Lélekmozaik
Molnár-Kozma Alexandra bIRODALMA
Abszolút érték
Bennfoglalás
zárójelek közt – ismerős?
Sor(s)od e redukált
művelet,
s
kérdezheted: a megoldás honnan jön,
egyáltalán,
kinek a műve(lete) ez?
Nem lehetne
tört helyett inkább
abszolút
értékek mellett dönteni?
Tetszik vagy
sem, ez a programvezérelt realitás,
ha
bennfoglalt vagy és nem bennfentes,
e sor(s)ban
osztozhatsz, s bizony megosztanak
és törnek is.
Ha kitörni próbálsz,
s el is jutsz
az utolsó zárójelig,
értelmed a
tapasztalatba ragad,
pedig sejted:
tudatod kiszabadulhat,
ha felébreszted.
De megtorpansz, kell neked
a
határtalanság sokismeretlenes egyenlete,
a művelet-len
zárójel-nélküliség? Különben is,
minek törd
önmagad? Nem olyan rossz ez,
andalító,
mint a monoton kurzorvillogás
néma
szirénája, nem riasztja,
inkább elaltatja
az érzékeid.
De hiányzik
Valami, és csak tol, lökdös kifelé.
Ha nincs
tudatos kiegészítés,
örök jelenné
szilárdul a tört-énelem.
A
változatlanság nem a teljesség,
pusztán a
halálba merevedés zárójele(ntése).
A Valami azt
súgja, és te elhiszed
(s ez nem
REM-álom, s több a rem-énynél),
a
programnyelvet felülírhatod, lehetsz a frissítés,
az eredeti
minta ott pulzál benned,
nem kell
más, lelki értéktelepítés
morálnormalizáló
eszmét lefuttatva,
s ha
fennakadna a merevlemez fragmentumain,
nem
beletörődni, próbálkozni újra és újra.
A bitkombináció
alapvetően kétesélyes,
egy
szoft-vereség legfeljebb csatavesztés,
nem
determinált hard-verzió.
És homeopátiás
módszerrel enyhíthető
a digitális averzió.
Lám,
kitör(öl)ted a zárójeleket,
ölel
helyettük a bizonyosság
(felfoghatatlan
ez a kvantumugrás),
már mind-egy
mi bennfoglal, örömmel
osztozol, egész
vagy, ez a te műveleted,
te alkottad,
és te vagy a megoldás.
Ha nézőpontod
magasan fixált,
kirajzolódnak
az összefüggések,
innen nézve az
eredmény nem lehet más,
csakis abszolút
értékű, tökéletes.
Igazodás
Ami a valódi
lényemből színtisztán fakad,
Forrásba
kötött magasabb én-rétegekből
csordogál le,
akár a hegyi patak
kijelölve az
irányt és választásaim
– hozzá
igazodom.
S nem kell írott
és íratlan regulák mögé
parancsra
beállni, elrendelt szabályoktól félve
vagy nem
félve sodródni méltatlanságba.
A törvény
bennem van: lelkiismeret,
s egy-értelmű
az akarat szabadsága.
A különbség: az
emlékezet
letérő, megtérő,
útkereső, útkövező közt
–
tudom, ki
vagyok.
Igazodni sohasem
késő,
de a legjobb
pillanat mindig a most.
Hang-ár
Szándékot
terelget a szeplőtlen papír,
megnyílik,
pontok nőnek dimenziókká,
s teret adnak
- magasságokat és mélységeket -,
míg alázatra
int a rétegekbe préselt szűzi tisztaság:
megdicsőült
fa-lét esszenciák pulzálnak benne.
Sorsa
lehetne magasztos, tejútfehér hangár,
ám végzete a kéz hatalma, megközelítés és választás:
jelkép-nyoszolya lesz vagy koporsó, pusztulót őriz,
vagy szakrális tartalmat, melyet az isteni rend diktál.
