Lélekmozaik
Molnár-Kozma Alexandra bIRODALMA
Nézőponty
Nem
tudtam, hogy ennyire nehéz lesz –
a
Sorsválasz-tó partján vergődnek kifogásaim.
Ha
előre tudom, vajon vállalok-e négyet,
vagy
így is, úgy is az ölembe
pottyannak
kis gézengúzaim?
A
"mi lett volna, ha" szirénhangjai
előtt
a fülkagylót bereteszeltem
mondván,
persona non grata mindannyi,
de
elfelejtettem, hogy az efféléket
a
maga-biztos zár sem tarthatja odakinn.
Így
is lett, bejöttek, először duruzsoltak,
majd
zengtek, mígnem a veszteségtől
való
félelem zárta rövidre a témát.
"A
nem értékelt kincsek elúsznak",
én
meg elcsúszok fejtegetéseim héján.
Nem
tudtam, hogy ennyire mesés lesz,
csak
reméltem, és lám,
felülmúlta
legszebb álmaim.
Mennyi
boldogság, ölelés, szeretet!
Kizárólag
e számlára írhatom ráncaim.
Hogy
négyszer gyorsabban évülök? –
(ami
persze látszat)
erről
nem volt sejtésem se,
ez
csak a kalandoktól elnehezülő
idegszálak
cselszövése lehet.
Én
úgy hiszem, hogy négyszer tovább élek
általuk,
bennük, s velük együtt is tán,
mert
azt éltetem: milyen jó, hogy így lett! –
e
perspektíva nem nyit új magánvitát.
A
Sors vizében úszom, kiemelnek
magasröptű,
tükörfény nézőpontyaim,
hálót
adtam, s az csordultig telt,
alig
bírom el valóra vált kívánságaim.
Innen
tisztán látom,
markáns
fényben megnyúlik az árnyék,
az
egyensúly áldott:
négyszeres
feladat – négyszer több ajándék.
Harmadnapra
fordultunk
majd' kétezerszer
harmadnapból
mit tanultunk
mi
maradt meg
mi
bizonyos megtagadjuk
koholt
előtt fejet hajtunk
nyúlánk
ünnep nyalánkipar
tömött
zsebe s gyerekhasak
nyúlcsokival
ízesített
megnyúlt
percek
egymás
nyakán
keserédes
egy asztalnál
békétlenség
az étlapon
nézeteink
nyelvpárbajok
füstös
sonka nyúltojással
kalászt
nem látott kaláccsal
hogy
fér össze
szeretet
a kínhalállal
megmutatta
választhatunk
felszegezzük
egymást magunk
még
ezerszer megfordulva
vagy
hamarabb
talán
épp ma
megérhetünk
az
örökké
harmadnapra
Mentes
Ide süss már, édes!
Mi sült ki, ez rétes
vagy feltekert zsírpapír?
Túl vékonyra nyújtottam
tán laminált szirmait
a leveles tésztának?
Sebaj, bekapni könnyebb lesz
és lenyelni a konzekvenciákat.
A szerelmeslevél? Ne félj,
nem adtam azt még fel!
A modern lekvároson úgy tűnik,
mellék-íz a bélyeg.
Ha a gyümölcshíjas élmény
szétrobban a szádban,
vehetsz be pirulát
krónikus tartalomhiányra
egy szörpintésnyi festett,
aszpartámos lével,
csak ne szívd a mellre,
mert gyümölcsösnek vélted.
A szörp sem panaszkodik,
pedig csak a címke látott málnát.
Ez van. Ma a mindenmentes
viszi el (eszed is) a pálmát,
értékfoszlós kalácsot
pálmazsíros fánkkal,
májad inthet búcsút majd
a biodiverzitásnak.
Már a retró sem az igazi,
de kész a helyettese,
a lelkeden száradhat
a fűrészporos zsemle,
beválhat még prézlinek
az állatmentes húshoz
vagy a sáskakrokettekhez,
ha éppen fehérjére gyúrsz most.
