Tudatcinema

Életed filmvásznán folyamatosan peregnek az események. Nem kell plázába menni, vagy bekapcsolni a tévét, a laptopot ahhoz, hogy filmet nézhess. Ha tetszik, amit látsz, ha nem, moziban ülsz, és szemed projektorán át figyeled a vásznat és az éppen aktuális műsort. Az óra ketyeg, nem tudhatod, hány órányi mozizásra érkeztél. Ki rövidebb, ki hosszabb időt tölt a teremben.

Ugye, hogy egészen megszoktad már a környezetet? Egész otthonossá vált. A melletted ülők időnként változnak, és a vetített film is, bár az ismétlés sincs ellenedre. Általában kényelmesnek érzed a nézőteret, egy-egy popcorn-csata belefér, máskor viszont ideges leszel, például ha a melletted ülő rád önti az üdítőjét, vagy hangosan kommentálja a filmet. Pedig már nem lep meg, hogy mindenki máshogy éli meg azt, ami éppen lepereg a filmvásznon. Egyesek együttérzéssel, mások értetlenséggel figyelik a könnyes szemek törölgetését, ha éppen szomorú a történet. A horrorisztikus jeleneteket néhányan élvezettel, mások elborzadva nézik, és a vígjátékokra is máshogy reagál mindenki.

Te is előszeretettel éled bele magad az eseményekbe, azonosulsz valamelyik szereplővel, olyannyira, hogy lassan teljesen kimegy a fejedből, hogy amit látsz, az nem a valóság, a valóságnak csupán leképezett mása. Pedig könnyen felismerhetnéd ezt, hiszen nem tudsz belenyúlni a történésekbe, nem változtathatsz a kimenetelen, még akkor sem, ha felbőszít. Kritizálhatod a szereplőket, a rendezőt, a forgatókönyvet, de a film ugyanaz marad.

Aztán meghallod a hangot. Halkan szól, nehéz kivenni a duruzsoló tömegben, a rengeteg elterelő körülmény között. A hang nem adja fel, és te csendet kérsz, hogy kivehesd, milyen irányból jön. Nem, ez nem a pergő képkockák zaja, és nem is a nézőtér morajlása. Ekkor már derengeni kezd, hogy a mozitermen túl is létezik világ. A vetítőgép monoton zúgása hív, becsalogat egy másik terembe, egy belső szobába. Kényelmetlenül érint a szokatlan környezet, egy egészen más világba csöppensz. A hang egyre erősebb, innen jött, ebből a belső világból, ahol sötét van, és nem tudhatod, milyen veszélyek leselkednek rád. A hang kedvesen szól, ezért nem rohansz vissza. Figyelsz, hallgatózol. Amíg behallatszik a nézőtér hangzavara, addig nem hallod tisztán, mit súg. Szeretnél világosságot, mert nyugtalanító a sötétség, de egyúttal félsz is attól, mivel kell szembenézned. Idővel megnyugszol, és egyre bátrabban tartózkodsz ebben a belső szobában. Itt tart a vágy, hogy megértsd a hangot.

Ha elég kitartó vagy, egyre világosabb lesz minden. Rájössz, hogy a mozigépész szobájában tartózkodsz. Ő beszél hozzád, bátorít, és beavat a filmgyártás és vetítés misztériumába. Megérted, hogyan válogat a szalagok között, sőt, nemcsak vetít, hanem ő egyben az alkotó, a forgatókönyvíró és a rendező is, és beavat téged a képkészítés varázslatába. Megfigyelheted, hogy amíg ebben a belső szobában nincs rend, a mozigépész ösztönösen választ képeket, és vetít a nézők igénye szerint. Ha már nem akar megfelelni ennek, és megszabadult a korábbi minták, szokások kényszerétől, tudatosan alkot. Azért hívott, hogy segíts neki ebben. Hiszen te vagy a néző, a vetítő (és az összes szereplő) is.

A filmgyártás folyamatát képzeletnek hívják, és itt, a belső világodban történik tudatosságoddal, a mozigépésszel. Te döntesz arról, mit néznél szívesen a filmvásznon. Ha nem tetszik, amit látsz, csak visszavonulsz a belső teredbe, és mozigépészeddel megalkotod a vágyott filmkockákat. Életképeid egyre örömtelibbé válnak. Gyakorlással pedig elégedett képalkotóvá válhatsz, ami arra sarkall, hogy (köz)vetítésed által másokban is felerősítsd a mozigépész hangját.