Lélekmozaik

Molnár-Kozma Alexandra írásai

Csak újrateremtés

Végül is belátható
semmi új nincsen napunk alatt
- végtelenre unhatja magát az ismétlődés -
paradigmát hajlít bennem a felismerhetően kölcsöngondolat
a csipketerítőn törik ily alázattal a fény
amikor lyukba lép, megbicsaklik az eszmefuttatás
horgolt mintáin az (újra)teremtésnek
hol az önhasonlóság nem ismer határt
olykor-olykor mégis lezárássá varródnak a szélek
de a szálvég új kezdet, egy verzió origója
s befelé tágul, az Ige csipkéződik így a szó tagolta versben
- minden szétaprózott mása egy nagy hologramnak -
a változat egyedi csoda
vagy fraktális véletlen?


A szótlanság vallomása

Szavaimba csontosodik emlékezetem,
pillanatok rögzülnek mondatokba zárva,
tűnő hangulatot ruházok kifejezéssel,
megőrződik a kitüntetett impressziók váza.
Érzésmintázatok dobbannak meg benne,
borda-sorok között lüktető szívritmusok.
Hogy az emléket bezárjam, pontot teszek,
és a betűk zsebébe elrejtem a kulcsot.
A Mindenség magjáig kísérnek a szavak,
a megfoghatatlant is készek a testükbe zárni,
mégis a jelenlét határán maradnak,
üresen. És szótlanul az elme fázik.
Nem foltozza válasz az értelemhézagot,
itt kiszakadt szűr(ő) a magyarázat.
Van olyan észlelés, melyet nem fed le a szó,
(ld. a repdeső, halott kitinszárnyat).
Szó nélkül lépek a Mind-én közepébe,
ahol érzésekbe íródik az élmény,
gondolatüregek töltődnek a szív melegével,
és nem hiányzik szó, nem hiányzik kérdés.
Idő csapódik az örö(mö)k időtlenségébe
és kisodor szótlanságommal a küszöböm elé.
Ez a "de mit viszek magammal?" kizökkenése...
...és kong a semmitmondás a szavaim helyén.


Szívkohó

Amikor a hit homokszemcséit
a lélektűz kétségálló üveggé égeti,
és bizonyossággá testesül a bizakodás,
a jelen szilárddá formálja jövőképeit,
álmaiból nem válik üvegszilánk,
se hamvadó reménypernye a szív kohójában.
A szén rajzolta kép hamuvá ég.
Ha az alkotó(elem) kristályosodik,
belülről vezet, de nem tűr megvezetést.

Játszmázás helyett a lélek játszani szeretne,
az alárendelést mellérendelésre váltani,
erre biztatja emlékezete. Már meglelte
belépőjét a kvantumkönyvtárba, plasztikra,
chipekre - köszöni - semmi szüksége.
Nem kell tudomány koholta szupererő, se a kütyüi.
A technológia (magának) lelket fejlesszen.
A legnagyobb erőt nem a hatalom szüli,
lélek tüze edzi és elvehetetlen.


Az igazság világos

Nem vetem meg lábam a belenyugvásban,
még ha üdvös is lenne,
még akkor se, ha a szentesített elfogadásban
albérlő a béke szelleme.
Inkább feláldozom, otthagyom magam mögött.
Nem lehetek a beletörődés tartóoszlopa
sötét-kép-mutató világszínfalak között.

Az igazság világos - hallottam álmomban.
Azt hiszik, a homályban megvezethetnek.
Hát legyek ködszurkáló. De ha a hal
fejéhez érek, kegyelmem világítson,
s a ködösítő és kénes fellegek
visszasunnyognak poklukba, s arról,
mit körénk hazudtak, lehull a lepel.
Víziójuk kereshet, bennem nem
talál otthont, az átmenő adatforgalom
nem sérthet határt, kitoloncolom.
Alantas, körmönfont módszerekkel
rajtam már nem lelnek fogást.

Miért küzdjek a sötét ellen? Nem érdemli
az energiámat. A hazugság is addig él,
amíg elhiszi valaki. Ellenállok,
felismeréseim egymáshoz súrlódnak,
és szikráit lehetetlenség árnyékban tartani.