Terében megremeg a toll, küszöbén rosta,
a szavak meghajolnak, hogy méltók legyenek.
A papírral eggyé válva lemorzsolódnak a sallangok,
hamis
szólamok, értékek érvényesülnek érdekek helyett.
A pávavágy kihuny, levedlik a földön csúszó cél,
bebábozódik a ragaszkodás, s míg (fenn)költ a küldetés,
múzsák szövögetik a megszülető lélekszövetét
önfeledtté, szikrázóan
tejútporossá.
A kéz sorsa az elengedés, alkot és útra bocsát,
nem ragasztja rá nevét, se érdemét, elégedett,
hisz éli a csodát. Teremthet magasröptűt,
olykor zuhanót, sutát, hangárból messze szárnyalót,
gyógyítót,
felrázót, erőt adót, inspiráló mintát.
S nem bánja, ha röpte tiszavirág, ha nem látja,
meddig ér. Hogy szikrát ad, pislákolót,
vagy
felvillanyozó villámébredést.
Csak teremt, az er(e)dőből fakadóval és az éterivel,
amely vezeti, vonzza. S a kézből szárny lesz,
amely a dallal együtt őt is a magasba húzza.
A hangár ő, és a hang is,
amely megszületik általa, belőle és benne.
S ő az
alkotás és az alkotó is,
a dalában magára ismerő Mind és
Egy: Isten.
GyógyÍr
Nincs mit
szépíteni, a folyó-írás forrása kiapadóban,
az írunk
múlt idővé vált. Irtunk. Ma már így a helyes.
Vajon meg lehet
menteni, mit a tegnapok még óvtak,
vagy a
forrásból forradás, maradó heg lesz a kultúra
arcán? A
holnap gépiesített gondolatszivárgásai
visszacsorognak
és szennyezik a mát, meglazultak
a
transzcendens csatornák lélektoldalékai.
Már más
medret gondozunk más merítésből,
digitális
kultúrföldeket, melyeket a kényelem
műtárgyai
tesznek terméketlenné s a túlontúl csömöre.
Mű értők, mű
vészek és mű alkotások
mű világában
mű nyelven műveljük a mű sort,
a jelen
virtuális mű hiba lett, és nem felelős senki,
mi folyik a
csapból, milyen a hordozó közeg.
A
papírcirkalom, az ékes-szó-virág strapás, türelemre
int, a trend
ma már a magvas-hír-telen adatátmeNET,
melynek
szövedékréseit nem varrja be-tű,
a felhígult
marad, a tartalmas veszhet.
B-irodalmába
- úgy tűnik - minden belefér,
ir(d)atlan irondalom kütyümütyüs érintőirónnal,
ironikusz populárisz, mely pirongatás helyett
tudatlanságba
ringat. Érthetetlen!
De miért
lepődünk meg? Ez az ironage!
A gyógyÍr magáért beszél:
aki ír, őriz, gyógyít, emel és vigaszra lel -
kultúrpartokon
gondolata, ha mélyen-szánt, barázda
sorába silány
helyett velős lektűrrel táplált, nemesített
betűket vet,
metsz és gyomlál (mert szép az irodalom,
ha nem az
oldalhajtásai szöknek szárba) -,
az irtunk a múltba veszik. Az írunk marad örökké jelen.
Virtua'la poetic
Szálló-igevággyal
szemerkélnek a kép-ernyőre
jelcseppjeim
az éteri csatornából a szív ereszén át
– mint a
folyóírás – összeállnak a pötyögés ütemére,
ám
fénykódfutáraim rímruhás karakterisztikáját
elnyeli a
virtuális tér aknája, a kövek repedése. Ez más
csatorna
lefolyása, melyhez nem tartozik szívereszték,
(k)arcos
metaverzumokban ez a módi, nem a népmesék
láthatatlanná
tévő köpönyege. Itt a felszívódás nem varázslat,
algoritmikus
diagnózis: párakapu helyett csapóajtóként
működnek a
rések, ha a megvilágításból túl nagy a dózis.
