Blog

Belső zarándoklatom gyümölcsei prózahéjban

Áldottan, áldatlanul, szeretetben


A szeretet észrevétlenül szövi be magát életünk váratlan, kétségekkel terhelt, nyugtalanító eseményszálaiba. Ha sikerül felismernünk, a szeretet szemével láthatjuk, amint az addig kilátástalannak és áldatlannak tűnő körülmények közé megnyugvás költözik. Erről néhány évvel ezelőtt, éppen advent idején újra és végérvényesen megbizonyosodhattam.

Azon a decemberi éjszakán a bizonytalanság nyomasztó árnyaival körülvéve vártam a hajnalt, még inkább a csodát. Éjfél körül érkeztem, és egy biztató vizsgálat után rögtön ágyba parancsoltak. A mozdulatlanság reményt ígért, és én hűségesen tartottam magam hozzá. De a gondolataimat nem sikerült mozdulatlanságra bírnom. Ezernyi kérdés merült fel és cikázott bennem. Többek között, hogy a közelgő karácsonyt otthon töltöm-e. Amikor a legrosszabb lehetőséghez ért gondolatmenetem, hirtelen összerázkódtam, amire a kórházi vaságy hangos nyekergéssel válaszolt. A nőgyógyászati osztály hatágyas kórtermében a síri hangulat volt a hetedik szobatársam, és a bűntudat cinkosaként alattomban nemcsak a szobára, a lelkemre is igényt tartott. Mozdulatlanul hadakoztam vele, amíg a szívem alatt egy új élet is vívta a maga csatáit. Biztos azért történik ez az egész - osztottam magamnak a szemrehányásokat -, mert a kapcsolatunk nem indult felhőtlenül, az elején képtelen voltam szívből örülni váratlan érkezésének. Igaz, ez hamar megváltozott, akkor már vártam, nagyon is. És nem tudtam, mi fájna jobban, ha egyedül megyek haza, vagy ha három kisfiamnak nélkülem kell töltenie az ünnepeket. Még tíz nap, ennyi idő alatt történhetnek csodák. Azt mondták, ha nyugton maradok, van esély...

- Hogy van? - Az idegen hangra felriadtam. Résnyire nyílt szemeimhez eljutott a fény, a tudatomban pedig lassan világossá váltak a tények, sajnos nem álom volt. Egy ismeretlen fehérköpenyes állt az ágyam mellett, és közönyös tekintettel vizslatta a kezében tartott kórlapot, egy-egy bejegyzést hangosan mormolva. - Fenyegető vetélés, hematóma... Hányadik? - tette fel az újabb kérdést, meg sem várva a választ hogylétemről. - 13. vagy 14. hét, nem tudom pontosan - feleltem. - Úgy értem, hányadik gyermek? - nézett fel szúrós szemmel főorvosi titulusról árulkodó köpenyében a doktor. - Itt az áll, hatodik terhesség. - A negyedik babát várom - feleltem kissé megszeppenve. Úgy éreztem magam, mint akit kihallgatnak, és épp készülnek elítélni. Nem értettem, miért kérdezget, amikor a papíron úgyis ott van minden feketén-fehéren. Mintha statisztikai adatok halmaza lennék veszélyben lévő magzatommal együtt. Inkább vizsgáljon meg, vagy mondja el, mennyi esélyt lát. De tovább folytatta a kérdezősködést. Amikor az apák száma felől érdeklődött, s hogy tervezett baba volt-e, elöntött az indulat. Főleg nonverbális gesztusai miatt, melyek azt sugallták, ha van már három egészséges gyermekem, ráadásul egy apától, a negyedik sorsa nem lehet olyan fontos.

Biztatást nem kaptam, csak egy szenvtelen tájékoztatást: A 12. héttől műtéttel, vagyis a szokásos beavatkozással nem lehet eltávolítani a magzatot. Ha nem marad életben, meg kell szülni. Mi az, hogy eltávolítani? Úgy beszél róla, mintha valami tumor lenne. Meg kell szülni? Nem, az kizárt, az emlékeimben a szüléshez az élet társul, nem a halál. Próbáltam türtőztetni magam, a stressz ilyenkor különösen ártalmas. De roppant nehéz megnyugodni, ha az emberrel - akit pár órája még ágynyugalomra intettek - közlik, hogy hamarosan le kell sétálnia a földszintre az ultrahangvizsgálat kedvéért.

Indulataimat hamarosan másik vágányra terelte a döbbenet és egy megrázó perspektívaütközés. Még ismeretlen szobatársaimat sem kímélte a vizit. Azon a reggelen szinte valamennyien pellengérre lettünk állítva, más-más okból. Hat nő hat különbözően szomorú története ért össze akkor a kórteremben - keresztezve egy hetedik szállal, a doktoréval -, és kirajzolódott valami megfoghatatlan, mégis örök nyomot hagyó. A közös csak a hangulatunk volt és a várakozás. Hamar beláttam, az én helyzetem a legbiztatóbb, mert én a csodára várok, míg a többiek egy fájdalmas elszakadásra. Kinek a beteg magzatát kellett elengednie a gyász fájdalmával együtt, kiknek az egészségeset (az elsőt, illetve az elsőt a hatból) marcangoló, s talán sosem múló bűntudat kíséretében. Ketten pedig arra vártak, hogy a kényszerű halálba szülés borzalmai után végre hazatérhessenek - áldatlan állapotban - a családjukhoz. Az ágyak és sorsok metszéspontjában ott állt a doktor, aki sok évvel ezelőtt felesküdött a gyógyításra, de akkor csak egy kiégett embert láttam, és pillanatok alatt átéltem az ő érzéseit is. Már rég nem lelkesítette a hivatása. Érzéketlenséggel határolta el magát annak tudatától, hogy keze nemcsak napvilágra segít, hanem egyre gyakrabban a túlvilágra is. Szerette volna már befejezni az évet, elvetélt orvosi pályafutását, és elgondolkozni azon, miként folytassa tovább. Olyan kiüresedettnek tűnt, mint betegei méhe a beavatkozások után.

Amíg a lépcsőkön sétáltam lefelé - magamban hordozva, sajátoménak érezve az elmúlt fél óra valamennyi nézőpontját, érzését és igazságát -, észleltem, hogy a combomon utat találva sietős vércseppek csordogálnak egészen papucsom torkolatáig. De nem álltam meg, a szeretet megtartó ereje vitt tovább. A szereteté, mely társa életnek és halálnak, csalódásnak és reménykedésnek, elengedésnek és befogadásnak. Enyhíti a gyász fájdalmát, a bűntudat terhét, ott van a döntésekben és megerősít. Olykor pedig szorosabbra fűz egy bizonytalanul induló kapcsolatot. Éreztem a mindent átható szeretetet, és tudtam, hogy velem marad. Ahogy a szívem alatt növekvő kis test is a megszületni vágyó csodálatos lélekkel együtt.