A birtoklás vagy az adakozás gazdagít?

Melyik úton érdemes elindulni, hogy megleljük a boldogságot, bőséget, teljességet? Azon, amelyik kifelé vezet, hogy a külvilágban éljük meg vágyainkat, vagy azon, amelyik befelé invitál, hogy önmagunk kincseit kutassuk? A választ a tapasztalás szüli. Minél inkább magunkon kívül keressük a bőséget, annál erősebben érezzük a hiányát. Szembekerülünk a "túl sok"-kal. Információdömping, árubőség, lehetőségek garmadája, és sosem érezzük azt, hogy elég. Aki megtalálja magában, belső világában a gazdagságot, annak előbb-utóbb megjelenik a külvilágban is, de már nem tartja bűvkörében az anyagi világ bősége, már más lesz a fontosabb.

Az elégedetlenség, a szükség, az egész-ség hiánya a helyes útirányba terel. Vagy belátjuk, hogy nem a valódi vágyaink felé tartunk, és megpróbálunk árral szemben irányt váltani, vagy nem akarjuk látni és továbbra is hűek maradunk a fogyasztói társadalom által közvetített mintához, mely szerint az anyagi javak felhalmozása, a fogyasztás vezet el a jóléthez, a sikeres élethez. Eszerint a cél az, hogy kisgömböc módjára habzsoljunk, bekebelezzünk mindent, ami elénk tárul többek közt a reklámokon keresztül, melyek elhitetik, hogy az árucikkek birtoklása vezet el a bőséghez, elégedettséghez. Elhitetik, hogy önértékelésünket, társadalmi megbecsültségünket az határozza meg, a társadalom más tagjaihoz viszonyítva milyen mértékű a fogyasztásunk. Közben észre sem vesszük, hogy a fogyasztási szokásokból fogyasztási kényszer lesz.

Valóban tárgyak szabják meg, mennyit érünk, kik vagyunk? Valóban szükségünk van ezekre, vagy csak azért kell, mert másoknak is van, mert általuk lehetünk csak valakik? A túlfogyasztás belső bizonytalanságból fakad, ha nem ismerjük a belső értékeinket, külső tárgyakkal, anyagi javakkal azonosulunk, hogy befedjük a hiányérzetet. Amikor nem azért veszünk meg valamit, mert hasznos, hanem az általa elérhető társadalmi pozíció motivál, a következmény egy hamis identitás. Ilyenkor nem az számít, kik vagyunk, hanem az, kiknek látszunk. A fogyasztói társadalomban divat az álarc, a színlelés, a valóság eltakarása. Ez egy MŰVI-lág. Egy olyan színház, ahol senki sem a saját szerepét játssza. A cél egymás, (voltaképpen saját magunk) áltatása. Az érvényesül jobban, akinek vastagabb, látványosabb a (kis- vagy nagygömböc) maskarája, nem az, aki hitelesen alakítja a saját szerepét jelmez nélkül is. A játék következményével - ki adja fel jobban önmagát, s távolodik el valódi lényegétől és egyben másoktól is - nem árt tisztában lenni.

Weöres Sándor szerint a nagy fordulat az életünkben az, amikor a "nekem mi jut?" helyett a "mi fakad belőlem?" kérdést tesszük fel. Amikor rádöbbenünk, hogy az árubőség nem vezet el az áhított bőséghez, az elégedettséghez, boldogsághoz. Átlátjuk a FOGYasztói társadalom - már nevében is árulkodó - fonákját. Ami növekszik, az az elmagányosodás, a depresszió és a kielégületlenség. Az alapvető emberi értékek és természeti kincsek pedig vészesen fogynak.

Mi van azokkal, akik nem érvényesülni akarnak, hanem önmaguk lenni? Akik önazonos, nem pedig önáltató életet élnének? Akik a gazdagságot önmagukban keresik? És hogyan tudnak nemcsak túlélni, hanem jóllétben élni egy ilyen társadalomban? Lao-Ce kínai filozófus már jóval időszámításunk előtt azt tanította: "Amikor ráébredsz, hogy semmi sem hiányzik, az egész világ a birtokod lesz."

Ha merünk hallgatni a szívből jövő vágyainkra, valós igényeinkre, nem ragaszkodunk olyan dolgokhoz, amikre nincs szükségünk. Ha értékeljük önmagunk, nem tárgyakkal azonosulunk, hogy valakik lehessünk. Nem másokat akarunk követni, hanem a szívünket, valódi önmagunkat. Amikor nem másokhoz mérjük magunkat, okafogyottá válik a versengés. Amikor önmagunkká válunk, nem fogyasztani szeretnénk, hanem alkotni, nem másoktól elvenni, birtokolni, hanem önzetlenül adni, megosztani. Akár árral szemben is, úgy is, hogy mindenki bolondnak néz, mert színészek között levenni a jelmezt, nem "normális" viselkedés. Kisgömböcök között bátorság, lelkierő kell ahhoz, hogy "pusztán" önmagunk legyünk, de ha szeretnénk egységbe kerülni, őszinték lenni, egymást megölelni, akkor levesszük a jelmezt, és erre biztatunk másokat is.