A közönytől az együttérzésig

Amit gyakran ismétlünk, abból szokás lesz, amit abbahagyunk, előbb-utóbb szokatlanná válik. Civilizációnk tragédiája, hogy azt hagyjuk abba, ami üdvös, és azt folytatjuk, ami szenvedést okoz. Olyan világot élünk, melyben egyre szokatlanabb a kedvesség, az őszinte odafigyelés, a segítségnyújtás. Annyira hozzászoktunk az önzéshez és a közönyhöz, hogy a nagylelkűséget és az együttérzést már nem természetesnek érezzük, hanem gyanúsnak. Bizalmatlanok lettünk, elidegenedtünk saját magunktól és másoktól is. Egyre vastagabb falakat húzunk magunk köré, az egó börtönfalait. Ez nemcsak másoktól választ el, hanem igaz természetünktől is.

Az elmúlt két év kirajzolta a folyamatot. Távolságot tartunk egymástól, rettegünk egymástól, végül elpusztítjuk egymást. Amikor azt a hiedelmet tápláljuk, hogy a másik ember potenciális fenyegető, aki bármikor az életünkre törhet (akár azért, mert vírushordozó, akár mert el akarja venni, ami a miénk), nem véletlen, hogy ez be is következik. Aztán egy másik hadszíntéren az áldozatokból elkövetőkké válunk. Ördögi kör, ördögi játszma. Addig tart, amíg abba nem hagyjuk. De úgy viselkedünk, mint az egymásra mutogató gyerekek: "tegye meg a másik az első lépést, én nem". Lelkifurdalás nélkül elmegyünk egy bajbajutott mellett, gondolván, majd másvalaki segít. Sértettség miatt évek óta nem beszélünk egymással, arra várva, hogy majd a másik kezdeményezi a békülést.

De meddig akarunk még a másikra várni? Miért gondoljuk, hogy a sértődést abbahagyni, megbocsátani, nem visszaütni vereség? Az egónak lehet, hogy az, mert fenemód ragaszkodik a büszkeségéhez. A bölcsesség és józan belátás viszont azt mondja: "Ha kővel dobálnak, elállok az útjából. Ha nem sikerül, és eltalálnak, tudomásul veszem, hogy egyik elhajított kövem tért vissza hozzám. De nem dobálózok többet, hiszen magammal tennék rosszat."

Áldozatok és elkövetők körforgását teremtjük újra és újra. Amíg visszadobunk, vagy hagyjuk, hogy minket dobáljanak, sosem változik semmi. Miért is változna? Hiszen ezt tanultuk, és tanítjuk mi is a gyermekeinknek: "A nagylelkűség nem kifizetődő. Ha életben akarsz maradni, ne hagyd magad, üss vissza!" Azt kellene átadni nekik, mit tegyenek, hogy se elkövetők, se áldozatok ne legyenek. Hogy mást jelent az önvédelem, és mást a bosszúállás. Hogy elengedni a sérelmet nem megadást jelent, hanem azt, hogy megtanultuk a leckét, és abbahagyjuk a játékot. És nemsokára nem lesz felénk repülő (visszatérő) kő.

De úgy tűnik, nem akarjuk abbahagyni. Pedig hányan felhívták a figyelmet: a "szemet szemért" elv odavezet, hogy mindannyian megvakulunk. Az egó azonban inkább a pusztulásba visz, mint enged az igazából. Inkább szenved és szenvedtet. Inkább bosszúval kompenzál. De valóban édes a bosszú? Vagy inkább keserű méreg önmagunknak? Valóban csak a másik a felelős azért, mert áldozattá váltunk? Vagy rálátunk, hogyan lettünk korábbi tetteink következményeinek az elszenvedői? Valóban kiegyenlíthetünk bármit a megtorlással? Vagy hajlandóak vagyunk abbahagyni a játékot, és nem válunk áldozatokból elkövetőkké.

Az egység, a kölcsönös összekapcsolódás, egymásra utaltság akkor is létezik, ha nem veszünk róla tudomást, akkor is, ha az elkülönültség illúziójában élünk. Sajnos ma már nem az a kérdés, hogyan tovább?, hanem az, hogy lesz-e tovább? Rajtunk múlik. Azon, hogy visszavágás helyett elvágjuk, megszakítjuk az ördögi kört, és megtesszük az első lépést a másik felé, ahelyett, hogy a másikra várunk. Kilépünk a "támadunk vagy védekezünk" körforgásából az együttérzés irányába.

Mindez önismeret, tudatosság nélkül nem megy. Mert összekeverjük az önzetlenséget a megalkuvással, az áldozatot az önfeláldozással. Ha bizalmat szavazunk a másiknak, talán megint csalódni fogunk. Ha megértéssel reagálunk egy bántó viselkedésre, talán újra megpróbálnak belénk rúgni, kövekkel dobálni. Nem könnyű elengedni a korábbi tapasztalatokat, nézeteket, melyek szerint a nagylelkű, együttérző, elfogadó, segítségnyújtó attitűdöt nem éri meg szokássá alakítani. A szívünk mégis azt súgja: de, nagyon is érdemes. Ha változást szeretnénk látni magunk körül, nekünk kell megtenni az első lépést, aztán a többit is, bízva abban, hogy előbb-utóbb a külvilág is visszatükrözi mindezt.

Ha meg sem próbáljuk, minden marad a régi. Valóban ezt akarjuk? Vagy egy olyan emberi KÖZÖSséget, TÁRSadalmat, amelyben nem a "szemet szemért" elve érvényesül? Ahol a kedvesség mögött őszinteség rejlik, nem hátsó szándék. Ahol a szolgálat önzetlen, nem érdekvezérelt, de nem is önfeláldozó. Ahol a bizalom megtérülő befektetés, nem megszolgált jutalom, a szeretet megfizethetetlen érték, nem beárazott árucikk. Az együttérzés és elfogadás feltétel nélküli. Ahol a verseny azért megy, ki segít előbb. Ahol nem a gyanú virágzik a természet(ünk)ben, hanem a nagylelkűség.

Ez az a minőség, amit el lehet tiporni, de kiirtani nem. Még létezik, bár ritka, mint a havasi gyopár. Magasra kell törnie annak, aki el szeretné érni. (Magasnak tűnik onnan, ahol jelenleg tartunk.) De aki egyszer ráébred, hogy képes emberfeletti tettekre is, már nem éri be az emberalattival.