Sebaj,
likvid nyugalomban is átrezeg a lényeg.
A forma
széteshet, de esszenciája él és kipárolog,
– ez csak
módosult halmazállapot, nem megsemmisülés–,
lecsapódva
csordogál behálózott tudatsíkokon, a szabadságnak
hitt
tükörpalota üvegfalán felkiáltójelnyi, csendes ébresztés;
egy fénykulcs, melytől nyílik a zár; amorf hullámpajzs,
hangkristállyal formált képlékeny anyaga a-cél: a konTrollal
szemben, ha
kell, ellenállás, ha lehet, szelíd védekezés;
karaktercseppekbe sűrített áramlás égi merítésből; zajtalan
szeretetszignál,
szférákat hangoló, emelő igézet. Nem áll meg
jelcseppesszenciám
a pupilla küszöbén, a nyíló szemhatáron,
majd ha már kozmikus
perspektívát áraszt a szívtér-képe.
Zongoraleckék
Lázadó
metronóm a szív, ha billentyűin
észérvek
zongoráznak érzések helyett.
Mint mikor disszonáns
dobolás dübörög,
a
ritmuszavar kardinális hangulatai
nem csak a
dobogón, egész teremben
szétterpeszkednek.
Lehetne négykezes,
és koherens a
szólam, de még gyakorolnom kell,
a szétzilált
ütemhatárba beleütközöm,
kottányi
kapaszkodóm sincs,
légpárnám a torpanásnyi
csend.
Talán ha hangnemet
emelek
a gondolattorlódások
közt,
a pálcát
tört karmestert kiengesztelem.
De ez nem az
a hang, talán az üresjáratra
fellépő
létközi fájdalom zokog.
Nem, nem a
szívem az, odakintről jön,
egyre
harsányabban a változás kopog.
A kilétét
kürtölő zsigerek azt súgják,
de a
hangvételből is megérzem,
a jöttét
kísérő makacs immunitás
nem
kiküszöbölhető, ellenvetés nyög a kilincsen,
huzavonát
nyújtva vonzás és taszítás között.
A harmóniát
vártam, de a változással jött.
Hogy
beengedjem-e, vagy hagyjam
dörömbölni
még a hátam mögött,
el kell
döntenem. A metronóm kileng,
a felismerések
törnek így határt: nincsen visszaút,
ez már
visszaszámlálás, a nemdöntés üteme.
A
változás nem vár, nem beengednem,
vele
mennem kell, alkotni új szimfóniát,
amely
már négykezes lehet és összehangolt.
A
kétségeket magukra hagyom, bedobozolom
kötelékeimet,
a sóvárgásokat, a kishitűséget.
Elhagylak
dráma, nem az enyém voltál, csak egóm
tragédiája,
nem tart vissza már elégedetlenséged!
Becsaptam
magam, de megfizetem az illúziók árát,
nem
tartozom, csak a régi dallamot hagyom itt neked.
Már
más leckét tanulok a lélek zongoráján:
magamhoz
mostantól feltétlen hűséges leszek.
A tűvé tett királyság
Egyszer
volt, hol nem volt, innen és túl az Óperencián,
s tart most
is, itt és máshol, amíg nem az emlékezeté a királyság.
Találsz, ha
keresel - tartja a bölcs mondás. De emlékszünk-e még,
mi is az,
amit igazán keresni érdemes? Tűvé tennénk-e hetedhét
országot,
megmásznánk-e az égig érő fát vagy az üveghegyet?
És a kincset
vajon felismernénk-e szemünkkel vagy a lábaink alatt?
Hisz TŰ(nik)
az igazság az információ szertelen kazlaiban.
Megetethető
öszvérré tennének, engedelmes igavonókká.
Pedig táltosok
vagyunk, ösztövérek és szárnyaszegettek tán,
de nem érjük
be a fényesnek tűnővel, vágyunk
vonzza a
valódit, színtisztát, ami soha nem fakul.
