"Lebontott gátakból épül a legerősebb híd"
Beszélgetés Molnár-Kozma Alexandra alkotóval

Az alkotói lét izgalmas pillanata, amikor a lényünk legmélyén rejtetten megszületett érzelmeink, gondolataink egyszer csak utat törnek maguknak. Megmutatva azt, ami bennünk a legtisztább, legnemesebb és legérzékenyebb. Molnár-Kozma Alexandrával egy különleges pillanatot élhettem át akkor, amikor egy közös munka kapcsán találkoztunk. Az alkotói folyamat során láthattam ezt az egészen finoman hangolt, törékeny érzékenységet. Azt a csodálatos emberi rezdülést, ahogyan Alexandra ír. A verseiben ugyanis nemcsak a tehetsége tükröződött, hanem mindaz az érzékenység és belső kétség is, ami minden művészember sajátja. A találkozásunk lehetőséget adott arra, hogy a közelgő könyvbemutatója kapcsán kicsit beszélgessünk.

– 2026. szeptember 23-án lesz az első nyilvános megjelenésed Szombathelyen, a Berzsenyi Dániel Könyvtárban. Milyen érzésekkel készülsz a rendezvényre?

– Egyszerre van bennem izgatottság, mély hála és felelősségérzet. Ez az első alkalom, hogy nyilvánosan adhatok hangot mindannak, amit képviselek. Szeretném, ha ez az alkalom nemcsak rólam vagy a köteteimről szólna, sokkal inkább arról az útról, amin járok, és ami felé másokat is hívok. Ez egy befelé vezető ösvény, amely nem elszigetel a külvilágtól, hanem megtanít teljesen és tudatosan jelen lenni benne. Hiszem, hogy ahhoz, hogy megtaláljuk a helyünk a világban, először önmagunkra kell rátalálnunk.

– Mi jelenti számodra most a legnagyobb kihívást?

– A legnagyobb kihívás egyértelműen a láthatóvá válás. Alapvetően háttérbe húzódó alkat vagyok, aki eddig a sorai mögé rejtőzött. Nyilvánosság elé lépni egy olyan határátlépés, amiről a HetedHét kötetemben is írok. De tudom, a fejlődés mindig ott kezdődik, amikor szembe merünk nézni a félelmeinkkel. Emellett a gyakorlati oldal is komoly kihívás elé állít. Anyaként és alkotóként nem egyszerű feladat időt szakítani a felkészülésre, és megtalálni a kényes egyensúlyt a szerepeim között.

– Ha már a kihívásokról beszélgettünk. Mélyen megérintett tőled egy gondolat: "a lebontott gátakból épül a legerősebb híd". Valóban így van. Magam is azt gondolom, hogy a legnagyobb belső küzdelmeink azok a csaták, amelyekben képesek vagyunk lebontani a belső akadályainkat. Azokat a félelmeinket, szorongásainkat, amik elválaszthatnak minket az elérhető lehetőségeinktől. Benned hogyan zajlott ez az érzelmi munka? Hogyan épült fel lépésről-lépésre a legerősebb híd?

– Először fel kellett ismernem, hogy azokat a gátakat, amelyek falként magasodtak körülöttem, én magam építettem. Kishitűségből, a kudarctól és a sérülésektől való félelemből barikádoztam el magam. Ez a fal látszólag biztonságot nyújtott, de rájöttem, hogy olyan, mint a gát a folyón. Megóv ugyan a nagyobb áradástól, ugyanakkor megakasztja az élet természetes áramlását. A kontrollvágy mögött a bizalom hiánya állt, a bizalomé önmagamban és a gondviselésben. Amikor ezt felismertem, tudatosan léptem az önismeret útjára, hogy a félelmeim mögött felfedezzem a valódi énemet. Ez nem egy egyenes, zökkenőmentes út volt, olykor ugyanott találtam magam, ahonnan elindultam, de minden alkalommal bátrabban kezdtem újra. Ma már tudom, hogy a gátak lebontásával nem védtelenné váltam, hanem szabaddá. A belőlük épült híd pedig a sebezhetőség vállalása, mert valódi kapcsolódás másokhoz csak így lehetséges.

