Amikor elgáncsol a múlt

- Miért hiszem, hogy a múlt elmúlt? - töprengek, miközben a kőfejtőt körbeölelő tisztást keresem. - Hiszen most is velem van, kísér(t), bárhová megyek. Minden, ami megtörtént, nyomot hagyott a lelkemben, a viszonyulásom nyomát. A fájdalmas, kellemetlen benyomásokat kitörölni nem tudom, legfeljebb elásom jó mélyre, és betakargatom a feledés földkupacaival. De idővel ezek vas(kos) tömbökké, emlékkőzetté, előítéletekké rögzülnek, és az elme megbotlik bennük, magukhoz rántják, mint a mágnest. A múlt így állandósítja önmagát észrevétlenül, és válik jövővé. Hiszen mindig az ölt testet, amire jelenleg összpontosítok. Hogyan érkezzek meg a pillanatba, ha folyton hátráltat, elgáncsol a múlt? Pedig a bölcsek azt mondják, ha a pillanat tiszta, minden tiszta. Egyértelmű, a feldolgozatlan emlékek kitermelésre várnak. Világosságra kell hozni őket, majd a tisztáson megrostálni.

- Hát itt vagyok a múlt emlékkőfejtője előtt. Készen állok a mélyére nézni, és feltárni mindazt, ami feldolgozásra vár - bátorítom magam, miközben a barlangszerű bejárathoz érek. - Tudom, hogy miért jöttem. Szándékomban áll megtisztítani a jelent a múltbeli benyomásaim salakjaitól, és a valóság kohójában kinyerni mindazt, amit érdemes továbbvinni. A sötétség elbizonytalanít. A tudat lámpása nélkül nem érdemes továbbmenni. Csak tapogatóznék. Rémisztően mély! Még nem tudom, hol kezdjem a munkát, és hogy a végére érek-e valaha. De nincs időszerűbb cselekvés az itt és mostnál. A halogatás csak újabb rétegeket termelne.

Minden időpillanat hordoz magában egy minőséget, a valóság színtiszta kristályát. Milyen nehéz ezeket eredeti minőségükben látnom, befogadnom, megőriznem! Szubjektív minősítéseim máza meghamisítja, elhomályosítja a tisztaságukat. Ha nem világít a tudat lámpása, könnyen becsaphatom magam.

Egy biztos, a jelen pillanat drágakővé válik majd a múlt tárnáiban, mert készen állok szembenézni, feldolgozni, megszűrni és megtisztítani a múlt emlékköveit. Az ékköveket megőrzöm, a kevésbé értékes kövekből pedig leszűröm a tanulságokat, és csak azokat viszem tovább. Felszabadulok és könnyedebbé válok, mert a kirostált törmelék és lefejtett máz többé már nem nyomja a lelkem.

Motivál, hogy mindezt nemcsak magamért teszem, hanem mások szolgálatába állíthatom. A múlt tisztázása által letisztul a pillanat, és tisztává válnak a tetteim, a szavaim. Tisztán látom a másik embert, és tisztán hallom, amit mond. Azt értem, amit közölni akar, és nem csúszik félre az üzenet egy feldolgozatlan, előítélet-mázas emlékkövön sem.

Hányszor előfordul, hogy megsértődünk, vádaskodunk, pedig valójában nem akar bántani a másik ember, mindössze egy sémává rögzült emléklenyomatunk vetül a valóságra. Akire megharagszunk, esélyt ad, hogy megvizsgáljuk, milyen feltáratlan területeink vannak. Így célirányosan haladhatunk a múlt tárnáiban és fejthetjük le a visszahúzó minőségeket.

Ahogy egyre mélyebbre jutok, egyre tisztábban látom a múltat. Meggyógyul, ami gyógyulásra várt, helyére kerül, ami rendezetlen volt. Hálatelt szívvel érkezek meg a mostba. Szeretnék itt maradni a pillanat tisztásán, de a szívem szolgálatra szólít. Kezemben a tudat fényétől ragyogó, színtiszta valóságkristállyal és a múlt drágaköveivel megyek tovább, hogy megosszam azokkal, akik szembejönnek. Ez az egyik legnagyobb ajándék, amit adhatok. Tisztán látni a másikat - a mindnyájunkban közös lényeget és az egyediségét is -, és hozzásegíteni, hogy ő is ekként láthassa magát és embertársait. A pillanat kristálytiszta ékköve így juthat el mindazokhoz, akik nem félnek elfogadni.