Vagy a
felkínált maszlagot habzsoljuk, hizlalva amnéziánkat,
s bár
komfortos az abrak - abrakadabra - ömlik kimeríthetetlen,
de
felpuffaszt félelemmel, űrrel, hájas sóvárgással,
a szemre ellenzőt
von, a szájba zablát, kantárt a fejre.
És
megfordul, mi érték, elvész a különbség tű és tűnő között,
ami örök
érvényű, elutasított összeesküvés lesz,
felfuvalkodott,
üres kisgömböcök gurulnak szét
és tarolnak a képzetarénákban, amíg a kantárjuk enged.
A nagygömböc
élvezi az öszvérbűvölést. Amíg nála a gyeplő,
jóllakhat ő
is, kiszolgálja az érdek és a hatalomvágy.
Telhetetlen,
neki nem elég semmi. De majd hasít a tűvé tett.
Hogy hogyan,
a kincset őrző régi-új mesék elárulják.
Míg az
öszvérnek elég a maszlag is, önként fejet hajt és tűr,
szolgává
teszi az ösztön, a bírvágy, a rémület,
addig a táltosnak
a TŰz, ami erőt ad, táplál, emlékeket gyűjt:
szabad, mert
benne a hatalom, szárnya a révület.
Maszlagkazlakban
az igazság szikrányi, keresendő TŰz,
meglelve szeretetet
szít, hitványt és szertelent feléget.
Úgy tűnhet, messze a
szabadság, túl az Óperencián emlékszikrát űz,
de amíg
pislákol, él a parázs, még nincsen vége a mesének.
Ekvilibrium
Valami
leesett. Magasról jöhetett,
mert a
becsapódás kráterében
porhanyóssá vált néhány berögződés.
Megértem, a begyepesedés nincs értem,
ha szánt
szándékom, magokat ültetnék.
Vajon
sulykot vetettem? valami égbekiáltót
és most
aratom a sújtást.
Majd
elsimítom, mit a behatolt kihantolt,
ha látom, az
ég mit is vetett ki rám.
Üstököst,
talán uránuszi mennykőt,
nézőpont:
sorscsapás ez vagy kegyelem,
a
megrázkódtatástól kihaltak bennem a dog-mák,
s a ragadozó
tegnapok, melyeknek
prédája
lettem példája helyett.
Nem veszem
zokon tévedésemet,
se amit
tudatnak a bűnök,
kitaposták
belőlem a megütközések,
bejáratódtam, hévvel érkező
felismerések bugyognak fel. Tűröm.
Valami
leesett, nyomában a nyugalom mélyül,
átszellemülnek
az ösztöngyökerek.
Valami évül,
a barázdák összesimulnak,
integrálódnak
a pólusrétegek.
A bevillanót
a szívembe vezetem,
amíg
befészkel, melegíti átlényegült, emelő cél.
Ami
megszületik, felnevelem:
egyensúly
ott terem(t)het,
ahol az ég
és a föld egymáshoz ér.
Makulátlan
A makula az égen: szemedben a bélyeg,
naptakaró hályog felhőnek képzelt foltja.
Csak a látszat lékel tályogot a horizontra,
és a rianó valót szétveti a kényszer:
ítélni kell,
minősíteni vaksin,
skatulyázni kérdőjelek
nélkül, megszokásból.
Meglátásod világtünet: poláris szeparáció
szabdalja az anyaglét terminusait.
Lehasadt a rossz a jóról, dönthetsz bárhogy,
a piedesztálon egynek van helye,
amíg bíráskodsz, a talapzatba intarziát vés
a kettős
mérce. Álszent védjegyet.
A tapasztalat, ha eggyé ragasztja a kétségeket
- jó vagy
rossz: benned és érted van akármelyik -,
makulátlanságba
simulnak szemedben a jelenségek.
Így lesz az
isteni szemüveg általad emberi is.
