Káosz: sorscsapás vagy lehetőség?

"A haladás művészete a rend megőrzése a változás közepette, és a változás megőrzése a rend közepette." (Alfred North Whitehead)

Húszas éveim elején látogatást tettem saját teremtésű poklomban: (nem tudatosan, de szükségszerűen) a depressziónak címkézett gödörbe löktem magam, s rám omlott az életem. Ebben az állapotban az idő megnyúlik, úgy érzékeltem, mint egy végtelenné táguló rágógumit, melybe menthetetlenül beleragadtam. Hosszú, gödörből kimászós hónapok teltek el - nekem évszázadoknak tűntek -, mire megláttam a fényt. Amit káosznak éltem meg, az a régi (saját magát elgáncsoló) énem haláltusája volt. Pokoljárás kellett ahhoz, hogy másként tekintsek az életre és önmagamra.

Minden újjászületésben ott rejlik a megsemmisülés ajándéka. Ám ezt el is lehet veszíteni. Tizenöt évvel később újabb, mély gödör vált elkerülhetetlenné - címkézhetjük fóbiának vagy pániknak -, hogy felnyissa a szemem. A kifelé vezető úton ezúttal mélyen emlékezetembe véstem és a szívemben őrzöm azóta is a kincset, a tanítást, amit a gödör alján találtam: Minden sötétség magában rejti egy új hajnal ígéretét. Minden nehézségben ott van az újjászületés lehetősége.Azóta minden akadályra, minden nehézségre igyekszem így tekinteni. Most már tudom, egy bizonyos tudatállapot alatt a szenvedésből tanulunk. Minden fájdalom, próbatétel egy álruhás áldás, amely az utunkra terel. Amikor visszatekintek, világosan látom, hogy a gondviselés - vagy hívhatom önvalónak is - vezetett a gödrökbe, hogy letegyem, ami hátráltat, hogy tanuljak, erősödjek, tapasztaljak. Már áldásnak látom a megtett út minden göröngyét, árkát, szakadékát. Nézőponttól függ, hogy miként élem meg ezeket: rendnek vagy káosznak, áldásnak vagy átoknak. A káosz nem sorscsapás, hanem a végtelen lehetőségek tere, a rend hajnala.

A válságot, káoszt megtapasztalva láthatom meg a rendet, a harmóniát, addig vak vagyok rá, mert természetesnek veszem. A kitárt szív és az ébredő tudat már látja a kettő egységét. A rend, a harmónia nem a káosz hiánya, nem a nehézségektől mentes élet. Akkor kerülök harmóniába, amikor felszabadítom magam azáltal, hogy a fejlődéshez vezető út részének tekintek minden nehézséget. Úgy veszek részt a világban, hogy nem ragaszkodok semmihez, bármi történik, elfogadom, azt mondom: rendben van. Így jutok el a sorsuralásig, amikor már tudatosan alakítom - lehetőségem keretei között - életem táját, hegyeket, völgyeket alkotva, és élvezem a haladást bármelyiken, mert tudom, hogy a vállalt utamon járok.

Ami egyéni szinten igaz, miért ne működne kollektív szinten is? Miért ne tekinthetnénk az elmúlt évek gödreit, zűrzavarát áldásnak, az új kor előszobájának? Ha fejlettebb tudatállapotban lenne az emberiség, a fejlődés talán kevesebb szenvedéssel és "sorscsapással" megtörténhetne. Amíg azonban ellenállunk a változásnak, és siratjuk azt, amit az összeomlás maga alá temetett, még több szenvedés közepette találjuk magunk.

VÁlság: lehetőség a szembenézésre, a VÁltoztatásra, a tudatos VÁLasztásra, hogy emelkedni, fejlődni vagy süllyedni, visszalépni szeretnénk. Felismerhetjük, tudatosíthatjuk, mit kell leVÁLasztani magunkról ahhoz, hogy emelkedhessünk.

Tekinthetnénk tehát a lefékezésre, válságra úgy, mint a haladást megelőző szükségszerű időszakra. Néha meg kell állni, befelé figyelni, hogy megértsük, hogy jutottunk el idáig, és eldönthessük, merre megyünk tovább. Ugyanazt a kört ismételjük, vagy megtanuljuk a leckét, és magasabb szinten folytatjuk. Szem előtt tartva azt, hogy a káosz csak a lehetőségét ígéri a felébredésnek, a tudatállapot-változásnak, a garanciáját nem. Tőlünk függ, élünk- e vele.