Mennyi az annyi?

Az elvonóintézet ambulanciájának síri hangulatától olykor még a legbátrabbak is visszahőkölnek. A várakozók megviselt arcán néma lemondás ül. Aki nem először jár itt, már tudja, érdemes szemellenzővel érkeznie. Ha valóban elszánt, nem nézhet a gyászos tekintetekbe, különben azonnal visszafordul. Nem meglepő az ötperces hátraarc. Egy újoncnak ennyi idő kell általában, amíg lecsapódik a tudatában az atmoszféra, aztán köszöni, de mégsem kér belőle.

Artúr először jár itt, és rögtön azt súgja minden porcikája: fuss! Néhány másodperc múlva tudatosul benne, hogy hiába. A bejárati ajtón is alig szuszakolta be magát, és kész tortúra volt idáig eljutni. Már az is csoda, hogy el tudta hagyni az otthonát. Bármi legyen is, most már végigcsinálja. Úgy dönt, hogy nem merül el a várakozó arcok fájdalmában, egyenesen az Addiktológia feliratú rendelő ajtajához cammog, bekopogtat, és engedélyre sem várva lenyomja a kilincset. 

– Üdvözlöm, jó helyen járok? – érdeklődik a félig nyitott ajtón bekukkantva, és az orvost keresve gyorsan végigfuttatja tekintetét a rendelőn. – Az elvonókúrára jöttem – teszi hozzá –, tíz órára van időpontom.

Egy apró termetű doktornő pillant fel a monitor mögül. Láthatóan váratlanul érte a hirtelen megjelenő páciens, aki ráadásul nem egy hétköznapi jelenség. De Artúr már megszokta, hogy látványa ilyen hatást vált ki az emberekből. Nehézkesen átpréseli magát az ajtón és csoszogva elindul az asztal felé. A törékeny doktornő a székéből felállva is a mellkasáig ér csak. – Különös kontrasztot alkothatunk – fut végig Artúr agyán –, s úgy sejtem, ő is ugyanezt gondolja. – Hogy hívják? – kérdezi az orvos, magához térve az ámulatból, de az érkező választól ismét kikerekedik a szeme. – Gombocz Artúr vagyok – feleli a férfi még mindig zihálva, majd az orvosi névtáblára pillantva hozzáteszi: Kiss doktornő. Mindketten megpróbálnak kellő komolyságot erőltetni magukra.

– Foglaljon helyet… vagyis várjon egy kicsit! Azt hiszem, ide nagyobb szék kell – szólal meg elsőként a doktornő, de a felhúzott szemöldökből Artúr arra következtet, itt még gondok lesznek. – Tudja mit? Feküdjön fel a vizsgálóágyra, ott kényelmesebb lesz!

Artúr engedelmeskedik, bár némi kétely azért felmerül benne. Az ágyat azonban kemény fából faragták, még a tetemes súly sem fog ki rajta. – Először jár itt? – kérdezi dr. Kiss a férfi szétterülő, ágyról lecsorgó, hájas pocakját kémlelve.

– Igen, kérem. Ez az utolsó esélyem, hogy leszokjak. Már a házból is alig tudok kimozdulni – feleli Artúr, felidézve szomorú helyzetét.

– Értem, tehát elhatározta magát. Mennyit szokott inni?

– Inni? Azt nem sokat. Inkább csak öblítésként néhány pohárral.

– Artúr, az őszinteség itt kulcsfontosságú. Ha nem bízik bennem, nem tudok segíteni.

– Bízom én, különben nem jöttem volna elvonóra. Biztos tudja, doktornő, nem könnyű lemondani arról, amit annyira szeretünk. Mondja el inkább, mit javasol! Nem vagyok a drasztikus megoldás híve, inkább a fokozatosságé. Talán ne keverjem őket, csak egy félét fogyasszak? – érdeklődik Artúr.

– Keverni semmiképp! – válaszol határozottan Kiss doktornő. Az ön esetében a teljes megvonás lenne a cél, de a fokozatosság elvét elfogadhatom az első napokban. Bizonyára feltűnt önnek, minél inkább elcsábul, annál nehezebb utána abbahagyni. Ne dédelgesse a vágyat! De ne is ölje meg, ha elfojtja, kísértésként ott marad örökre, és tovább keseríti az életét.

