Lélekmozaik

Molnár-Kozma Alexandra írásai

Léleköltések

Léleköltések a szavak,
melyekkel gondolataimat összefércelem.
Néhányat papírra varrtam,
gyakorolni a keresztszemes
rímzést. De kell még valakinek
hímzett poéma, vagy csak patchwork sóderek?
Fejtegetéseim fonalát
egymásba kö-l-töttem.
Bele ki kötne, hol a fonák?
Hiszen úgy tű-nik, a sima a fordított,
s a fordított a sima ma már.
Hogy hol a minta? Szőttesem k-ölteni
EGY a szabály: szívszálat sodorni
r-égi cérnával, majd befűzni fÉNy árba.
A k-elmenemesítés kinek férc, kinek varázs.

e-Lég vagyok

Elrejtőzött bennem a gyermek,
észrevétlen levegővé vált.
Elsodródott lebegő füstkarikák úszógumiján,
pára lett sóhaj repítette vitorlán.

Terheit a térbe öntötte,
a rab szavakat, a félelmet, retúr könnyeit.
Reménye hajtotta, űzte:
a láthatatlanság, súlytalan buborék lenni...

Merre vagy? Hangom suhanó frizbi
az idő alagútján. Hát nem hallja senki?
Csak az tűnik el, kit a feledés magával ránt.
De én kereslek, kereslek mindig!

Kereslek, mikor a pitypang a széllel ered,
és a bóbitán integet a múlt.
Riadt kaméleon, nem kell félned!
Hol bujkálsz, merre lapulsz?

Színes léggömbök gurulnak a napba,
az égbolt rágóit cseni a szél.
Te vagy az? Hát mutasd magad,
illanó lufi, légbuborék!

Folyó tükre mélységes kút,
testemen átszalad vizébe a fény.
Hiszen nincs árnyékom, nincsen már súly,
csak az áttetsző lebegés!

Nem, ez nem lehet! Semmi vagyok,
senki sem hall. Megrémít a levegő-lét.
Felkacag bennem a gyermek. Légy, aki vagy!
Lélegzet lenni isteni pálya, odaadás, a Mindenség.

Leltár

anya vagyok.
szennyes ruhakupacok alján keresem a rendet,
a nap ráncait esténként kivasalom,
porszívóval üldözöm a náthát,
ételautomata funkciómat fürdetőre átkapcsolom.
aztán jöhetnek a plüssök és a mesekönyvek,
ölelés háromszor, (egyikük már nem kér belőle).
négyfelőli szuszogásuk becsalja az éjt,
a napi leltárt még átnézem,
valami hiányzik: a csend, a rend és az én.
majd holnap, amikor kultúrperceimben
a konyhagőz déli-bábjait megtapsolom,
és a koszos edényeket elnyeli a mosogató,
pipa lesz a rend, és egy szeletke csend
talán rám mosolyog... "aaanya, gyere!"
mit nekem leltár, illúzió!
anya vagyok.
inkább őrzöm mosolyuk,
sóhajuk, nyafogásuk.
soraim közé ültetem a csendet,
mire kihajt, én leszek ott
s a hiányuk.

Vissza a Feladónak

Tudatom ablakszemeinek pillantásával olykor
látom megnyilvánulni a megnyilvánulatlant: Isten alkot.
Nézd csak a szem(eim)ben elnyúló fasort!
Felhőhabot nyaló szinuszhullámrajzok a térben,
vagy mint a létsíkra ragasztott dimenzióbélyeg.
Isten postára adott képeslapja vagyok.
Testem lapján lelkem tér-kép Isten üzenetével:
Vissza a Feladónak!
Időkaparta felirata elmosódott bolyongásaim közben,
de lükteti minden megnyilvánulatlan.
Lelkemben visszhangzik az útirány,
ördögi szonárfrekvenciák sem téríthetnek el.
Feladómhoz univerzumokon át is visszatérek.
Talán csak álom a posta, talán nem adtak fel soha,
és hogyha eljön ébredésem, ott találom magam
Istenem fényingének a zsebében.

kÖrök

Leteszi terhét, kikötött a ma,
csomagja enyém, mérlegen a nap.
Zárul a szemhéj, derűit viszem,
gyöngyös kagylóbél napomnak kincse.
Szuszog a holnap, méhében a lét.
Álomfiókba szétszórt gondokat pakol az éj.
Ágy alatt maradt, elnyűtt gondolat
terveit szövi, engem kóstolgat.
S csak dünnyög, mormol, duruzsol, igéz.
Csitt! hisz itt vagyok, mind itt vagyunk még.
Alszik a holnap, még bármi lehet,
már érik a mag, a kisded reggel.
Csak várok csendben, míg megszületik,
a Most van bennem, s a Most lesz mindig.
K-örökké tágul a várandós ma,
mit a holnap szül, a tegnap fogant.
Én vagyok a pont a kör közepén,
a vajúdás és a megszületés,
a magot vető, és learató.
Míg ajkam partjait mossa a szó.

BolyGÓL

Égi pályán
rózsaszín márvány
partjelző felhőszegély.
Égalj kispadra,
gurul a Nap-labda,
piheni zárómeccsét.
Térfélcserére,
csatár-csillag cselére
treníroz az est.
Hátráló praktika,
Merkúr-Vénusz taktika,
a tempó kedélyes.
Uránusz bikázva
a 11-est bevágja,
a mérkőzés szoros.
Mars kihagyja,
Vénusznak passzolja.
8:8, becsorog a Hold.

Tovább a versekre