Lélekmozaik

Molnár-Kozma Alexandra bIRODALMA

Az emlékezés útján

a csend mögé ha nézek
sarokba szórt, vaskos tévedések
térdelnek vezeklő magányban
a múlt elnyűtt, molyrágta paplanján az
óhaj már csak feslettszövet-bélés
akár roskatag testből a lélekkilépés

a csend mögötti fojtott hallgatások
pillantás nélkül elnyíló, odalett virágok
ernyőtlen estén szúrós záporeső
a pórusokon át egészen a bőraljáig menő

a csend mögé ha nézek
érzem többéltű, abszurd szenvedésem
a kéz, mely annyiszor az arcomon csattant
nem másoké, ébresztő magamtól magamnak

a csend mögé ha nézek
látni vélem kendőzetlen lényem
a falra vetült idomtalan árnyak
s a fény is vagyok, mindennek forrása
a villanykörte, a por a lámpabúrán
s a koszos kapcsoló a nappali tapétás falán

vagyok a csend, és ami mögötte lapul
a megbocsátás: a végleges s a pillanatszagú
a felejtés, aki álmodott és a saját álmává lett
de valódi önmagára mindig ráébredhet


Grafitszárny

Megesik, hogy a tartós emelkedettséghez
az égbe gravírozott szándék nem elég.
Így jártam én is,
vagyis zuhantam, ez a repülés
reciprok értéke, nem könnyed
hangulathullámzás, ejtőernyőzés.
Becsapódni nem lehet finoman.

Jól tudom, a lehanyatlás megesik,
forrása a porig sújtó szenvedélyhiány.
Ha nincs utánpótlás-lendület,
erő, ami égben tart,
a föld megrázó ölelése vár.
Mert nem tart fenn se szándék,
se a kötélakarat, ha táltosom,
a lelkesedés radírégen suhan el
tollatlan grafitszárnyakkal.

Így zuhantam ismét, paripámmal
együtt zárt karjába a föld.
Lassan feltápászkodom, de sebzett a csont,
a cél, az álom... minden összetört.
Az újrakezdés receptjét kotorászom
emlékeimből – parazsat lovamnak,
mely hevít és magasba emel –,
hisz itt nem maradhatok,
ahol a létnyomás ennyire magas…

Ki tudja? Talán így növeszt
táltosom grafitból gyémántszárnyakat.


Átmenet

Itt, ahol a fény kristályrácsba dermed,
s matériába sűrűsödik az információ,
ahol végletzubbonyos az érzet,
innen üzenek, innen buggyan ki belőlem a szó,
a Forráshoz visszaúSzó, amely összeköt veled.
Innen szólok hozzád, Lélek, innen kérdezlek:
Mikor tűnnek el a gátak,
és tágulnak a tudathézagok,
hogy kapcsolódjunk és tisztán lássak?
A hittel már csordultig vagyok...

Őrizem a résnyi bizonyosságot,
míg tű-körben tárul a skatulyafal.
Átbújok akkor e hangyavilágból
egy fényesebb, békésebb angyaliba.

Világíts addig, Lélek, szeretettel vértezz,
hangoljon mennyei frekvencia!


Elejtett szavak


szájbarágásról szó nem esik
szándékom szerint szembe se száll,
azért csukd be azt is, zárd ki
a gondolatokat és dicsőítsd
a vákuumos csontkamra némaságát,
s míg a szívnyitány szólamaira hangolódsz,
érezd e térbe szórt igék, szómagok
(l)égiességét, amint pránaszárnyon
lengenek és várják a találkozást
mellkasod vonzáskörében,
a nyíltszív mágikus energiamezőin,
mely a legtermékenyebb rét,
mert lélekcseppek öntözik,
a szómag így továbbél
benned, köszönöm, hogy befogadsz,
magasztos, ha érzed:
árnyékban is virágos a lét,
az elejtett magokból
szirom szökken, szóindák szövődnek
mintegy emlékeztetésként
összefonva azt,
ami mindig is Egy volt


Tűnődés


Nem tudok másra gondolni,
a tű fokán átjutni
hogyan lehet?
Nézem a holdfaló ében eget,
sötétség zabálja a testeket,
rettegve átbukni, zuhanni
szűkre mért szívekkel
csak a mélybe lehet.
Én nem oda tartok,
a fény felé megyek,
hanyatlás kizárva
és vele más eshetőség.
Inkább szárnyat növesztek,
rímeket, rémeket
magamból ki- és lefaragok,
táguló szívemen kívül
egyebet nem adhatok,
hisz semmi sem az enyém.
Tűnődöm: s ha fordítva van?
Holdsarló metsz éjszövetbe,
ívében – a sötétet leeresztve –
forrásként tör fel a világosság.
Eltűnök a fotonárban,
önátadón, egyként, mással
összefogva, egy kvantummal
gazdagítva fénytemplomát.


