Lélekmozaik

Abszolút érték

Bennfoglalás zárójelek közt – ismerős?
Sor(s)od e redukált művelet,
s kérdezheted: a megoldás honnan jön,
egyáltalán, kinek a műve(lete) ez?
Nem lehetne tört helyett inkább
abszolút értékek mellett dönteni?
Tetszik vagy sem, ez a programvezérelt realitás,
ha bennfoglalt vagy és nem bennfentes,
e sor(s)ban osztozhatsz, s bizony megosztanak
és törnek is. Ha kitörni próbálsz,
s el is jutsz az utolsó zárójelig,
értelmed a tapasztalatba ragad,
pedig sejted: tudatod kiszabadulhat,
ha felébreszted. De megtorpansz, kell neked
a határtalanság sokismeretlenes egyenlete,
a művelet-len zárójel-nélküliség? Különben is,
minek törd önmagad? Nem olyan rossz ez,
andalító, mint a monoton kurzorvillogás
néma szirénája, nem riasztja,
inkább elaltatja az érzékeid.
De hiányzik Valami, és csak tol, lökdös kifelé.
Ha nincs tudatos kiegészítés,
örök jelenné szilárdul a tört-énelem.
A változatlanság nem a teljesség,
pusztán a halálba merevedés zárójele(ntése).
A Valami azt súgja, és te elhiszed
(s ez nem REM-álom, s több a rem-énynél),
a programnyelvet felülírhatod, lehetsz a frissítés,
az eredeti minta ott pulzál benned,
nem kell más, lelki értéktelepítés
morálnormalizáló eszmét lefuttatva,
s ha fennakadna a merevlemez fragmentumain,
nem beletörődni, próbálkozni újra és újra.
A bitkombináció alapvetően kétesélyes,
egy szoft-vereség legfeljebb csatavesztés,
nem determinált hard-verzió.
És homeopátiás módszerrel enyhíthető
a digitális averzió.
Lám, kitör(öl)ted a zárójeleket,
ölel helyettük a bizonyosság
(felfoghatatlan ez a kvantumugrás),
már mind-egy mi bennfoglal, örömmel
osztozol, egész vagy, ez a te műveleted,
te alkottad, és te vagy a megoldás.
Ha nézőpontod magasan fixált,
kirajzolódnak az összefüggések,
innen nézve az eredmény nem lehet más,
csakis abszolút értékű, tökéletes.

Igazodás

Ami a valódi lényemből színtisztán fakad,
Forrásba kötött magasabb én-rétegekből
csordogál le, akár a hegyi patak
kijelölve az irányt és választásaim
– hozzá igazodom.
S nem kell írott és íratlan regulák mögé
parancsra beállni, elrendelt szabályoktól félve
vagy nem félve sodródni méltatlanságba.
A törvény bennem van: lelkiismeret,
s egy-értelmű az akarat szabadsága.
A különbség: az emlékezet
letérő, megtérő, útkereső, útkövező közt
– tudom, ki vagyok.
Igazodni sohasem késő,
de a legjobb pillanat mindig a most.

Hang-ár

Szándékot terelget a szeplőtlen papír,
megnyílik, pontok nőnek dimenziókká,
s teret adnak - magasságokat és mélységeket -,
míg alázatra int a rétegekbe préselt szűzi tisztaság:
megdicsőült fa-lét esszenciák pulzálnak benne.
Sorsa lehetne magasztos, tejútfehér hangár,
ám végzete a kéz hatalma, megközelítés és választás:
jelkép-nyoszolya lesz vagy koporsó, pusztulót őriz,
vagy szakrális tartalmat, melyet az isteni rend diktál.
Terében megremeg a toll, küszöbén rosta,
a szavak meghajolnak, hogy méltók legyenek.
A papírral eggyé válva lemorzsolódnak a sallangok,
hamis szólamok, értékek érvényesülnek érdekek helyett.
A pávavágy kihuny, levedlik a földön csúszó cél,
bebábozódik a ragaszkodás, s míg (fenn)költ a küldetés,
múzsák szövögetik a megszülető lélekszövetét
önfeledtté, szikrázóan tejútporossá.
A kéz sorsa az elengedés, alkot és útra bocsát,
nem ragasztja rá nevét, se érdemét, elégedett,
hisz éli a csodát. Teremthet magasröptűt,
olykor zuhanót, sutát, hangárból messze szárnyalót,
gyógyítót, felrázót, erőt adót, inspiráló mintát.
S nem bánja, ha röpte tiszavirág, ha nem látja,
meddig ér. Hogy szikrát ad, pislákolót,
vagy felvillanyozó villámébredést.
Csak teremt, az er(e)dőből fakadóval és az éterivel,
amely vezeti, vonzza. S a kézből szárny lesz,
amely a dallal együtt őt is a magasba húzza.
A hangár ő, és a hang is,
amely megszületik általa, belőle és benne.
S ő az alkotás és az alkotó is,
a dalában magára ismerő Mind és Egy: Isten.