Mit mondjak fiamnak?
Mit mondjak
fiamnak, ha a látszatvilág
áltatja,
kütyükkel kábítja, és csalárd vágyakat kelt
mihaszna,
hamisan csillogó javai iránt?
Tudom, az
emberi mérce torz szüleménye manipulált
korhalmazokban
levegőnek nézve megvet, kiutál, alacsonyít.
S ő belekóstolt
már, a dac miként szeparál, ha nem igazodik.
Hogyan
ébresszem rá: sohasem az számít,
ami a
felszínen látszik, ki és mit állít és birtokol?
Hogy hány
rajongót ámít filteres fotókkal,
délibáb
mesével a facebookon, youtube-on, tiktokon.
Hogyan
éreztessem: házunk táján figyelemből talán,
de
szeretetből az arány sohasem negyed,
és máshol
sem érdemre megy? Mit tegyek, hogy értse:
ami igazán
érték, nem árulják weben, nem hozza futár,
és a
hovaszületés sem balhúzás vagy sorskegyelem?
Hogyan győzhetném meg, hogy a holnemvolt holmi nem
egy büntetés? Lássa azt is szívével, amit nem láthat a szem
és nem foghat a kéz. Hogy a kedvesség, a jószándék
többet ér, mint pár mulandó és virtuálkacat, mellyel
ideig-óráig több
és nagyobb lehet. Hogy kérjem: inkább
a nemeslelkűség példája legyen, még ha ki is rekeszt,
s úgy
tűnhet, divatjamúlt? Hogy belássa: a jólléthez,
a boldogsághoz nincsen másik, ez az
egyetlen út.
Egytől egyig
Pályánk végtelenné pontosodott, görbülő egyenes.
Időnk a galaxis abroncsára feszítve
robog, s mi számot adva menetelünk vele
egytől egyig. A körmenetnek státusza nincs,
csak stációja. Felkerekedtünk mind,
haladók és halandók, először, végül vagy újra.
Választásainkkal utunkba esnek
árkádok és árkok, koszorúk babérból, tövisből,
a vállunkról keresztek.
Szabad akarattal elhasalhatunk, mint
árnyékunk a porban, de lehetünk mozgó
derékszögei földnek vagy betonnak.
Egy-egy évkanyar olykor a pontatlan kérdőjelünk:
"Semmit sem haladtunk? Hol az út, amit megtettünk?"
Elfelejtettük - ezért summázatunk találós kérdés -,
körúton újraindulás minden megérkezés,
és motivál, hogy felülkerekedjünk,
s a számvetésből legyen számtalan aratás.
Hogy azt vizsgáljuk: egy kört járunk, vagy
választjuk a kitágulást, növekvő sugárban
magunkba foglalva a teljességet? És lesz válaszunk:
ez cél, vagy szubsztanciája a létezésnek?
A számvetés gyakran ámít,
gúzsba kötheti lépéseink,
melegágya csalódásnak, kudarcoknak.
Ami számít: hálával leszüretelt értékeink,
ha hitet is vetettünk köreinkbe s önmagunkba.
Vice versa
Semmi sem
az, aminek látszik,
minden az,
amivé nézem.
A tudat paradoxont
állít,
az univerzum
törvényszerűsége
ritkán fér
be az elme rácsain.
Mi a valós?
Amit kint lát a szem,
vagy a
képzelet bent? Is-is,
sem-sem, netán
vice versa?
Rációval magyarázni
lehet,
de érdemes-e
az irracionálisat?
A (be)látható
talán csak kivetülés,
minden
pillantás egy snitt,
egy belső
képfüzér,
melyet a
szem (köz)vetít
mint
objektív valóságot.
Jó, ha a
képeket megvizsgálom,
a
tudatcinema a tekercshez miből merít.
Kollektív
pupillaprojekció a világ,
retrospektív
történet minden,
mi a
szemhatár szélesvásznán lepereg.
