A csodák közelebb vannak, mint gondolnánk

Müller Péter szavaival élve "csoda az, ami bennünk és körülöttünk van, de nem vesszük észre." Pedig a lehetőség mindig ott van, hogy meglássuk napjainkban és önmagunkban a varázslatot, a különlegest, mindazt, ami a hétköznapok fölé emel. Úgy tűnik, az emberiség mégsem él ezzel a lehetőséggel, hiszen semmit sem változott az elmúlt évezredekben. Akár a gyermekek, akiket beengednek egy csodákkal teli játszótérre, és ahelyett, hogy felfedeznék, milyen eszközök állnak rendelkezésre ahhoz, hogy egy jót játsszanak, és fantasztikusan érezzék magukat, inkább egymást püfölik, és megpróbálnak egymáson felülkerekedni.

Az istenemberi minőség még mindig szunnyad bennünk, arra vár, hogy felfedezzük, kibontakoztassuk. Általa válnának a csodák napjaink részévé, a szürke, egyhangú hétköznapok ünnepivé, bolygónk pedig paradicsommá. Mikor vesszük észre, hogy nem biorobotok vagyunk? Mikor látjuk meg kincseinket, "gazdagságunkat", ahelyett, hogy eltékozolnánk azt? Minél többen indulnak el rejtett kincseik, istenemberi minőségeik felfedezésére, a valóság olyan mértékben változik.

A világot még mindig a szeretetért és/vagy hatalomért való játszmázás irányítja. Akkor kezdünk új korszakot, és lépünk szintet, amikor felismerjük, hogy nem kell egy másik ember ahhoz, hogy szeretve érezzük magunkat, teljesek vagyunk önmagunkban is. Ha belátjuk, hogy a hatalmat nem másoktól kell megszerezni, kicsikarni, mert ott van bennünk a "királyság", és ez sokkal hatalmasabb és maradandóbb, mint a mások irányítása felett érzett pillanatnyi, öntelt kéj.