– Igen, többször is szerettem volna abbahagyni, de nem voltam elég erős, hogy ellenálljak a kísértésnek. Megpróbáltam azt is, hogy addig nyelem, amíg meg nem undorodom tőle, de sajnos ez is csak ideig-óráig vált be, utána még jobban kívántam. Nem tehetek róla, egyszerűen imádom minden fajtáját! Ez a gyengém, de most már határt kell szabnom, mert érzem, teljesen eluralkodik rajtam – magyarázza Artúr.

– Az egyetlen megoldás az, ha megszelídítjük a vágyat. Hogy a maga kezében legyen a gyeplő, és nem fordítva. Óriási önuralom szükséges hozzá, de megéri az erőfeszítést – fejtegeti a doktornő. – A kulcs a tudatosság. Ellenőrzés alatt kell tartani minden pillanatban a gondolatokat, érzéseket. Nem hagyni, hogy átvegyék az irányítást. Az önuralomhoz szükséges erőt máshonnan kell biztosítani. Mit csinál még szívesen?

– Hát – töpreng Artúr –, álmodozok… egy saját műhelyről, ahol imádatom tárgyát magam készítem el. Elképzelem, ahogy új receptjeimet próbálgatom, kísérletezek az ízekkel. Az ötleteim meglehetősen formabontóak, de lehet, hogy sikert aratnék velük.

– Álmodozás helyett konkrét cselekvés kell! – csattan fel a doktornő. – Tettekben kell elmerülnie, méghozzá olyanokban, amelyek örömmel töltik el. A legjobb egy olyan tevékenység lenne, amely nem a függőségét juttatja eszébe. De ha nincs más, amihez kedve lenne, akkor vágjon bele!

– De hogyan fogom így megízlelni az új ötleteimet? Nem tudok leszokni, ha folyton kóstolgatok! – vág közbe Artúr és kiül arcára a csüggedés. A doktornő azonban nem enged teret a kiábrándulásnak.

– Ha mértéket tart, miért ne tehetné? Nem fojtja el a vágyat, nem is adja át magát neki. Helyette az álmait dédelgeti – érvel dr. Kiss. – Különben is, ilyen nagyratörő terveket csak józanul lehet kivitelezni! – teszi hozzá Artúrra kacsintva. – Ha már itt tartunk – folytatja komolyra fordítva a szót –, említette, hogy keverve fogyasztja. Nem mindegy, miből mennyit vesz magához. A rövidnek magasabb az alkoholtartalma, tehát ezt mindenképp vissza kellene szorítani.

– Jó, hogy mondja, máris helyesbítek! – veszi át a szót Artúr. – Eszembe jutott, hogy mégse szeretem mindegyiket. Az alkoholosról nem szükséges leszoknom, ugyanis olyat egyáltalán nem fogyasztok. Kifejezetten utálom. A méret és a forma nem számít, lehet rövid, hosszú, kicsi, nagy. Íz szempontjából sem válogatok, bár a körtéset imádom a legjobban, azért más gyümölcsös is a fogamra való. Tudja, hogy már gyógynövényes is kapható? Azt mondják, jót tesz a gyomornak. A keserűt sem vetem meg, de minél édesebb, annál kevésbé tudom abbahagyni. Mennyei, ahogy lecsúszik a torkomon! – áradozik Artúr. – Főleg a karamellás és a tejkrémes. A mogyorós és a mazsolás egyszer a torkomon akadt, de ennek ellenére sem mondtam le róluk. Áh, tudom már! Az új receptekhez kis versikét is mellékelek majd. Mogyoró és mazsola, csokoládépalota, kukkants be, hogy ki lakja? Csilis csoki figura. Mit gondol, sikerrel járok? 

Artúr fellelkesedve néz a doktornőre, de az nem válaszol. Dr. Kiss tágra nyílt szemmel, némán mered a férfira, miközben a tolla lassan kicsúszik az ujjai közül, és koppanva gurul végig az íróasztalon. 

Artúr aggodalmasan előrehajol a vizsgálóágyon, és a zsebébe nyúl: – Kiss doktornő, jól van? Talán lement a vércukra. Ne aggódjon, van nálam néhány kocka. A csokoládé csodákra képes! Csak tudjuk, hogy mennyi az annyi!