Felrázva

A Párkák a Földet rázzák, akár a hógömböt
- riasztó káprázat, nem játszanak -, a pelyhek
örvénylő kóválygását rend követi, letisztulás.
"Felrázott emberek, eléggé szédültök?"
Mi tagadás, ébresztő élmény a keringő anarchia,
a világ felbolydulva a fejére áll. De érthető, kell
az új perspektíva, ha szeretnénk túlélni a felfordulást.
Akinek elszakadt az égi bekötése, vagy meglazult
a kozmikus biztonsági öv, könnyen kirepülhet,
asztrálsíkokra zuhanva a dimenziók közt.
A megrögzöttet, aki eddig a földhöz ragadt,
megviselheti a hánykolódókáosz-betegség.
Matériába vagy dogmákba kapaszkodhat,
és stabilizálóként tömködi zsebét. Hasztalan.
Szétesik, mi életképtelen, az ingatag rommá dől,
kavargó darabjai fejekkel ütköznek, józanítanak.
Halott rendszereket kár feltámasztani.

Aki biztonságát az égbe helyezte, megtartja
az isteni köldökzsinór, csak ring, nem kapálózik.
Egy kis himbálózás fejjel lefelé csekély áldozat,
mondhatni esély a maradandót meglátni és lehorgonyozni.


Ég és föld között

Itt vagyok, a múló anyag vonzása
legyőzte újfent az antigravitációt.
Így kezdődik minden, kizuhanással
kétségek közé az egységszférából.
Becsapódtam, mint az elhullajtott mag,
mely kánaán-vágyakkal zsendülni ered,
de előbb a sötétség iszapvilágának
sírárkaiban ír le vargabetűket.
Majd irányt vált, vágyai a fény felé lökik,
sejtelme súg, hajtja oda, ahonnan jött,
az anyagban balanszért még meggyökerezik,
s a vonzással szembeszállva a magasba tör.
Nem felejtheti: nőni indult, virágozni,
könnyedén haladva légies létsíkok felé.
Mindezt úgy, hogy nem feszül meg
ég és föld között a tér-idő keresztmetszetén.
A matéria megkísérti, vissza-visszarántaná,
biztonságot ígér, csábít, hívogat a földtakaró:
a sötétben kényelmes, nincs fáradság,
maradj a kar(m)omban, hozzám ragaszkodj!

Itt vagyok, gyökeret eresztettem az átalakulásban,
ég felé törekvő vÁGyaim a láncokon túlnőttek,
kiterjedek, az egységbe visszazuhanás hajt,
katapulttá transzformálom a lehúzó erőket.


Szemlélet
(A megfigyelő-effekt margójára)

Naivitásommal sétálgatok. Érdesek
az emberi kontextusok macskakövei.
Közelebb húzom kebelbarátom,
mielőtt még filantrópiám elmacskásodik.
Mikor szegődött mellém, ködnyelte emlék,
már régóta fix kiegészítőm a naivitás.
Manapság luxus - tartja a közvélemény,
erről lehetne, de inkább nem nyitok vitát.
Költségtelenül fény-űző jószág, állíthatom,
se kenyeret, se extrákat nem kér.
Szívmelengetően hűséges és ragaszkodó.
Úgy vélem, nem bírna ki egy gazdacserét.
Fajtáját tekintve jórészt bizalomszerű,
kiváló pedigré, jámbor, közvetlen jelleg,
a füle nem volt és nem is lesz zöld.
Jóhiszemű, de nem aggódom, hogy félrevezet.
Úgy tűnhet, gyanútlan, olykor mit sem sejtő,
de csupán védtelenül bizakodó és előzékeny.
Főként a szelektív látása tehet erről:
csak a fényt észleli, az árnyékot nem.
Ha megvillan baljóslatúan egy fogfehérje,
ő mindebből egy mosolyt vesz magára.
A feltéte(le)ktől rendszerint égnek áll a szőre,
csak a körítésektől menteset preferálja.
Az élősködőkkel is gyakorta összecimborál,
naivitásomnak talán ez az egyetlen hátránya,
de én így szeretem, hogy mindenkiben jót lát.
Nem cserélném le alattomos, kósza gyanakvásra.