Vágyott
valóságom a műsorfüzetben vár,
amíg a
mozigépészt tudatossá nevelem.
Ős-kohézió
Repkényként
szeretném befutni éveidet.
A
szeretet szabad szimbiózisában melegíteni,
hogy
betakargassak szíveden minden repedést.
De
befedik-e hajtásaim a magasságokat és mélységeket,
varázsolhatok-e
fénygyűjtőként csillagokat az éjjeledbe,
és
holnapot? Benőhetek-e minden pillanatot ölelésemmel,
hogy
megmaradjon az akaratod, a te vágyad is?
Repkényként
futom be épülő éveidet, tanulok szeretni,
remélni,
elfogadni. Nem gondolok az elengedésre,
amikor
már csak az emlékeidet tudom átfonva karolni.
Itt
vagyunk most, mint két, egymásnak támaszt nyújtó erő.
A
repkény fal nélkül földön futó, és repkény nélkül
a fal
is sérül, reped és ledől. De a szeretet összehúzza
a
távolságokat, hidakat emel. Így nyúlnak utánad szavaim,
megidéznek,
s ha akarod, lelked anyagából újrafalaznak.
Most
itt. Majd akkor. Vagy egy másik életben.
Csak újrateremtés
Végül is belátható
semmi új nincsen napunk alatt
- végtelenre unhatja magát az ismétlődés -
paradigmát hajlít bennem a felismerhetően
kölcsöngondolat
a csipketerítőn törik ily alázattal a fény
amikor lyukba lép, megbicsaklik az eszmefuttatás
horgolt mintáin az (újra)teremtésnek
hol az önhasonlóság nem ismer határt
olykor-olykor mégis lezárássá varródnak a szélek
de a szálvég új kezdet, egy verzió origója
s befelé tágul, az Ige csipkéződik így a szó tagolta
versben
- minden szétaprózott mása egy nagy hologramnak -
a változat egyedi csoda
vagy fraktális véletlen?
Zónatágulás
Elhagyatnak
rendre
lebetonozott
komfortzónáink.
A
szükségszerűség tér-idő konstellációi
kiugrasztanak
mélyre ásott cölöpfák mögé,
idegen
vadonba, ahol tán elkap a bonviván-félsz,
s
biztonságérzetünk megfogyatkozik.
Mióta
csalogat már a járatlan vidék! A páholynak
hitt erőd
égiszéről azonban a kihívás lepattan.
Ez ismerős
környék, ahol az egó nem konfrontálódik,
s ahol
latyakos a tér, de megszokott és háborítatlan.
Néhány langy
sárgödör pedig békésen elfér
elkendőzve vagy
ingerküszöbünk alatt.
De ki húzta
a határokat, és ki rombolja le éppen?
Ha stagnál
a tudat, a zónatágítás kényszer.
A fejlődés
csalogat, s ha szép szóval nem megy,
kiráncigál. (A
változás a kiteljesedés lehetősége is.)
Aki
együttműködik, annak csak a kényelem az ár.
MÁSolat
Az arcok
közt indigópapír,
egyformára
kopírozott élet
fakulásig
másolt vágyai,
a
jellegtelenség követése,
egy-MÁSolat,
mely MÁStalan
mint etalon,
norma dívik.
Fut a
kópiaszalagon a jelen
arctalan tömeg-termelése
nonstop, hasonmás-mű-szakban,
de majd
elfogy a papír.
Kikopik a színlelt
repró-minta,
és a
szürkébe hajló kopírkék,
uniformis
vágyak egy színt, egy-ént
magukban
keresnek, megtalálnak.
Az egyedit
az egyformában.
Már nem kell
feláldozni az ént
félelemből, a
valahova tartozásért,
ami eltér,
összeköt, nem szétválaszt.
Az eredeti
más, nem valami mása,
az
önazonosság jól áll mindenkinek,
s a világ kopír-szín-vonalára
végre hamisítatlan
tónusokat fest.