Lélekmozaik

Fészbontó

Most, hogy így rám fészbukkantál,
ha nem bánod, még tartóztatlak.
De ne szálljon már szembogarad
hírfolyampergető ujjad után!
Lehet, hogy nem vagyok képes
(se mozgó, se hangos),
hogy a kíváncsiságodnak elég legyek,
csak virító virtuálmezőn monokróm betűbazár,
de nem titkolom, képmásom
szívesen recehártyádra gravíroznám,
hogy átomolhasson tudatos ter(v)eidbe,
s önmagát az értelem számára újrafalazza.
Turistaként igazán bejárhatnál.
Nem, nem vagyok pláza,
ahonnan jóllakott reklámtáskák társaságában
sétálsz ki, sem csodastadion közpénzdombokon,
ahol labdányi szórakozást kapsz.
Várj, maradj, még itt tartanálak!
Érzem, hogy szomjazol hírfolyós nektárra,
de hidd el csak, a fészterhes világkivonat
nem neked való! Keserű íze lesz, amire lepereg,
ne kínozd magadat, hisz tudod, hogy
tengernyi szelfisziruppal sem kompenzálhatod!
Inkább gyere, a sorok utcáin hadd vezesselek,
megmutatom, életed show-jára hol is bukkanhatsz.
Lassan elmélyül a tér, te csak kövesd figyelmeddel
a jelentéssé összeálló hangalakokat.
Nézd csak! Ott, a szívpitvarodban
neked integet, befele invitál pár szó.
Menj közelebb, hogy halld,
bentről saját kam(a)razenekarod muzsikája szól.
Egyszerűen szép, fésszel fel nem fogható,
itt nem hiányzik semmi, itt nincsen ingerár,
ez a kincses fészked, mindig ezt kerested,
itt születnek a magasröptű és a szárnyszegett csodák.

Csipkerózsa

Bevetetlen maradt tűnődéseim csipkerózsa ágya
– nem rend, már rendhagyó mindennek a lelke –,
rossz-kor(ban) keltek ki álmaim,
mezítláb, csipkepizsamában
(a) világot látni mégis különcködő lenne.
Szemembe szökik a kontúr, olyan hervasztó a kép,
minden kifordított, szakadt,
az egész világ a feje tetején,
alkotni, önmagam lenni más-kor alkalmasabb.
Visszabújni, szemet hunyni könnyebb, ne is lássa(na)k,
ne kelljen a fonákba illeni.
Átadni magam? A közönyben nincsenek igényhézagok,
ha akad is kíváncsiság, szavaim felszínén átbukfencezik.
De a számban pezseg még a csillag ízű csók,
fülkagylómban oly ismerősen gyöngyözik a Hang:
Ne bújj el, azért ébresztettelek, fordíts a fonákon!
Kikelő álmokból szövődik a pillanat színoldala.

Pedagógusnapra

Pedagógusnak lenni akkor is,
ha a hivatás szeretetének lángját
innen is, onnan is fújja a szél;
szítani, ha pislákol, ha a pajkos felhőcskék
nyelve megered, és árnyékba borul a küldetés.
A jövő pilléreit tartva átadni a tudást,
kincseket feltárni kezes és konok rögök alól,
majd csiszolni ragyogóvá;
hídként boltosulni, azon átvezetni,
és bízni, mindig lesz majd hová.
Hinni, hogy értelem virágzik minden áldozaton,
tetten, minden küzdelmes percen, elhintett szón;
remélni, hogy a példából, átadott értékekből
az emlékezés dicsfényű, örökzöld koszorút fon.
Pedagógusnak lenni önzetlen szolgálat
odaadással, fáradozással, kitartó türelemmel,
gyümölcse most még csak aprócska mag:
köszönet az ajkakon, hála a szívekben.
Pedagógusnak lenni: e vállalást elbírni,
és szíven viselni, sugárzó lélekkel;
a jövőbe látni, azt megformálva, és hinni,
hinni rendületlenül és tudni bizonyossággal:
Megérte!