Szemlélet
(A megfigyelő-effekt margójára)

Naivitásommal sétálgatok. Érdesek
az emberi kontextusok macskakövei.
Közelebb húzom kebelbarátom,
mielőtt még filantrópiám elmacskásodik.
Mikor szegődött mellém, ködnyelte emlék,
már régóta fix kiegészítőm a naivitás.
Manapság luxus – tartja a közvélemény,
erről lehetne, de inkább nem nyitok vitát.
Költségtelenül fény-űző jószág, állíthatom,
se kenyeret, se extrákat nem kér.
Szívmelengetően hűséges és ragaszkodó.
Úgy vélem, nem bírna ki egy gazdacserét.
Fajtáját tekintve jórészt bizalomszerű,
kiváló pedigré, jámbor, közvetlen jelleg,
a füle nem volt és nem is lesz zöld.
Jóhiszemű, de nem aggódom, hogy félrevezet.
Úgy tűnhet, gyanútlan, olykor mit sem sejtő,
de csupán védtelenül bizakodó és előzékeny.
Főként a szelektív látása tehet erről:
csak a fényt észleli, az árnyékot nem.
Ha megvillan baljóslatúan egy fogfehérje,
ő mindebből egy mosolyt vesz magára.
A feltéte(le)ktől rendszerint égnek áll a szőre,
csak a körítésektől menteset preferálja.
Az élősködőkkel is gyakorta összecimborál,
naivitásomnak talán ez az egyetlen hátránya,
de én így szeretem, hogy mindenkiben jót lát.
Nem cserélném le alattomos, kósza gyanakvásra.


Nézőponty

Nem tudtam, hogy ennyire nehéz lesz –
a Sorsválasz-tó partján vergődnek kifogásaim.
Ha előre tudom, vajon vállalok-e négyet,
vagy így is, úgy is az ölembe
pottyannak kis gézengúzaim?
A "mi lett volna, ha" szirénhangjai
előtt a fülkagylót bereteszeltem
mondván, persona non grata mindannyi,
de elfelejtettem, hogy az efféléket
a maga-biztos zár sem tarthatja odakinn.
Így is lett, bejöttek, először duruzsoltak,
majd zengtek, mígnem a veszteségtől
való félelem zárta rövidre a témát.
"A nem értékelt kincsek elúsznak",
én meg elcsúszok fejtegetéseim héján.

Nem tudtam, hogy ennyire mesés lesz,
csak reméltem, és lám,
felülmúlta legszebb álmaim.
Mennyi boldogság, ölelés, szeretet!
Kizárólag e számlára írhatom ráncaim.
Hogy négyszer gyorsabban évülök? –
(ami persze látszat)
erről nem volt sejtésem se,
ez csak a kalandoktól elnehezülő
idegszálak cselszövése lehet.
Én úgy hiszem, hogy négyszer tovább élek
általuk, bennük, s velük együtt is tán,
mert azt éltetem: milyen jó, hogy így lett! –
e perspektíva nem nyit új magánvitát.

A Sors vizében úszom, kiemelnek
magasröptű, tükörfény nézőpontyaim,
hálót adtam, s az csordultig telt,
alig bírom el valóra vált kívánságaim.
Innen tisztán látom,
markáns fényben megnyúlik az árnyék,
az egyensúly áldott:
négyszeres feladat – négyszer több ajándék.