Ez ma az ínyencség,
nem a háztáji portéka,
én akkor sem veszem be,
esze-mentesen trendi diéta.
Úgy nevezem inkább:
jelenkori alternatív szégyen,
de a szív és tudat erejével
kisüthetünk ebből is
valami valóban értékest.
Fényfoganás
Szomjazó
szemeim isszák az égi betűt,
dallammá
érik, fényfoganó szívembe ül,
mint burkot
bélelő angyali szekvencia,
magzatát
őriző szívbölcső elringatja,
táplálja,
élteti a benne megszületőt,
nem hasad,
szelíden nyílik, ha itt az idő.
Világba
kiárad, szívemben nem fér már el,
nem érzés
ez, hanem EGY-élmény: a Szeretet.
Gondot űz, mosolyt
csal, megihlet, rügyet fakaszt,
felemel,
átrajzol elhajló téridő vonalakat.
A világ
könyvében eljön egy új fejezet,
ügyelem
soraim, amiket hozzáteszek.
Rezegjen
szelíden, mennyei frekvencián
minden szó
összhangzón lelkemtől lelkedig száll.
Téged is
felemel, ébreszti küldetésed,
a Földön így
lesz majd minden nap örömünnep.
Életvirág
Égi
filamentumok:
Isten
hárfahúrjai.
Szférazene
hangolja be
legszebb
álmaink.
Földi
formavilágban
már
csak imába hajtanak fejet,
s
szabad kezek kulcsolnak össze
földet
és eget.
A
fény útja lényünkben
átrajzolja
az életszirmokat.
Lótuszvirág
fraktáljain égi-földi
öröklét
fakad.
Fordulat
Éretlen
gyümölcs még az ember,
mert
elfordult a fénytől.
Kérlek,
Uram, rázd fel,
hogy ne
legyen késő
lehámozni
magáról
a
szeparáltság héját,
többé ne
felejtse,
hanem keresse
a célját.
Ha romlásnak
indult,
kapjon újabb
esélyt,
hogy
elkerülhesse
a sáros
földre esést.
Ha már feléd
fordult,
tér nyíljon
a fénynek,
hogy szeretetbe
emelhesse
részeit,
mely férges.
Segíts az
embernek
visszatérni
hozzád,
hogy
felismerje magjában
isteni
mivoltát,
melyet
megtagadott,
s lázadnak a
sejtek,
a világba kivetítve
a belső
ősküzdelmet.
Hála neked,
Urunk,
hogy
visszakapaszkodunk,
a kozmikus
életfán
mind magasabbra
jutunk!
Csak egyenes
úton,
mellékágak
nélkül,
lélekvezérelve
feléd
közeledünk.
Tiszta
fénnyé válva
gazdagítunk
téged,
egyként
örvendezve
a közös
teremtésnek.
Teremtő impulzus
Nem írni
nehéz.
Fáj ez a
terméketlen csend,
az űr súlya a
vállon.
Míg
szótlanságom
tajtékzó habjait
visszanyelem,
kortyonként
tisztul ki a kép:
csillagszikrák
pattognak
megrögösödött
tudatréteken.
Hiába
szomjazom,
nem ér el a
fény,
elnyelik a
párhuzamos
univerzumok.
Parlagon
maradtam,
alkotás
nélkül elveszek,
nem tudom, ki vagyok.
Nem írni
nehéz.
A semmivel
várandós a csend,
de a
semmi-sejtekbe
szikrányi
mindenség simul.
Már érzem a
lüktetést,
újraélesztettem
a lassuló,
szaporátlan
isteni im-pulzust,
hogy
visszavegyem örökségemet,
a Teremtő gyermekeként
nem lehetek méltatlan, se árva,
alkotni születtem,
gyönyörködni
teremtésemben,
hogy megtestesülhessen
mennyei országa.
De
megbicsaklik bennem még a szó,
sután ejti
ki magából a száj,
a tökéletlen
gyümölcs elenyész
a földön,
vagy lehet, még a fán.