Gombolkozó

gondolkodj
mielőtt gondolkodsz
mondanám aktuális lecke
de inkább gyakorlom
hogy a szavak
a felelősség terhébe ejtve
csírázhassanak
a tettek kertjévé
összegombolom
a múltat a jövővel
(elgombolásom előrelátó)
egy gombban összpontosulhat
a jelenlét: a mostban és örökre
ahogyan gondolom…
gömbbé tágul a gomb
és minden lehető szín-játék
belefér egyszerre
színről színre látom
az összes gondolatmagot
lé(t)dús gyümölcsöt
(k)igazolt tévedést
rügyet az álmokon
való-színűek
a figyelem realizálja
választásomat: Jövővé
gondolom a szeretet
színében irizálót
a legfényesebbet
és összegombolom…
a ma(g) – tekintetsugártól
tündöklő gombnyi nap –
itt lüktet kezemben

Kristályhangon

Negyven éve pendülnek húrjai,
mégis reszket még torkomban a hang,
negyven év szén-dioxidját fújta ki
öt tüdőlebenyem, de valami bennragadt,
és fáj, mintha remete keze
róná lélekvonását garatom barlangfalára
és vár dekódolásra üzenete.

Talán elfojtott sikolyok, paralel életek fogadott
némaságai, valami pecsét az elszólt
tévedésekre, valami ígéret,
valami kimondatlannak súlya nyom,
nem tudom, miért és meddig hordozom
aspektusaim görgetegeit, mi az,
mit ki kell mondanom,
hogy megtisztulhasson barlangrendszerem
szívtől a mennyekig.

Mert eltorlaszolja bennem az Eget,
pedig Hozzá fordulok, hogy legyek
bátor, erős, belső küzdelemre kész,
hitem a helyes irányba vezet:
a virágzó életfa teteje a cél.
Őt szólítom hangtalan szavakkal,
léghajó sorokat felhajtó sóhaj invokációm,
a ki(s)írt fájdalom betűkönnycseppjét
Nap issza kioldva testemből bánatgyökerét.

Kikiabálnám, hogy meghallja minden szív:
ez csak átmenet, súg a korszellem, az újba átvezet,
ha kész vagy tisztulni, elengedni létezéseid
sűrű és sziszifusz terheit,
hogy felszabadítsd és megválthasd magad.
Ő csak az utat mutatta, helyetted
nem teheti meg, de elmondja, hogyan
emelkedj az éteri fény felé. Őt kell követned.
Melyik útra lépsz? Egyik evolúció:
Krisztus-tudat és elnyert halhatatlanság,
vagy szelekció, amely újra inkarnál,
járhatod egy új világév periódusát
néhány ezerszer, mindig új testben.

Itt van az új, lehorgonyzott Ég,
társteremtő vagy, hogy Fénykertekben élj,
légy bolygód gondnoka, emlékezz eredetedre!
Hited kitart, míg átalakulsz és birkózol
a változással? Ez vizsgája érettségednek,
a jutalmad plazmikus és felszabadult életforma
maradandó, aktivált fénytestben.

A mellkasom gátak nélkül
szív-ja a Fényt, Ősforrást lélegzem,
nyílt barlangom csillagcsarnok,
kristályhangon innen árad megtestesült
szeretetem kvantummezeje.

Magunkban a válasz

A realitás megcáfolhatná a vélekedést,
mely nem statisztika, hipotézis csupán:
nincs kritikus tömeg, sok a bólogató.
Félálomban nem kötekedik az elfogadás,
a kikelő kérdések ponttá taposott ignorációk
a jóváhagyás mezején,
hol még a nap sem le-, hanem belenyugszik,
s az engedelmesség pongyolás megalkuvás,
itt-ott feszít, de a felszínes komfortosabb,
mint a mélyreható kételkedés.
Ha az értelem síkjából mégis kitüremkedik
néhány gondolat, és (vélt)tény-testét
kérdőjel-mezbe öltené (persze csak óvatos
feltevésekbe, hisz a megkérdőjelezést
a szocializáció az elméből kinevelte),
a nemes ellen-vetés végre megfogan:
köszönöm a választ, bár páratlanul tálalt,
nem kérek belőle, nem ízlenek az instant
és készen kapott "tények". Újraültettem
magamban a kérdést, már sarjad a cáfolat,
megérlelem, ami valóban támogat,
mert isteni eredet, nem pedig megvett
tudósok szájából kötve se hiszem felelet.
Nem tántoríthat el érdekrögökbe ütközés,
sem a fáma temperamentuma. Kérdésem kihajt,
és csendben a válasz is megterem,
az abszolút igazság éteri hőjén tűzbetűkkel írva
őrzik zsendülő tizenkét eres hélixlevelek.

