Az Aranykapu és a pillangó

A népművészeti alkotásainkban kódolva van őseink fantasztikus tudása. A Bújj, bújj zöld ág kezdetű népdalunkhoz számos jelentést társítottunk már, én most egy különösen időszerű értelmezéséről írok. Az Aranykapu előtt állunk ugyanis. Egy új világ kapujában. A hernyóvilág összeomlóban, új világ épül, a pillangóké.

Élt egyszer egy hernyó, levélről levélre, fáról fára araszolva élte a csúszómászók hétköznapi életét. Napjai a habzsolással teltek, igyekezett minél több levelet befalni a többi hernyó elől. Mégsem volt boldog és önfeledt, valójában rettegett. Félt a lesből támadó veszedelemtől, félt attól, hogy elfogy a táplálék, félt a zuhanástól, a kihívásoktól. Folyamatos készenlétben állt, társait szeme láttára ragadták el a hegyes csőrök, ő azonban képtelen volt beletörődni, hogy élete csupán a túlélésről szól. Úgy érezte, többre hivatott, egy hang belül azt súgta, új élet vár rá. Bár a többi hernyó kinevette, ő hinni akart az álmainak. Keresett egy biztonságos helyet, és csak figyelt az érzéseire, amit a szíve súgott. A szíve olyan életről mesélt neki, ahol csúszás, kapaszkodás és félelem helyett szabadon szárnyalhat virágról virágra, élvezve a napsütést és társaival a közös táncot. Amikor felébredt az álomszerű állapotból, kész volt maga mögött hagyni hernyóéletét, úgy döntött, hisz az álmainak, hisz a szívének. Összeszedte minden bátorságát, és elrugaszkodott a biztonságot jelentő ágról. Szárnyai olyan magasságokba repítették, ahonnan eddigi élete kicsinyesnek és értéktelennek tűnt. Mégis hálával emlékezett minden nehézségre, tudta, a nagy álmok a sötétben születnek. A beteljesülés örömével pihent meg egy tulipán kelyhén. - A csoda mindig is itt rejlett bennem - gondolta, és boldogan mosolygott vissza a harmatcseppben tükröződő gyönyörű pillangóra.

A hernyóvilág sorsdöntő választás elé állított mindannyiunkat, egyénileg és kollektíven egyaránt. Döntenünk kell: maradunk egy összeomló világban visszasírva a hernyólétet, vagy vállaljuk a bebábozódott állapotot, az önmagunkkal való szembesülést, hogy innen kitörve, átrepülve az Aranykapun, pillangóként szárnyaljunk. A kérdés annyi, továbbra is a környezetünk játékszerei maradunk, hagyjuk, hogy a körülmények irányítsanak, vagy meghalljuk szívünk hívását, hogy önmagunkat meghaladva, szabadon éljünk, ahhoz a lényhez méltóan, akik valójában vagyunk.

Az Aranykapun csak tiszta szívvel lehet átmenni. El kell engedni az összes burkot, amivel körülbástyáztuk magunkat, az összes sérelmet, haragot, félelmet, fájdalmat, hiányt, szenvedést, korlátot, mindent, ami eddig talán biztonságot adott, de visszahúzott a földre. A bábból kitörni fájdalmas, elengedni a múltat fájdalmas és az áttöréshez bátorság is kell, valamint megingathatatlan hit a szárnyakban, hit, hogy a szakadék széléről elrugaszkodva a magasba emelkedünk és nem a mélybe zuhanunk. De a szív hívása egyre erősebb, hogy magunk mögött hagyjunk mindent, mert ami pillangóként vár ránk, minden képzeletet felülmúl.

Az Aranykapu a szív diadalíve, és együtt léphetünk át rajta, újjászületve, szeretettel a szívünkben. Most van lehetőségünk felépíteni magunkban az új valóságot, ami a kapun túl vár. Mert amit magunkban, bent felépítünk, az kint is megjelenik. Építsük együtt az Aranykort, ezt az új valóságot, amelyre szívünk már régóta vágyódik! Ahol harmónia, béke, szabadság, együttérzés, kreativitás, együttműködés, bőség, egészség, önfeledtség, igazság és őszinteség uralkodik. Itt állunk a kapu előtt, amelyhez a kulcs a szív tisztasága. A szintlépéstől már csak egy lépcsőfok választhat el, a ragaszkodás. Aki nem képes hátrahagyni mindent, és a régit választja, a fejlődésre, a szabadságra és az egységre mond nemet.

A kételkedő gondolatok helyett hallgassunk a szívünkre és bízzunk benne! Kezdjünk el az új világ értékei szerint élni már most, a körülmények ellenére is! Szeretettel a szívünkben meghívót nyújthatunk másoknak is. Ébresszük fel magunkban és másokban is a pillangót, és lépjünk át együtt az új világba! Oda, ahova mindig is tartoztunk, ahol a miénk a föld, és miénk az ég is.