Megfeleléstől az önazonosságig

Hosszú éveken át a megfelelési vágy tengerében fuldoklottam. Egy ideig élveztem az önfeláldozó jelmezben fürdőzést, mert azt hittem, az jó dolog. Aztán egyre fullasztóbb lett mások életét élni a sajátom helyett. Eljött az a pont, amikor döntenem kellett: lemondok önmagamról, vagy szembenézek gyávaságommal és felvállalom azt, aki vagyok. Magam sem tudom, pontosan mikor evickéltem ki az önazonosság partjaira, és vetettem le az álarcokat, mikor ismertem fel, hogy önként ugrottam ebbe a tengerbe, melyben sajnos odaveszett addigi életem java, az álmaim, a vágyaim.

Most már értem, hogyan kerültem az örvénylő vízbe, melybe nagyon sokan ugrálunk előszeretettel. Pontosabban: szeretetért. Amikor saját vágyaink helyett mások elvárásainak akarunk görcsösen eleget tenni, hogy elfogadjanak vagy elismerjenek, tulajdonképpen szeretetéhségünket próbáljuk csillapítani. Egy vállveregetésért cserébe feladjuk önmagunk. Önmagunk szeretete híján szeretetet koldulunk. Csak intenek, és mi ugrunk, löknek, és mi hagyjuk.

A megfelelési kényszer "megúszható", nem kell elmerülni benne! A mentőmellényhez szükség van önismeretre, önbecsülésre, önfelvállalásra, bátorságra. Először is ismerjük meg annyira önmagunk, hogy tudjuk, mit is szeretnénk valójában. Aztán becsüljük annyira magunkat, hogy meghúzzuk a határainkat, és nemet mondunk mindarra, ami nem azonos velünk.

Nem kell másnak lennünk, nincs jobb annál, mint akik valójában vagyunk! Aki szeret, önmagunkért szeressen. De a legfontosabb az, hogy önmagunkat szeressük, a bennünk élő Istent, (és persze egymást is, amennyire lehet). Ha mindenki ezt tenné, véget érhetne a "móka". Nem lenne, aki folyton ugrana, de az se, aki elvárja, hogy ugorjanak a kedvéért.

Nem volna felemelőbb, emberhez méltóbb, őszintébb az önazonosság partjain ragyogni együtt? Vagy egymásért ugrani, de azt szívből!