Zónatágulás

Elhagyatnak rendre
lebetonozott komfortzónáink.
A szükségszerűség tér-idő konstellációi
kiugrasztanak mélyre ásott cölöpfák mögé,
idegen vadonba, ahol tán elkap a bonviván-félsz,
s biztonságérzetünk megfogyatkozik.

Mióta csalogat már a járatlan vidék! A páholynak
hitt erőd égiszéről azonban a kihívás lepattan.
Ez ismerős környék, ahol az egó nem konfrontálódik,
s ahol latyakos a tér, de megszokott és háborítatlan.
Néhány langy sárgödör pedig békésen elfér
elkendőzve vagy ingerküszöbünk alatt.

De ki húzta a határokat, és ki rombolja le éppen?
Ha stagnál a tudat, a zónatágítás kényszer.

A fejlődés csalogat, s ha szép szóval nem megy,
kiráncigál. (A változás a kiteljesedés lehetősége is.)
Aki együttműködik, annak csak a kényelem az ár.


MÁSolat

Az arcok közt indigópapír,
egyformára kopírozott élet
fakulásig másolt vágyai,
a jellegtelenség követése,
egy-MÁSolat, mely MÁStalan
mint etalon, norma dívik.
Fut a kópiaszalagon a jelen
arctalan tömeg-termelése
nonstop, hasonmás-mű-szakban,
de majd elfogy a papír.
Kikopik a színlelt repró-minta,
és a szürkébe hajló kopírkék,
uniformis vágyak egy színt, egy-ént
magukban keresnek, megtalálnak.
Az egyedit az egyformában.
Már nem kell feláldozni az ént
félelemből, a valahova tartozásért,
ami eltér, összeköt, nem szétválaszt.
Az eredeti más, nem valami mása,
az önazonosság jól áll mindenkinek,
s a világ kopír-szín-vonalára
végre hamisítatlan tónusokat fest. 


Belenövök

Honnan indultam?
Nem kéri számon az emlékezet.
Lábaim alatt súrlódó kavicsokként
csikorognak a percek.
Meg nem állhatok,
ahova indulok, még nem értem oda.
De már nem akarom
mindenáron átugrani az árnyékomat.
A fény felé tartok,
így az utamba nem áll.
Ő követ, s én hagyom,
majd leülepszik mögöttem,
mint a múlt pora, leszáll.
Csak legyen távolság.
Nem állhatok meg, nincs állomás itt.
Mint a mássalhangzó-torlódás,
ha most fékezek, a múlt
kimondhatatlanul belém gyűrődik.
A távolban egy inverz sziluett.
Árnyékom már piszkál,
ezúttal belebújok-e. Rohannék hozzá,
hogy lássam, nagy még a méret?
Ám a talpam alatt futópaddá
síkosodnak a kavicsos percek.
Lábam lefulladt motor,
a csúszásért a szoftver felelős.
Nem számít, majd újraindulok,
átlényegülök. S árnyékomból kivetkőzve,
Önmagamba minden perccel
egyre jobban belenövök.


(F)elengedés

A terítéken fagyasztott sérelem
jégszilánkos mételye kicsomagolva,
a (f)elengedés várólistáján
az emlékezés mikrohullámai közé tolva
keringőzik jégvermében az olvadás felé.
A megbocsátás választható rövidprogram.
Meddig tartósítsam a szenvedést?
A jegelt sérülések súlyosak,
lehúzza szívem a neheztelés.
De időjárása lassacskán enyhül,
a felengedett fájdalom langyos tócsa,
szememből a könny oldódva perdül.
Spongyát rá, felitatom, törölgetem
a sebek fakuló emlékmaradványait.
Ott, a zugban megcsillanó cseppek
már a szeretet szívmeleg kipárolgásai.


