Megengedem, hogy boldog legyek?

"Miért választják az emberek a szenvedést a boldogság helyett? [...] Mert nem tudnak róla, hogy boldogok, csupán utóbb sóvárognak a letűnt szép idők után." (Seneca)

"Gyári beállításunk" nem a szenvedés és a szomorúság, hanem a boldogság, az önfeledtség, a szeretet. Amikor "kicsomagolnak a dobozból", még az alapállapotunkban vagyunk. Idővel azonban egyre több program és alkalmazás módosítja, fedi el a kiindulási alapot, az alapvető természetünket. Felnőtt korra az eredeti beállítódásunk felülíródik a rárakódott, átvett "fájlokkal", csomagokkal. Az alapprogramunk nem tűnik el, csak szunnyad, várja, hogy emlékezzünk. Az eredeti beállítódás visszaállítása az a folyamat, melynek során kitörlünk mindent, ami felesleges, torz. Csak a rétegek alatti lényeg marad, ha hagyjuk, és nem ragaszkodunk semmihez.

Az alapprogram nem egy rózsaszín szemüveg, inkább tisztánlátó, mert a szeretet lencséin át láttat. A világon minden vagy szeretetteljes, vagy szeretetet igényel. Csak az kilátástalan, amit nem ezen a szemüvegen át nézünk. Emiatt torz az életről, a világról alkotott kép, szomorúságot, szenvedést tükröz. Ahelyett, hogy a szeretetet látnánk mindenben, csak a hiányát vesszük észre. A boldogságra úgy tekintünk, mint egy elérendő célra, rajtunk kívül álló tényezőre, ami megvehető, elvehető, elvárható. Magunkon kívül hajszoljuk, ahelyett, hogy magunkban keresnénk, hiszen mindig is ott volt, ott van, sosem veszítettük el.

Vannak, akik belefáradnak a hajszolásába, a várakozásba, és beletörődnek, hogy az élet már csak ilyen, ők nem tehetnek ellene semmit. Szép lassan beérik a boldogtalansággal. A legtöbben azonban megállás nélkül kutatjuk a szemüveget, azt, ami végig ott lapul a zsebünkben. Mígnem jön valaki, aki emlékeztet rá, hol keressük. Netán olvasunk valamit a "zsebünk" megismerésének, rendezésének a fontosságáról. A feltárása mégsem olyan könnyű, mert először ki kell pakolni minden feleslegest, amivel teletömtük.

Ha vállaljuk a "gyári beállítás" visszaállításával járó munkát, a zsebünk kiürítését, nem marad el az eredmény: a béke, felszabadultság, szeretet állapota. Ekkor már nem tartjuk önzésnek a boldogság megélését akkor sem, ha a legtöbben körülöttünk az ellenkezőjét érzik, tapasztalják, és az életet kilátástalannak, szenvedéssel telinek látják. Ekkor már tisztán látjuk - amiről E. Tolle is beszél -, hogy a kapcsolataink nem azért vannak, hogy boldogabbá, hanem hogy tudatosabbá tegyenek. Az együttérzés ekkor már nem azt jelenti, hogy átvesszük mások szomorúságát, hanem azt, hogy megértjük, elfogadjuk, hogy a másik még nem áll készen, hogy visszaállítsa "gyári beállításait". De emlékeztetjük rá azzal, hogy megajándékozzuk a boldogságunkkal, hiszen ez legalább olyan "ragályos", mint a szomorúság.

Az eredeti beállítódásunk, minőségünk visszaállítása láncreakciót indít a környezetünkben. Egyre többen emlékeznek az alapprogramjukra, és kitartóan tesznek is azért, hogy visszatérjenek ebbe az állapotukba, letörölve, kipucolva minden oda nem illőt. Kérésünkre a "Tervező" is örömmel segít, ha elakadnánk a folyamatban.