Elhidegülve

Pár hete azt mondta, karácsonykor eljön. Hívtuk korábban is, hiába. Még sosem járt nálunk, nem látta, hol élünk és hogyan. Idén rábólintott, hogy eljön. A telefonban az ismerős, mégis idegenül csengő hangot megpróbáltam felruházni emlékképekkel. Képzeletem azon munkálkodott, hogy ezeket a jelen valóságához igazítsa, de valami tiltakozott bennem, mert félt látni. Félt a pusztulás, a leépülés látványától, mert a rengeteg elvesztegetett évre emlékeztette. Ha gyakrabban látnánk egymást, nem lenne olyan szörnyű, talán fel se tűnne a változás.

Most azért hívott, mert még karácsony előtt jönne. Hozzátette, nem akar sokáig maradni. Sosem titkolta, hogy ő nem jönni, sokkal inkább menni készül. Az életembe meg se érkezett igazán, így a távozás megfoghatatlan. Hogy a saját életéből mióta készül elmenni, talán már maga sem tudja. Az alkohol és a dohány az elmúlt ötven évben jól végezte a dolgát. Szerinte nem elég jól, mert még itt van. De utoljára még látni akar minket. Látni akar... - visszhangzik bennem. Talán korábban is akart, de a félelmei megakadályozták. Talán a születésemkor is akart, de képtelen volt kimondani, hogy rettenetesen fél, nem áll készen, legszívesebben visszafordítana. Anya várt rá a kórházban, várta, hogy talán, ha meglát... Én éreztem, hogy nem jön el. Nem véletlenül választottam őt. Tudtam, hogy nélküle kell meggyökereznem, és kivirágoznom. Úgy nőttem, mint az a facsemete, aki sóvárogva nézi az eget. Érzi, hogy a felhők mögött ott a Nap, néha látja is, mégis be kell érnie ennyivel. Az évek alatt aztán felismertem, hogy egy Nap akkor akar mindenáron lebukni és eltűnni, ha nincs tisztában azzal, hogy ki is ő valójában, hogy ő egy Nap. Nem mondta neki senki, mi sem erősítettük meg soha ebben. Húgom néhány évesen "a bácsinak" hívta, aki velünk lakik, mégis nélkülünk. A mi hibánk is, hogy idegen maradt, keresnünk kellett volna a társaságát. Gyerekként nem ment, túlságosan féltünk a pofonoktól. Később meg nehéz felhúzni és összetartani egy olyan épületet, amelynek nincsenek alapjai.

- Fázok. Kikapcsoltam a gázt, túl nagy a ház, nem tudom kifizetni - hangzott a felelet a hogy vagy-ra. Már jött a válaszom, hogy ott áll az udvaron legalább két évre elegendő fa, de nem mondtam semmit, hiába lenne. Attól való félelmében, hogy elfogy, inkább hozzá sem nyúl. És talán akkor is fázna, ha befűt. A félelem megdermeszti a szívet.

- Mit vigyek a gyerekeknek? Mivel tudnék nekik örömet szerezni? - jött a kérdés visszanyelt válaszom helyett, de rögtön össze is mosódott gondolataimmal. - Csak gyere, Apa! Rád van (és volt) szükség. Csak Rád! Ne menekülj folyton, főként ne önmagad elől! Ha előbb nem, ott, ahova készülsz, úgyis szembe kell nézned az árnyékaiddal. Félsz a magánytól, amelyet te húztál magad köré. Szeretnék segíteni, hogy lásd, mindez illúzió. Nem vagy egyedül, nem én fordítottam hátat, te nem mersz megfordulni, hogy láss. De nem kell együttélni a félelemmel. Én tudom, milyen az, a félelem egyeduralkodó, kiszorít minden mást. Tudom azt is, hogy sosem akartál bántani, hiszen neked még jobban fájt, mint nekem. Nem haragszom, az évek alatt megtaláltalak magamban, megismertelek és megértettelek. Én már nem a félelmet választom. De nem választhatok helyetted is.

- Itt vagy?- Igen, Apa, én itt vagyok és várlak! Várom, hogy először vagy utoljára megérkezz! Nem hozzám, hiszen mindig is itt voltál a szívemben, a sejtjeimben, akár belátom ezt, akár nem. Azt várom, hogy önmagadhoz is megérkezz végre. Hogy ne a félelem hideg tégláit rakosgasd, hanem az alapok nélkül egykor ránk omló szeretet darabjaiból építsünk valamit magunk köré. És nem kell többé fáznod.