Fókusz-pókusz

"Ahol a figyelem, ott az energia" - kántálom az ősi törvényt, mintha ettől varázsütésre összeszedné magát a fókuszom. Jelenleg nyusziugrásban szökell az azonnali és a közeljövőben megoldásra váró feladatok közt. Követi az asztalról lecsorgó tej útját, visszapattan a papírtörlőről, beleütközik egy villáról katapultáló virslidarabba, megbotránkozik az új keletű alkotáson az ebédlő falán, majd folytatja észveszejtő ugrálását egyik gyerektől a másikig. Egyértelmű, a fókuszom szétszóródott, akár a nappalit beterítő játékok. Azok legalább nem stresszelik magukat, már túl vannak a napi veszekedésen, cibáláson, a közelgő "pakolás" szóra majd úgyis láthatatlanná válnak. A fókuszom viszont fáradt és nyugtalan, szétszórtan igencsak haszontalan jószág. Már a mantrára sem hallgat.

"Ahol a fókusz, ott az energia" - próbálkozom újfent. Hogy ez a törvényszerűség mennyire megállja a helyét, a gyerekek bizonyítják. Az energiám minden bizonnyal náluk kötött ki, ha ők még estére sem fáradtak bele, hogy a figyelmemért versengjenek. Az én elemeim viszont lemerülőben vannak. Főként a tür-elem és a figy-elem. A kény-elem már régen a kanapé alatt hever feltöltetlenül, a porcicák gurigáznak vele. A fegy-elem is a szomszédba jár töltekezni. De majd móresre tanítom a fókuszommal együtt, nem csámboroghatnak az engedélyem nélkül ide-oda.

Itt már csak a mágia segíthet. A gutaütésnél egyébként is vonzóbb a varázsütés. "Fókusz-pókusz, abraka-dabra. Fókuszom, azonnal ugorj a tudatba!" Már látom is, mint a nyuszit, amint szófogadóan visszaugrik a kalapba. Nevelés és gyakorlás kérdése. Persze úgy nehézkes, ha a fegyelem házon kívül tartózkodik. Már a gyerekek ágyba terelése is kifog rajtam. Sebaj, majd összetrombitálom valahogy a fókuszom is, miután a csemeték energiagörbéje lelapult. A prioritást viszont nem szabad szem elől tévesztenem. A boruló sorrend fejetlenséghez vezet. Esztelenség lenne kapkodással lefejezni a fókuszt. Elveszíti az erejét, és teljesen hatástalanná válik.

Csak kaparintsam meg! Olyan szemellenzőt kap, hogy elfelejti az ide-oda kalandozásokat. Megtanítom neki, hogy egyszerre csak egy hangra hegyezze a fülét, lehetőleg az enyémre. Azt sem árt begyakoroltatnom vele, melyik is pontosan ez a hang. Ha a gondolatok felől fúj a szél, zsákutcába viszi. Lény-egét tekintve a felhőmentes, tiszta tudatból áradó sugarak mutatják az irányt.

Egy póráz sem ártana, minél rövidebb, annál jobb. Irányba állítom és a szíjat ki sem engedem a kezemből. Legalábbis addig, amíg a gyerkőcök békésen szuszognak. A külső csend megkönnyíti a belső csend megteremtését. Próbáltam már fordítva is - elvégre minden belőlem indul -, de eddig sajnos nem sikerült. Vagy a gondolataim makacsolják meg magukat ilyenkor, vagy a gyerekek kapnak dührohamot és/vagy sírógörcsöt, mert anya "csendben van".

Szóval az áhított csend áldásával feltöltekezve én és a fókuszom nekivágunk egy hegynek. Mindig csak egyet veszünk célba. Először a mosogatóban magasodót, aztán az újra láthatóvá vált játékkupacot, majd a szekrénybe kívánkozó ruhák halmait. De már nagyon vár rám egy másik hegy is, az, amelyet a természetem övez, és ahova a szívem húz. Néha sikerül megmásznom, csúcs ez az érzés. A hegytetőről belátom a megtett utat, és lenézek a mélységeimbe. Majd megragadom a ceruzám hegyét, hogy az út során megélt kincsekről meséljen a papírnak. Persze csak akkor, amikor a fókuszom ismét összeszedtem. A gyerekeknél ugyanis nagyon szeret elidőzni. Ha hívják, rögtön ugrik, és a kívánságukra varázsol ezt-azt: finomságot, jókedvet, pókemberes pólót, játszópajtásokat. Lassan ők is megtanulják: az ügyesen beidomított fókusz varázserővel bír.