GyógyÍr

Nincs mit szépíteni, a folyó-írás forrása kiapadóban,
az írunk múlt idővé vált. Irtunk. Ma már így a helyes.
Vajon meg lehet menteni, mit a tegnapok még óvtak,
vagy a forrásból forradás, maradó heg lesz a kultúra
arcán? A holnap gépiesített gondolatszivárgásai
visszacsorognak és szennyezik a mát, meglazultak
a transzcendens csatornák lélektoldalékai.
Már más medret gondozunk más merítésből,
digitális kultúrföldeket, melyeket a kényelem
műtárgyai tesznek terméketlenné s a túlontúl csömöre.
Mű értők, mű vészek és mű alkotások
mű világában mű nyelven műveljük a mű sort,
a jelen virtuális mű hiba lett, és nem felelős senki,
mi folyik a csapból, milyen a hordozó közeg.
A papírcirkalom, az ékes-szó-virág strapás, türelemre
int, a trend ma már a magvas-hír-telen adatátmeNET,
melynek szövedékréseit nem varrja be-tű,
a felhígult marad, a tartalmas veszhet.
B-irodalmába - úgy tűnik - minden belefér,
ir(d)atlan irondalom kütyümütyüs érintőirónnal,
ironikusz populárisz, mely pirongatás helyett
tudatlanságba ringat. Érthetetlen!
De miért lepődünk meg? Ez az ironage!
A gyógyÍr magáért beszél:
aki ír, őriz, gyógyít, emel és vigaszra lel -
kultúrpartokon gondolata, ha mélyen-szánt, barázda
sorába silány helyett velős lektűrrel táplált, nemesített
betűket vet, metsz és gyomlál (mert szép az irodalom,
ha nem az oldalhajtásai szöknek szárba) -,
az irtunk a múltba veszik. Az írunk marad örökké jelen.

Virtua'la poetic

Szálló-igevággyal szemerkélnek a kép-ernyőre
jelcseppjeim az éteri csatornából a szív ereszén át
– mint a folyóírás – összeállnak a pötyögés ütemére,
ám fénykódfutáraim rímruhás karakterisztikáját
elnyeli a virtuális tér aknája, a kövek repedése. Ez más
csatorna lefolyása, melyhez nem tartozik szívereszték,
(k)arcos metaverzumokban ez a módi, nem a népmesék
láthatatlanná tévő köpönyege. Itt a felszívódás nem varázslat,
algoritmikus diagnózis: párakapu helyett csapóajtóként
működnek a rések, ha a megvilágításból túl nagy a dózis.
Sebaj, likvid nyugalomban is átrezeg a lényeg.
A forma széteshet, de esszenciája él és kipárolog,
– ez csak módosult halmazállapot, nem megsemmisülés–,
lecsapódva csordogál behálózott tudatsíkokon, a szabadságnak
hitt tükörpalota üvegfalán felkiáltójelnyi, csendes ébresztés;
egy fénykulcs, melytől nyílik a zár; amorf hullámpajzs,
hangkristállyal formált képlékeny anyaga a-cél: a konTrollal
szemben, ha kell, ellenállás, ha lehet, szelíd védekezés;
karaktercseppekbe sűrített áramlás égi merítésből; zajtalan
szeretetszignál, szférákat hangoló, emelő igézet. Nem áll meg
jelcseppesszenciám a pupilla küszöbén, a nyíló szemhatáron,
majd ha már kozmikus perspektívát áraszt a szívtér-képe.