Harmadnapra

fordultunk majd' kétezerszer
harmadnapból mit tanultunk
mi maradt meg
mi bizonyos megtagadjuk
koholt előtt fejet hajtunk
nyúlánk ünnep nyalánkipar
tömött zsebe s gyerekhasak
nyúlcsokival ízesített
megnyúlt percek
egymás nyakán
keserédes egy asztalnál
békétlenség az étlapon
nézeteink nyelvpárbajok
füstös sonka nyúltojással
kalászt nem látott kaláccsal
hogy fér össze
szeretet a kínhalállal
megmutatta választhatunk
felszegezzük egymást magunk
még ezerszer megfordulva
vagy hamarabb
talán épp ma
megérhetünk
az örökké
harmadnapra

Abszolút érték

Bennfoglalás zárójelek közt – ismerős?
Sor(s)od e redukált művelet,
s kérdezheted: a megoldás honnan jön,
egyáltalán, kinek a műve(lete) ez?
Nem lehetne tört helyett inkább
abszolút értékek mellett dönteni?
Tetszik vagy sem, ez a programvezérelt realitás,
ha bennfoglalt vagy és nem bennfentes,
e sor(s)ban osztozhatsz, s bizony megosztanak
és törnek is. Ha kitörni próbálsz,
s el is jutsz az utolsó zárójelig,
értelmed a tapasztalatba ragad,
pedig sejted: tudatod kiszabadulhat,
ha felébreszted. De megtorpansz, kell neked
a határtalanság sokismeretlenes egyenlete,
a művelet-len zárójel-nélküliség? Különben is,
minek törd önmagad? Nem olyan rossz ez,
andalító, mint a monoton kurzorvillogás
néma szirénája, nem riasztja,
inkább elaltatja az érzékeid.
De hiányzik Valami, és csak tol, lökdös kifelé.
Ha nincs tudatos kiegészítés,
örök jelenné szilárdul a tört-énelem.
A változatlanság nem a teljesség,
pusztán a halálba merevedés zárójele(ntése).
A Valami azt súgja, és te elhiszed
(s ez nem REM-álom, s több a rem-énynél),
a programnyelvet felülírhatod, lehetsz a frissítés,
az eredeti minta ott pulzál benned,
nem kell más, lelki értéktelepítés
morálnormalizáló eszmét lefuttatva,
s ha fennakadna a merevlemez fragmentumain,
nem beletörődni, próbálkozni újra és újra.
A bitkombináció alapvetően kétesélyes,
egy szoft-vereség legfeljebb csatavesztés,
nem determinált hard-verzió.
És homeopátiás módszerrel enyhíthető
a digitális averzió.
Lám, kitör(öl)ted a zárójeleket,
ölel helyettük a bizonyosság
(felfoghatatlan ez a kvantumugrás),
már mind-egy mi bennfoglal, örömmel
osztozol, egész vagy, ez a te műveleted,
te alkottad, és te vagy a megoldás.
Ha nézőpontod magasan fixált,
kirajzolódnak az összefüggések,
innen nézve az eredmény nem lehet más,
csakis abszolút értékű, tökéletes.

Igazodás

Ami a valódi lényemből színtisztán fakad,
Forrásba kötött magasabb én-rétegekből
csordogál le, akár a hegyi patak
kijelölve az irányt és választásaim
– hozzá igazodom.
S nem kell írott és íratlan regulák mögé
parancsra beállni, elrendelt szabályoktól félve
vagy nem félve sodródni méltatlanságba.
A törvény bennem van: lelkiismeret,
s egy-értelmű az akarat szabadsága.
A különbség: az emlékezet
letérő, megtérő, útkereső, útkövező közt
– tudom, ki vagyok.
Igazodni sohasem késő,
de a legjobb pillanat mindig a most.