Mentes

Ide süss már, édes!
Mi sült ki, ez rétes
vagy feltekert zsírpapír?
Túl vékonyra nyújtottam
tán laminált szirmait
a leveles tésztának?
Sebaj, bekapni könnyebb lesz
és lenyelni a konzekvenciákat.
A szerelmeslevél? Ne félj,
nem adtam azt még fel!
A modern lekvároson úgy tűnik,
mellék-íz a bélyeg.
Ha a gyümölcshíjas élmény
szétrobban a szádban,
vehetsz be pirulát
krónikus tartalomhiányra
egy szörpintésnyi festett,
aszpartámos lével,
csak ne szívd a mellre,
mert gyümölcsösnek vélted.
A szörp sem panaszkodik,
pedig csak a címke látott málnát.
Ez van. Ma a mindenmentes
viszi el (eszed is) a pálmát,
értékfoszlós kalácsot
pálmazsíros fánkkal,
májad inthet búcsút majd
a biodiverzitásnak.
Már a retró sem az igazi,
de kész a helyettese,
a lelkeden száradhat
a fűrészporos zsemle,
beválhat még prézlinek
az állatmentes húshoz
vagy a sáskakrokettekhez,
ha éppen fehérjére gyúrsz most.
Ez ma az ínyencség,
nem a háztáji portéka,
én akkor sem veszem be,
esze-mentesen trendi diéta.
Úgy nevezem inkább:
jelenkori alternatív szégyen,
de a szív és tudat erejével
kisüthetünk ebből is
valami valóban értékest.


Fényfoganás

Szomjazó szemeim isszák az égi betűt,
dallammá érik, fényfoganó szívembe ül,
mint burkot bélelő angyali szekvencia,
magzatát őriző szívbölcső elringatja,
táplálja, élteti a benne megszületőt,
nem hasad, szelíden nyílik, ha itt az idő.
Világba kiárad, szívemben nem fér már el,
nem érzés ez, hanem EGY-élmény: a Szeretet.
Gondot űz, mosolyt csal, megihlet, rügyet fakaszt,
felemel, átrajzol elhajló téridő vonalakat.
A világ könyvében eljön egy új fejezet,
ügyelem soraim, amiket hozzáteszek.
Rezegjen szelíden, mennyei frekvencián
minden szó összhangzón lelkemtől lelkedig száll.
Téged is felemel, ébreszti küldetésed,
a Földön így lesz majd minden nap örömünnep.


Életvirág

Égi filamentumok:
Isten hárfahúrjai.
Szférazene hangolja be
legszebb álmaink.

Földi formavilágban
már csak imába hajtanak fejet,
s szabad kezek kulcsolnak össze
földet és eget.

A fény útja lényünkben
átrajzolja az életszirmokat.
Lótuszvirág fraktáljain égi-földi
öröklét fakad.


Fordulat

Éretlen gyümölcs még az ember,
mert elfordult a fénytől.
Kérlek, Uram, rázd fel,
hogy ne legyen késő
lehámozni magáról
a szeparáltság héját,
többé ne felejtse,
hanem keresse a célját.
Ha romlásnak indult,
kapjon újabb esélyt,
hogy elkerülhesse
a sáros földre esést.
Ha már feléd fordult,
tér nyíljon a fénynek,
hogy szeretetbe emelhesse
részeit, mely férges.
Segíts az embernek
visszatérni hozzád,
hogy felismerje magjában
isteni mivoltát,
melyet megtagadott,
s lázadnak a sejtek,
a világba kivetítve
a belső ősküzdelmet.
Hála neked, Urunk,
hogy visszakapaszkodunk,
a kozmikus életfán
mind magasabbra jutunk!
Csak egyenes úton,
mellékágak nélkül,
lélekvezérelve
feléd közeledünk.
Tiszta fénnyé válva
gazdagítunk téged,
egyként örvendezve
a közös teremtésnek.


Teremtő impulzus

Nem írni nehéz.
Fáj ez a terméketlen csend,
az űr súlya a vállon.
Míg szótlanságom
tajtékzó habjait visszanyelem,
kortyonként tisztul ki a kép:
csillagszikrák pattognak
megrögösödött tudatréteken.
Hiába szomjazom,
nem ér el a fény,
elnyelik a párhuzamos
univerzumok.
Parlagon maradtam,
alkotás nélkül elveszek,
nem tudom, ki vagyok.

