszegen álldogált az erősödő fényben. Egy csoda szép, kék madár röpte zökkentette ki merengéséből. Kecsesen szárnyalt, akár egy pillangó, és legnagyobb meglepetésére éppen az ő sebzett ágacskáján pihent meg. Egészen összerezzent a különös vendég érintésétől. A kismadár dalolni kezdett, neki énekelt. A dal édes emlékeket ébresztett benne. Álomszerű képet rajzoltak szívébe a dallamok. Egy erős magot látott megszületni, hajtásai szenvedélyesen törtek át minden akadályt, boldogan nyújtózva az ég felé. Látta sudár fává érni, ég felé törekvő ágain méltóságteljesen ragyogott koronája. Látta, amint a fa önmagára mosolyog a csillagok fényében, önmagára ismer a szél kacajában, önmagát nézi az esőcseppek tükrében. És látta nApját, látta a küzdelmét, hogy az előtte tornyosuló felhőkön átragyogjon, mindhiába.

A kismadár tovább dalolt: - A szeretet mindenütt jelen van. Amikor már nem kívül keresed, megtalálod magadban. De csak a kitárt szív képes kiárasztani magából a szeretetet, majd befogadni visszatükröződő fényét.

Amíg énekelt a madárka, a fa új hajtásokat hozott, a megértés és a megbocsátás zsenge leveleit. Gyökerei mélyebbre nyújtóztak, és elterültek a földben, megingathatatlan tartást kölcsönözve magasztos törzsének. Szinte ragyogott, nyoma sem volt a korábbi sebeknek, töréseknek. Ágaival hálásan mártózott meg a fényáradatban. Már emlékezett.

Emlékezni sebeinkre a gyógyulás előszobája. Emlékezni valódi énünkre a kegyelem temploma. És olykor elég egy madárdal, hogy gyógyuljon és megnyíljon a szív.