Zongoraleckék

Lázadó metronóm a szív, ha billentyűin
észérvek zongoráznak érzések helyett.
Mint mikor disszonáns dobolás dübörög,
a ritmuszavar kardinális hangulatai
nem csak a dobogón, egész teremben
szétterpeszkednek. Lehetne négykezes,
és koherens a szólam, de még gyakorolnom kell,
a szétzilált ütemhatárba beleütközöm,
kottányi kapaszkodóm sincs,
légpárnám a torpanásnyi csend.
Talán ha hangnemet emelek
a gondolattorlódások közt,
a pálcát tört karmestert kiengesztelem.
De ez nem az a hang, talán az üresjáratra
fellépő létközi fájdalom zokog.
Nem, nem a szívem az, odakintről jön,
egyre harsányabban a változás kopog.
A kilétét kürtölő zsigerek azt súgják,
de a hangvételből is megérzem,
a jöttét kísérő makacs immunitás
nem kiküszöbölhető, ellenvetés nyög a kilincsen,
huzavonát nyújtva vonzás és taszítás között.
A harmóniát vártam, de a változással jött.
Hogy beengedjem-e, vagy hagyjam
dörömbölni még a hátam mögött,
el kell döntenem. A metronóm kileng,
a felismerések törnek így határt: nincsen visszaút,
ez már visszaszámlálás, a nemdöntés üteme.
A változás nem vár, nem beengednem,
vele mennem kell, alkotni új szimfóniát,
amely már négykezes lehet és összehangolt.
A kétségeket magukra hagyom, bedobozolom
kötelékeimet, a sóvárgásokat, a kishitűséget.
Elhagylak dráma, nem az enyém voltál, csak egóm
tragédiája, nem tart vissza már elégedetlenséged!
Becsaptam magam, de megfizetem az illúziók árát,
nem tartozom, csak a régi dallamot hagyom itt neked.
Már más leckét tanulok a lélek zongoráján:
magamhoz mostantól feltétlen hűséges leszek.

A tűvé tett királyság

Egyszer volt, hol nem volt, innen és túl az Óperencián,
s tart most is, itt és máshol, amíg nem az emlékezeté a királyság.

Találsz, ha keresel - tartja a bölcs mondás. De emlékszünk-e még,
mi is az, amit igazán keresni érdemes? Tűvé tennénk-e hetedhét
országot, megmásznánk-e az égig érő fát vagy az üveghegyet?
És a kincset vajon felismernénk-e szemünkkel vagy a lábaink alatt?

Hisz TŰ(nik) az igazság az információ szertelen kazlaiban.

Megetethető öszvérré tennének, engedelmes igavonókká.
Pedig táltosok vagyunk, ösztövérek és szárnyaszegettek tán,
de nem érjük be a fényesnek tűnővel, vágyunk
vonzza a valódit, színtisztát, ami soha nem fakul.

Vagy a felkínált maszlagot habzsoljuk, hizlalva amnéziánkat,
s bár komfortos az abrak - abrakadabra - ömlik kimeríthetetlen,
de felpuffaszt félelemmel, űrrel, hájas sóvárgással,
a szemre ellenzőt von, a szájba zablát, kantárt a fejre.

És megfordul, mi érték, elvész a különbség tű és tűnő között,
ami örök érvényű, elutasított összeesküvés lesz,
felfuvalkodott, üres kisgömböcök gurulnak szét
és tarolnak a képzetarénákban, amíg a kantárjuk enged.

A nagygömböc élvezi az öszvérbűvölést. Amíg nála a gyeplő,
jóllakhat ő is, kiszolgálja az érdek és a hatalomvágy.
Telhetetlen, neki nem elég semmi. De majd hasít a tűvé tett.
Hogy hogyan, a kincset őrző régi-új mesék elárulják.

Míg az öszvérnek elég a maszlag is, önként fejet hajt és tűr,
szolgává teszi az ösztön, a bírvágy, a rémület,
addig a táltosnak a TŰz, ami erőt ad, táplál, emlékeket gyűjt:
szabad, mert benne a hatalom, szárnya a révület.

Maszlagkazlakban az igazság szikrányi, keresendő TŰz,
meglelve szeretetet szít, hitványt és szertelent feléget.
Úgy tűnhet, messze a szabadság, túl az Óperencián emlékszikrát űz,
de amíg pislákol, él a parázs, még nincsen vége a mesének.

Ekvilibrium

Valami leesett. Magasról jöhetett,
mert a becsapódás kráterében
porhanyóssá vált néhány berögződés.
Megértem, a begyepesedés nincs értem,
ha szánt szándékom, magokat ültetnék.

Vajon sulykot vetettem? valami égbekiáltót
és most aratom a sújtást.
Majd elsimítom, mit a behatolt kihantolt,
ha látom, az ég mit is vetett ki rám.
Üstököst, talán uránuszi mennykőt,
nézőpont: sorscsapás ez vagy kegyelem,
a megrázkódtatástól kihaltak bennem a dog-mák,
s a ragadozó tegnapok, melyeknek
prédája lettem példája helyett.
Nem veszem zokon tévedésemet,
se amit tudatnak a bűnök,
kitaposták belőlem a megütközések,
bejáratódtam, hévvel érkező
felismerések bugyognak fel. Tűröm.