Nem írni nehéz.
A semmivel várandós a csend,
de a semmi-sejtekbe
szikrányi mindenség simul.
Már érzem a lüktetést,
újraélesztettem a lassuló,
szaporátlan isteni im-pulzust,
hogy visszavegyem örökségemet,
a Teremtő gyermekeként
nem lehetek méltatlan, se árva,
alkotni születtem,
gyönyörködni teremtésemben,
hogy megtestesülhessen
mennyei országa.
De megbicsaklik bennem még a szó,
sután ejti ki magából a száj,
a tökéletlen gyümölcs elenyész
a földön, vagy lehet, még a fán.

Nem írni jó lehet.
A hetedik napon
megpihen a kéz.
Végigsimítom betűim,
ami életképtelen,
papírkoporsójában
utolsó útjára kész.
Nem írni jó lehet,
ha a teremtés végül
nem temetésbe fut.
Egy alkotó sem kívánhatja,
hogy teremtménye vesszen.
Minden, ami tökéletlen,
rendre a porba hull?

A választ most már sejtem,
szikrázik minden sejtben
az emlékezés:
nincsen tökéletlen
a teremtésben,
csak fejlődő, alakuló,
éretlen még.
Minden teljes egész,
hogyha annak látom,
a teremtő szemével,
ahogy Ő, az Első Alkotó néz:
formáló, felemelő,
nem ítélő szeretettel,
minden napon.


Egészen

Ha leomlik bennem minden kórhatár,
szabad árnyaim megszelídülve
beülnek rég várt puzzle-helyükre,
mint az újrakomponált csempefugák.
Azt mondhatom akkor, könnyed-én vagyok,
egészen tiszta komplemen-teres,
Minden bennem van, én meg Őbenne
világról világra érek, szÁrnyalok.
Áldott ez a pontos összeszedettség,
ám gyümölcse súlyos, nem zsebretermő,
szolgálat ez, tenni, mi Neki tetsző
Általa, Vele és Benne, a közért.


Csipkerózsa

Bevetetlen maradt tűnődéseim csipkerózsa ágya
– nem rend, már rendhagyó mindennek a lelke –,
rossz-kor(ban) keltek ki álmaim,
mezítláb, csipkepizsamában
(a) világot látni mégis különcködő lenne.
Szemembe szökik a kontúr, olyan hervasztó a kép,
minden kifordított, szakadt,
az egész világ a feje tetején,
alkotni, önmagam lenni más-kor alkalmasabb.
Visszabújni, szemet hunyni könnyebb, ne is lássa(na)k,
ne kelljen a fonákba illeni.
Átadni magam? A közönyben nincsenek igényhézagok,
ha akad is kíváncsiság, szavaim felszínén átbukfencezik.
De a számban pezseg még a csillag ízű csók,
fülkagylómban oly ismerősen gyöngyözik a Hang:
Ne bújj el, azért ébresztettelek, fordíts a fonákon!
Kikelő álmokból szövődik a pillanat színoldala.


Magunkban a válasz

A realitás megcáfolhatná a vélekedést,
mely nem statisztika, hipotézis csupán:
nincs kritikus tömeg, sok a bólogató.
Félálomban nem kötekedik az elfogadás,
a kikelő kérdések ponttá taposott ignorációk
a jóváhagyás mezején,
hol még a nap sem le-, hanem belenyugszik,
s az engedelmesség pongyolás megalkuvás,
itt-ott feszít, de a felszínes komfortosabb,
mint a mélyreható kételkedés.
Ha az értelem síkjából mégis kitüremkedik
néhány gondolat, és (vélt)tény-testét
kérdőjel-mezbe öltené (persze csak óvatos
feltevésekbe, hisz a megkérdőjelezést
a szocializáció az elméből kinevelte),
a nemes ellen-vetés végre megfogan:
köszönöm a választ, bár páratlanul tálalt,
nem kérek belőle, nem ízlenek az instant
és készen kapott "tények". Újraültettem
magamban a kérdést, már sarjad a cáfolat,
megérlelem, ami valóban támogat,
mert isteni eredet, nem pedig megvett
tudósok szájából kötve se hiszem felelet.
Nem tántoríthat el érdekrögökbe ütközés,
sem a fáma temperamentuma. Kérdésem kihajt,
és csendben a válasz is megterem,
az abszolút igazság éteri hőjén tűzbetűkkel írva
őrzik zsendülő tizenkét eres hélixlevelek.