Kúttalan utak tanulságai, avagy merre kutassuk a hit töltőállomásait?

Amikor fogytán az üzemanyag, a hajtómű rövidesen leáll. Nincs ebben semmi különös, nem is értem, miért ér mégis váratlanul, amikor ez bekövetkezik. Előfordult már párszor, hogy a kétségek lehajtósávján kötöttem ki. Kilátástalan környékre, gödrökkel tarkított útra visz. Üzemanyag nélkül könnyen ottragadhatok.

Félrehúzódok, körülnézek. Most vajon jó úton járok? Helyes irányba tartok? Hogyan csappanhatott meg ennyire az üzemanyagom? Üres tankkal olyan súlytalan vagyok, akár egy porszem, bármi elsodorhat, eltéríthet. Lelkesen vállaltam, hogy elindulok ezen az úton. Hittem benne, hogy elérek valamit, mert tisztán látom magam, tisztában vagyok a képességeimmel, erőforrásaimmal, lehetőségeimmel. Hittem benne, hogy ezen az úton képes vagyok kihozni magamból a legtöbbet. Hittem benne, hogy ez az én utam, és élvezni fogom az utazást. Így is van. Akkor mégis miért akarom siettetni a megérkezést? Figyelnem kellett volna a türelmetlenség felvillanására a műszerfalon. Figyelmeztetett, hogy nem vagyok jelen a pillanatban. Én azonban mit sem törődve vele, tövig nyomtam a gázt, rosszul gazdálkodtam az üzemanyaggal. Jobban jártam volna, ha a lelkesedés folyamatos marad. Ahova érdemes eljutni, oda nincs rövidebb út, se gyorsabban járható.

Azonnal találnom kell egy hittöltőállomást. De hol egy kút? Hi(he)tetlen környék, egyet se látok a közelben. Erőt vesz rajtam a csüggedés. A megtett útra tekintek. Kárba veszett volna? Nincs rosszabb, mint ennyi kilométerrel a hátam mögött irányt váltani. Nem, a legrosszabb az, ha megállok, és nem teszek semmit. De üzemanyag nélkül nem jutok se előre, se hátra, se egy másik útra. Apropó, másik út. Eddig fel sem tűnt, mennyi pálya halad mellettem vagy keresztezi az enyémet. És az sem, hányan rostokolnak a szélén céltalanul, hitetlenül, lemondva arról, hogy bármerre is haladjanak. Akik feladták a k(i)útkeresést, stoppolni szeretnének, ám a legtöbben alszanak vagy sodródnak.

Valami nem hagy nyugodni. Ha valóban az utamon vagyok, akkor nem fogyhat el a hajtóerő. Persze csak akkor, ha ezt az erőt magamért és nem magam ellen használom. Ha hiszek az útban, az út és én eggyé válunk, a mostba sűrűsödik az elindulás és a megérkezés, és eltűnnek a kétségek. De nemcsak a padlógáz, a fékezés is elfogyasztja az üzemanyagot. Ha félek a kátyúktól, a féken tartom a lábam és elfogy a lendület. Pedig aki lelkesen járja a saját útját, a saját ütemében, annak a hite nem fogy, inkább növekszik. A kátyúk, akadályok előtt nagyobb bátorság, magabiztosság kell, az egyenesbe érve pedig több türelem és kitartás.

Az út nem azért van, hogy így vagy úgy a végére érjek, hanem önmagáért. A legnagyobb siker nem a célba érés, hanem az utazás, hogy az út során hogyan érzem magam, és kivé válok. Bátorítom vagy akadályozom a többi utazót? Irigységet érzek, amikor látok másokat hasítani, vagy motivál, és erőt ad, hogy ehhez akár én is hozzásegíthetem azokat, akikből elfogyott a lendület? Csak aki hisz önmagában, tudja azt másokban is felébreszteni. És aki képes másoknak hitet adni, sosem fogy ki belőle.

Felocsúdok merengésemből. Négy szempár követi lépteim és bízik bennem. Hogy milyen útravalót adok nekik, a saját útjukra találnak-e majd, és élvezik-e az utazást a kormány mögött, nagyrészt rajtam múlik. Miattuk is hinnem kell magamban minden nap, minden pillanatban, mindentől és mindenkitől függetlenül. Nem nézhetek oldalra, az utat kell figyelnem. Amíg külső visszaigazolást várok, nem hiszek eléggé. Akkor sem, ha hagyom, hogy bárki vagy bármi megállítson, eltérítsen. Megerősítést az adhat, hogy elindulás óta mennyit változtam, mivel gazdagodtam, volt-e mit megosztanom? Mert egyetlen úton járás sem lehet öncélú. Az utazás minden erőfeszítése a másokért szívből meghozott áldozatban nyeri el értelmét.

Tűnődésemből egy céltalan utazó mellém sodródása zökkent ki. Segítem irányba állítani, majd megtolni. - "Az első lépéseket nem a hosszuk, hanem az irányuk minősíti" - biztatom azokkal a szavakkal, melyek egykor nekem is sokat jelentettek. - "Felejtsd el az összes okot, ami miatt nem fog sikerülni, és higgy abban az egyben, ami miatt igen!"

Ez csodálatos, ismét érzem magamban az erőt, a lelkesedést! Ekkor egy kishitű útitársat pillantok meg, aki tétován keres kutat. - A kút benned van - szólítom meg -, én szívesen adok neked a hitemből, de az nem lesz elég. Rajtad múlik, tudsz-e a saját forrásodra csatlakozni. Olykor nem az új út nehéz, hanem megszabadulni a régitől, mely üzemanyagfaló, kétségekkel szabdalt. De jöhet valaki, aki hitet ad, segít megtalálni a helyes irányt, lendületbe hoz, és ezáltal ő is lendületbe jön.

Feltöltekezve indulok tovább. Néha megállok majd, de csak azért, hogy a sodródóknak, eltévedőknek, k(i)utat keresőknek megmutassam, merre érdemes keresni, meríteni, és továbbindulni.