Valami leesett, nyomában a nyugalom mélyül,
átszellemülnek az ösztöngyökerek.
Valami évül, a barázdák összesimulnak,
integrálódnak a pólusrétegek.
A bevillanót a szívembe vezetem,
amíg befészkel, melegíti átlényegült, emelő cél.
Ami megszületik, felnevelem:
egyensúly ott terem(t)het,
ahol az ég és a föld egymáshoz ér.

Makulátlan

A makula az égen: szemedben a bélyeg,
naptakaró hályog felhőnek képzelt foltja.
Csak a látszat lékel tályogot a horizontra,
és a rianó valót szétveti a kényszer:

ítélni kell, minősíteni vaksin,
skatulyázni kérdőjelek nélkül, megszokásból.
Meglátásod világtünet: poláris szeparáció
szabdalja az anyaglét terminusait.

Lehasadt a rossz a jóról, dönthetsz bárhogy,
a piedesztálon egynek van helye,
amíg bíráskodsz, a talapzatba intarziát vés
a kettős mérce. Álszent védjegyet.

A tapasztalat, ha eggyé ragasztja a kétségeket
- jó vagy rossz: benned és érted van akármelyik -,
makulátlanságba simulnak szemedben a jelenségek.
Így lesz az isteni szemüveg általad emberi is.

Mit mondjak fiamnak?

Mit mondjak fiamnak, ha a látszatvilág
áltatja, kütyükkel kábítja, és csalárd vágyakat kelt
mihaszna, hamisan csillogó javai iránt?
Tudom, az emberi mérce torz szüleménye manipulált
korhalmazokban levegőnek nézve megvet, kiutál, alacsonyít.
S ő belekóstolt már, a dac miként szeparál, ha nem igazodik.
Hogyan ébresszem rá: sohasem az számít,
ami a felszínen látszik, ki és mit állít és birtokol?
Hogy hány rajongót ámít filteres fotókkal,
délibáb mesével a facebookon, youtube-on, tiktokon.
Hogyan éreztessem: házunk táján figyelemből talán,
de szeretetből az arány sohasem negyed,
és máshol sem érdemre megy? Mit tegyek, hogy értse:
ami igazán érték, nem árulják weben, nem hozza futár,
és a hovaszületés sem balhúzás vagy sorskegyelem?
Hogyan győzhetném meg, hogy a holnemvolt holmi nem
egy büntetés? Lássa azt is szívével, amit nem láthat a szem
és nem foghat a kéz. Hogy a kedvesség, a jószándék
többet ér, mint pár mulandó és virtuálkacat, mellyel
ideig-óráig több és nagyobb lehet. Hogy kérjem: inkább
a nemeslelkűség példája legyen, még ha ki is rekeszt,
s úgy tűnhet, divatjamúlt? Hogy belássa: a jólléthez,
a boldogsághoz nincsen másik, ez az egyetlen út.

Egytől egyig

Pályánk végtelenné pontosodott, görbülő egyenes.
Időnk a galaxis abroncsára feszítve
robog, s mi számot adva menetelünk vele
egytől egyig. A körmenetnek státusza nincs,
csak stációja. Felkerekedtünk mind,
haladók és halandók, először, végül vagy újra.
Választásainkkal utunkba esnek
árkádok és árkok, koszorúk babérból, tövisből,
a vállunkról keresztek.
Szabad akarattal elhasalhatunk, mint
árnyékunk a porban, de lehetünk mozgó
derékszögei földnek vagy betonnak.
Egy-egy évkanyar olykor a pontatlan kérdőjelünk:
"Semmit sem haladtunk? Hol az út, amit megtettünk?"
Elfelejtettük - ezért summázatunk találós kérdés -,
körúton újraindulás minden megérkezés,
és motivál, hogy felülkerekedjünk,
s a számvetésből legyen számtalan aratás.
Hogy azt vizsgáljuk: egy kört járunk, vagy
választjuk a kitágulást, növekvő sugárban
magunkba foglalva a teljességet? És lesz válaszunk:
ez cél, vagy szubsztanciája a létezésnek?
A számvetés gyakran ámít,
gúzsba kötheti lépéseink,
melegágya csalódásnak, kudarcoknak.
Ami számít: hálával leszüretelt értékeink,
ha hitet is vetettünk köreinkbe s önmagunkba.