SorsÍró

Nem teszek úgy, mintha

a saját történetem írna:
sorsom a papírra vetve,
a tinta amorf teste
formálódik random,
happy end vagy balsors?
Predesztinált sztori, sorry,
a gép most ezt dobta ki.
De facto nálam van az irka,
én írom, ha mestermű, ha firka.
Termékeny tollam szülőcsatornáján
életre keltem lelkem anekdotáját.


Jelentőségteljes

Várok, amíg a jelentőség kiteljesedik,
és a pillanatok reflektorai
sziporkázó csillagokként megvilágítják.
Reményt költeni türelmem az ölébe fészkel,
de csak a sejtés mocorog: ma már
nem érnek szavakká gondolataim.
Míg értelemmel ruházkodik a várakozás,
hangulatom kitartással acélozott szobainas.
Hol holdas, hol-napos közben a nyugtalanság:
ami megszületik: jelentékeny?
a plénumnak vajon mit ad ?
Várok, míg a jelentőség teljessé válik.
Még van pár-na(p), aludni küldöm az elviselést.
Hold tölti be az éjszakahézagokat,
nehogy az űrbe zuhanjak a lényegre törés-vonalain.
Még mindig várok: a jelentőség félkövér most,
inkább homorú. Elfogadom. Vannak napok,
mikor a hold sem teljes, mégsem szomorú.
De meddig várjak? Egyszer talán kikerekedik
a jelentőség részlegesből tökéletesre. Különben is:
boldog, aki a töredékkel is megelégszik,
és a várakozás tapasztalata már a zsebemben,
a részek magjában pedig az egész is ott lapul,
nem is kérdés, bár elképesztő: a világmindenségben
a Teremtő a legfantasztikusabb (holo)grafikus.
Csak innen karéj, valójában teljes a hold,
a viszonyítás józansága nézőpontot egyenesít,
az illúzió egészen behálózott,
ideje lenne szövevénye fölé kerekedni.
A teljesség mindig itt van, lehetőség,
egy kvantumugrás, és megélhetem mint tökéletességet,
csak kiválasztom azonosulásom: rész vagy egész?
A perspektíva meglehetősen jelentőségteljes.


Gondolatkapszula a jövőnek

Kedves jövőm! (ha létezik még ilyen)
Telepátiás gyorstalpalóról küldöm ki a jelet.
Hamarosan nem lesz, mire betűm kanyarítsam,
nincsen fa, főleg nem papírnak.
Kivágtuk már valamennyi erdőt,
(de majd plasztikból csiholunk tüzelőt.)
Mielőtt gondolataim is műanyaggá válnak,
megüzenném, hol is tart a század.
Datálunk most kétezer-huszonkettőt,
néhány következtetést le is vonhatsz ebből.
Virágkorát éli a koronás kórság,
szegény gyógyszeripar nem győzi az oltást.
A szomszédunkban nemrég ölre mentek,
a gazdaság és az idegeink miszlikre őrölve.
De megnyugtat, hogy fizethetünk rezsit,
mert ez azt jelenti, lesz hol dideregni.
Ám a ko-Média nem tesz mindent közzé,
azt se, hogy testünkön át hullámzik az öt gé.
Szerintük nem attól hullanak a méhek.
A végidőket legalább oszthatjuk a fészen.
Azt nem sejtjük, meddig lesz még áram,
már nem csökkenti költségét az állam.
Spórolhatnánk jobban is a vízzel,
csak találgatjuk, gáz van-e, vagy nincsen.
Miközben a kontinenst pusztítja az aszály,
mi locsolunk és füvet nyírunk, a kétnapos gyep blamál.
Kár a gőzért, hiszen alig vagyunk otthon,
a megélhetésért - tetszik vagy sem - dolgozni kell folyton.
Gyakran már a szomszédba is autóval járunk,
nincsen időnk kondizni, így elfárad a lábunk.
Benzingőzbe folytjuk a reggelt és az estét,
hogy megkapjuk az előre elköltött havi fizetést.
Kevés a pénz? Helyette költjük majd a rigmust!
Rímfaragva egész mókás a világban e cirkusz.


