Az arany középút

"A középút arany, de jelenleg javítás miatt el van zárva a forgalomtól" - állapította meg közel száz éve Aszlányi Károly író, humorista a Sok hűhó Emmiért című regényében. Úgy tűnik, a "forgalomelterelés" még mindig fennáll, melynek következtében sötét árokban vesztegel a XXI. század embere. Nem kellett volna idejutnia, de hagyta magát félrevezetni, elterelni. Azok, akik közben rájönnek, hogy parkolópályára kerültek, átsétálnak a szemközti árokba, ha már haladni nem tudnak. Ott talán világosabb van, bár nem a közepút aranya fénylik, csupán az illúziók vakítanak. A többségnek fel sem tűnik, hogy nyakig ül a mocsárban, és ócsárolja a túloldaliakat, amiért a másik árkot választották, és szidja azokat is, akik a forgalmat elterelték. Vajon hányan vannak azok, akik a kialakult helyzetben az útra nem határvonalként, hanem hídként tekintenek, és elkezdik egy új középút lebetonozását?

"De nehéz, de nehéz / reményed apadó szintjét / fénylő hittel feltölteni, / s a végtelen szimmetriát / meglelni a pokolban is." (Szepes Mária: A kiegyenlítődés)

A kiutat mindenkinek önmagának, önmagában kell megtalálnia. Rá kell ébrednünk végre, hogy a középút járható. Talán szorul némi kiigazításra, helyenként az arany is lekopott, de csak saját magunk zárhatjuk le, ha úgy döntünk, hogy a megrekedést, a zűrzavart választjuk a harmónia, az egyensúly helyett.

A polaritás világát az ellentétek működtetik, melyek elválaszthatatlanok egymástól. A fény és a sötétség, a jó és a rossz kéz a kézben járnak, egyik minőség sem létezik az ellenkezője nélkül. A világ önmagában semleges, az elme az, ami kettéválaszt és létrehozza az ellentéteket. A látásmódunk, hitrendszerünk, érzelmeink alapján ítéljük jónak vagy rossznak az egyes helyzeteket, hogy választani tudjunk. Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni - tartja a mondás. Az ellentétek, árkok megtapasztalása segít az út közepének, az egyensúlynak a megtalálásában.

A végletektől akkor szabadulhatunk, ha elengedjük az ítélkezést. Amíg minősítünk, címkézünk, elutasítunk, addig odakötjük magunk ahhoz a minőséghez, amitől épp eltávolodnánk. Az ítéletmentességhez látnunk kell a kettősségben az egységet. Az egységben látás egy magasabb nézőpont, amikor megpillantjuk az isteni renddel való összhangot, és arra figyelünk, ami összeköt, és nem arra, ami szétválaszt. Felismerjük, hogy az árokjárás, dagonyázás hozzátartozik az úthoz. És ha már nyakig benne vagyunk, elfogadjuk a helyzetet, vállaljuk a felelősséget, és nem kapálózunk, mert akkor még mélyebbre süllyedünk. El kell döntenünk, hogy kimászunk, hogy a cselekedeteinket az egyensúly létrehozására irányítjuk.

A természetben rend van, minden a kiegyenlítődésre törekszik. Erről szól a karma törvénye is: aki ad, az kapni fog, aki elvesz, attól elvétetnek. Bárhol is vagyunk, bármilyen helyzetbe is kerülünk, az az utunk része. Az árkokban tanulunk, az út közepén pedig sütkérezünk. A középutat az árokbeli tapasztalatok, megélések aranyozzák be igazán. A hétköznapi élet zűrzavarában nem könnyű ezt belátni, mert a kiegyenlítődés a polaritásban nem egyidejű. (Az éjszakai és a nappali órák aránya is csak a nap-éj egyenlőségek idején harmonizálódik.)

Ha elvesztenénk az egyensúlyt, kapaszkodónak mindig ott van az univerzális rendbe vetett hit. Szepes Máriánál szebben ezt nem is fogalmazhatnánk meg:

"A félutat,
amely a csodához vezet,
akármilyen úttalan meredek,
neked kell kitaposnod.
E vállalkozás talán utolsó, ziháló
lélegzeted is elkéri,
de megéri!
Mert a titkos középpontig,
ahol az idő
az időtlent metszi,
eléd jön Isten,
s minden terhed továbbviszi."

A kiegyenlítődés (részlet)