Vice versa

Semmi sem az, aminek látszik,
minden az, amivé nézem.
A tudat paradoxont állít,
az univerzum törvényszerűsége
ritkán fér be az elme rácsain.
Mi a valós? Amit kint lát a szem,
vagy a képzelet bent? Is-is,
sem-sem, netán vice versa?
Rációval magyarázni lehet,
de érdemes-e az irracionálisat?
A (be)látható talán csak kivetülés,
minden pillantás egy snitt,
egy belső képfüzér,
melyet a szem (köz)vetít
mint objektív valóságot.
Jó, ha a képeket megvizsgálom,
a tudatcinema a tekercshez miből merít.
Kollektív pupillaprojekció a világ,
retrospektív történet minden,
mi a szemhatár szélesvásznán lepereg.
Vágyott valóságom a műsorfüzetben vár,
amíg a mozigépészt tudatossá nevelem.

Ős-kohézió

Repkényként szeretném befutni éveidet.
A szeretet szabad szimbiózisában melegíteni,
hogy betakargassak szíveden minden repedést.
De befedik-e hajtásaim a magasságokat és mélységeket,
varázsolhatok-e fénygyűjtőként csillagokat az éjjeledbe,
és holnapot? Benőhetek-e minden pillanatot ölelésemmel,
hogy megmaradjon az akaratod, a te vágyad is?
Repkényként futom be épülő éveidet, tanulok szeretni,
remélni, elfogadni. Nem gondolok az elengedésre,
amikor már csak az emlékeidet tudom átfonva karolni.
Itt vagyunk most, mint két, egymásnak támaszt nyújtó erő.
A repkény fal nélkül földön futó, és repkény nélkül
a fal is sérül, reped és ledől. De a szeretet összehúzza
a távolságokat, hidakat emel. Így nyúlnak utánad szavaim,
megidéznek, s ha akarod, lelked anyagából újrafalaznak.
Most itt. Majd akkor. Vagy egy másik életben.

Csak újrateremtés

Végül is belátható
semmi új nincsen napunk alatt
- végtelenre unhatja magát az ismétlődés -
paradigmát hajlít bennem a felismerhetően kölcsöngondolat
a csipketerítőn törik ily alázattal a fény
amikor lyukba lép, megbicsaklik az eszmefuttatás
horgolt mintáin az (újra)teremtésnek
hol az önhasonlóság nem ismer határt
olykor-olykor mégis lezárássá varródnak a szélek
de a szálvég új kezdet, egy verzió origója
s befelé tágul, az Ige csipkéződik így a szó tagolta versben
- minden szétaprózott mása egy nagy hologramnak -
a változat egyedi csoda
vagy fraktális véletlen?

Zónatágulás

Elhagyatnak rendre
lebetonozott komfortzónáink.
A szükségszerűség tér-idő konstellációi
kiugrasztanak mélyre ásott cölöpfák mögé,
idegen vadonba, ahol tán elkap a bonviván-félsz,
s biztonságérzetünk megfogyatkozik.

Mióta csalogat már a járatlan vidék! A páholynak
hitt erőd égiszéről azonban a kihívás lepattan.
Ez ismerős környék, ahol az egó nem konfrontálódik,
s ahol latyakos a tér, de megszokott és háborítatlan.
Néhány langy sárgödör pedig békésen elfér
elkendőzve vagy ingerküszöbünk alatt.

De ki húzta a határokat, és ki rombolja le éppen?
Ha stagnál a tudat, a zónatágítás kényszer.

A fejlődés csalogat, s ha szép szóval nem megy,
kiráncigál. (A változás a kiteljesedés lehetősége is.)
Aki együttműködik, annak csak a kényelem az ár.

MÁSolat

Az arcok közt indigópapír,
egyformára kopírozott élet
fakulásig másolt vágyai,
a jellegtelenség követése,
egy-MÁSolat, mely MÁStalan
mint etalon, norma dívik.
Fut a kópiaszalagon a jelen
arctalan tömeg-termelése
nonstop, hasonmás-mű-szakban,
de majd elfogy a papír.
Kikopik a színlelt repró-minta,
és a szürkébe hajló kopírkék,
uniformis vágyak egy színt, egy-ént
magukban keresnek, megtalálnak.
Az egyedit az egyformában.
Már nem kell feláldozni az ént
félelemből, a valahova tartozásért,
ami eltér, összeköt, nem szétválaszt.
Az eredeti más, nem valami mása,
az önazonosság jól áll mindenkinek,
s a világ kopír-szín-vonalára
végre hamisítatlan tónusokat fest.