Időfutam

veretes lovakkal nyargalnak a percek
tekintetem az óralapon hasal,
megint elvétettem, nem kellene
versenyt futnom sajgó időficammal.
egyszer utolérem, sőt megnyerem majd
ha lódulva veszem fel a ritmust,
lendületem felülkerekedik, szárnyakra kap
már látom magam, a bajnok pegazust.
addig számtalanná olvadnak a körök
pörög a percmutatóvágta
de mi lesz majd, ha a versenyből
egyszer s mindenkörre ki leszek zárva?
- annak, kit az idő végleg leköröz,
vigaszdíjként ott az időtlen pálya,
majd a playback-kel elidőzhet -
úgy megállnék egy szusszanásra
feladom, ha bedobom a kantárt?
belegebed, ki az idővel versenyre kel.
s ha az idő áll, csak én loholok
időtállóan magamat kergetve?
veretlen pegazus paripán
suhan el az óralapról tekintetem 


Léleköltések

Léleköltések a szavak,
melyekkel gondolataimat összefércelem.
Néhányat papírra varrtam,
gyakorolni a keresztszemes
rímzést. De kell még valakinek
hímzett poéma, vagy csak patchwork sóderek?
Fejtegetéseim fonalát
egymásba kö-l-töttem.
Bele ki kötne, hol a fonák?
Hiszen úgy tű-nik, a sima a fordított,
s a fordított a sima ma már.
Hogy hol a minta? Szőttesem k-ölteni
EGY a szabály: szívszálat sodorni
r-égi cérnával, majd befűzni fÉNy árba.
A k-elmenemesítés kinek férc, kinek varázs.


Vissza a Feladónak

Tudatom ablakszemeinek pillantásával olykor
látom megnyilvánulni a megnyilvánulatlant: Isten alkot.
Nézd csak a szem(eim)ben elnyúló fasort!
Felhőhabot nyaló szinuszhullámrajzok a térben,
vagy mint a létsíkra ragasztott dimenzióbélyeg.
Isten postára adott képeslapja vagyok.
Testem lapján lelkem tér-kép Isten üzenetével:
Vissza a Feladónak!
Időkaparta felirata elmosódott bolyongásaim közben,
de lükteti minden megnyilvánulatlan.
Lelkemben visszhangzik az útirány,
ördögi szonárfrekvenciák sem téríthetnek el.
Feladómhoz univerzumokon át is visszatérek.
Talán csak álom a posta, talán nem adtak fel soha,
és hogyha eljön ébredésem, ott találom magam
Istenem fényingének a zsebében.


kÖrök

Leteszi terhét, kikötött a ma,
csomagja enyém, mérlegen a nap.
Zárul a szemhéj, derűit viszem,
gyöngyös kagylóbél napomnak kincse.
Szuszog a holnap, méhében a lét.
Álomfiókba szétszórt gondokat pakol az éj.
Ágy alatt maradt, elnyűtt gondolat
terveit szövi, engem kóstolgat.
S csak dünnyög, mormol, duruzsol, igéz.
Csitt! hisz itt vagyok, mind itt vagyunk még.
Alszik a holnap, még bármi lehet,
már érik a mag, a kisded reggel.
Csak várok csendben, míg megszületik,
a Most van bennem, s a Most lesz mindig.
K-örökké tágul a várandós ma,
mit a holnap szül, a tegnap fogant.
Én vagyok a pont a kör közepén,
a vajúdás és a megszületés,
a magot vető, és learató.
Míg ajkam partjait mossa a szó.


BolyGÓL

Égi pályán
rózsaszín márvány
partjelző felhőszegély.
Égalj kispadra,
gurul a Nap-labda,
piheni zárómeccsét.
Térfélcserére,
csatár-csillag cselére
treníroz az est.
Hátráló praktika,
Merkúr-Vénusz taktika,
a tempó kedélyes.
Uránusz bikázva
a 11-est bevágja,
a mérkőzés szoros.
Mars kihagyja,
Vénusznak passzolja.
8:8, becsorog a Hold.