Nem írni jó
lehet.
A hetedik
napon
megpihen a
kéz.
Végigsimítom
betűim,
ami
életképtelen,
papírkoporsójában
utolsó
útjára kész.
Nem írni jó
lehet,
ha a
teremtés végül
nem temetésbe
fut.
Egy alkotó
sem kívánhatja,
hogy
teremtménye vesszen.
Minden, ami
tökéletlen,
rendre a
porba hull?
A választ most már sejtem,
szikrázik minden sejtben
az emlékezés:
nincsen tökéletlen
a teremtésben,
csak fejlődő, alakuló,
éretlen még.
Minden teljes egész,
hogyha annak látom,
a teremtő szemével,
ahogy Ő, az Első Alkotó néz:
formáló, felemelő,
nem ítélő szeretettel,
minden napon.
Egészen
Ha leomlik bennem minden kórhatár,
szabad árnyaim megszelídülve
beülnek rég várt puzzle-helyükre,
mint az
újrakomponált csempefugák.
Azt mondhatom akkor, könnyed-én vagyok,
egészen
tiszta komplemen-teres,
Minden
bennem van, én meg Őbenne
világról
világra érek, szÁrnyalok.
Áldott ez a
pontos összeszedettség,
ám gyümölcse
súlyos, nem zsebretermő,
szolgálat
ez, tenni, mi Neki tetsző
Általa, Vele
és Benne, a közért.
Csipkerózsa
Bevetetlen maradt tűnődéseim csipkerózsa ágya
– nem rend,
már rendhagyó mindennek a lelke –,
rossz-kor(ban)
keltek ki álmaim,
mezítláb,
csipkepizsamában
(a) világot
látni mégis különcködő lenne.
Szemembe szökik a kontúr, olyan hervasztó a kép,
minden
kifordított, szakadt,
az egész
világ a feje tetején,
alkotni, önmagam
lenni más-kor alkalmasabb.
Visszabújni,
szemet hunyni könnyebb, ne is lássa(na)k,
ne kelljen a
fonákba illeni.
Átadni
magam? A közönyben nincsenek igényhézagok,
ha akad is
kíváncsiság, szavaim felszínén átbukfencezik.
De a számban
pezseg még a csillag ízű csók,
fülkagylómban
oly ismerősen gyöngyözik a Hang:
Ne bújj el, azért
ébresztettelek, fordíts a fonákon!
Kikelő álmokból
szövődik a pillanat színoldala.
Magunkban a válasz
A realitás
megcáfolhatná a vélekedést,
mely nem
statisztika, hipotézis csupán:
nincs
kritikus tömeg, sok a bólogató.
Félálomban
nem kötekedik az elfogadás,
a kikelő
kérdések ponttá taposott ignorációk
a jóváhagyás
mezején,
hol még a
nap sem le-, hanem belenyugszik,
s az
engedelmesség pongyolás megalkuvás,
itt-ott
feszít, de a felszínes komfortosabb,
mint a mélyreható
kételkedés.
Ha az értelem
síkjából mégis kitüremkedik
néhány
gondolat, és (vélt)tény-testét
kérdőjel-mezbe
öltené (persze csak óvatos
feltevésekbe,
hisz a megkérdőjelezést
a
szocializáció az elméből kinevelte),
a nemes
ellen-vetés végre megfogan:
köszönöm a
választ, bár páratlanul tálalt,
nem kérek
belőle, nem ízlenek az instant
és készen
kapott "tények". Újraültettem
magamban a
kérdést, már sarjad a cáfolat,
megérlelem,
ami valóban támogat,
mert isteni
eredet, nem pedig megvett
tudósok
szájából kötve se hiszem felelet.
Nem
tántoríthat el érdekrögökbe ütközés,
sem a fáma temperamentuma.
Kérdésem kihajt,
és csendben a
válasz is megterem,
az abszolút
igazság éteri hőjén tűzbetűkkel írva
őrzik
zsendülő tizenkét eres hélixlevelek.