– Az írás terápia. Amikor az ember alkot, művészként egészen lecsupaszítja önmagát. Olyan érzelmeket, gondolatokat tár elénk, amit bár mindenki érez, őszintén kimondani, azt mások előtt bevallani, mégis kevesen fogják. Benned mikor és hogyan született meg az a bátorság, hogy a verseiden keresztül megmutasd a nyilvánosságnak a lelked legmélyebb rezdüléseit? Mi hozza ilyenkor az áttörést?

– A bátorság és az áttörés egy mély belső újjászületésből fakadt 2020-ban, egy 15 éves alkotói csend után. Miközben a világot a járvány bizonytalansága uralta, én arra törekedtem, hogy ne a külső hírekre, hanem a bennem megszülető bizonyosságra és békére figyeljek. Elsöprő félelemjárványt érzékeltem magam körül, amely egyértelműen megmutatta, mennyire hiányzik az emberek életéből a belső stabilitás, és a viharos időkben elengedhetetlen lelki kapaszkodó. Rájöttem, hogy aki nem a saját forrására, intuíciójára hagyatkozik, az könnyen megingatható, és sebezhetővé válik a külső hatásokkal szemben. Ez a felismerés adott erőt a megszólaláshoz. Úgy éreztem, tennem kell valamit, és a verseimmel arra szerettem volna ösztönözni az olvasókat, hogy csendesítsék le a külvilág zaját, és induljanak el önmaguk felé, mert csak így van esély arra, hogy a félelem helyett a szeretet kezdjen el terjedni.

– Mély önismereti munkáról és finoman hangolt lelki érzékenységről ad képet minden írásod. Az első két köteted a Lélekmozaik és a Rezdülések, ezt követte pár év múlva a kArcaim és a HetedHét. Mondhatjuk azt, hogy az életed fontos lenyomatait őrző írásaid tükrözik a belső fejlődési utad?

– A köteteim egy lelki, szellemi utazás hiteles lenyomatai. Kezdetben, ahogy kerestem önmagam és a válaszaimat, a különböző szellemi irányzatok fontos kapaszkodókká váltak. Idővel azonban, ahogy haladtam előre, képes voltam meghaladni ezeket. Közben egyre jobban kikristályosodott bennem a saját igazságom. Minél tisztábban láttam a belső működésemet, annál kevésbé volt szükségem külső mankókra, elméletekre vagy biztonsági korlátra. Ma már nem kívül keresem az útjelzőket, mert a legbiztosabb iránytűt megtaláltam önmagamban. És a könyveimmel valójában ehhez a belső iránytűhöz szeretném elvezetni az olvasót is.

– Nem érezted soha úgy az írás során, hogy az olvasó beléd lát? Megijesztene, ha ez megtörténne?

– A versek egyfajta biztonsági zónát jelentenek. Úgy működnek, mint a tejüveg, amelyen a fény átszüremlik, de az olvasón múlik, mit lát meg mögötte. Ez óriási szabadságot ad az alkotásban. Ugyanakkor rájöttem, hogy a költészet olykor elszigetelhet, és falként állhat aközé, aki írja, és aki olvassa. Hogy a verseim mégse zárjanak ki senkit, a legújabb kötetemben ajtót nyitottam rajtuk a szerzői széljegyzetekkel. Tudatosan arra törekszem, hogy a szavaim fal helyett hídként működjenek. A prózai írásaimban már teljesen kendőzetlenül mutatom meg önmagam. Egyáltalán nem félek attól, hogy az olvasó belém lát, sőt, kifejezetten vágyom rá. Szeretném, ha átérezné azt a mélységet, ahonnan a szavaim felszínre törnek. Ezek az írásaim azt üzenik, ne féljünk megmutatni a sebeinket és az esendőségünket. Felvállalni önmagunkat nem gyengeség, hanem a legnagyobb erő.

– Azért kérdezem, mert az író általában szeret a háttérben maradni. Hiszen a szellemi terméke fontos a számára. Az, amit közölni szeretne. Az olvasó viszont kíváncsi arra az emberre is, aki az írásain keresztül megérintette a lelkét. Az irántad érdeklődő olvasóknak mit mondanál, milyen ember a sorok mögött rejtőzködő alkotó, Molnár-Kozma Alexandra? Hogyan látod ma önmagad?

– Aki a sorok mögött rejtőzik, egy teljesen hús-vér ember a maga esendőségeivel, szerepeivel és alkotói vágyával együtt. Ma már egy olyan nőnek látom magam, aki nem fél megmutatni a sebeit, mert tudja, hogy azokból születik az erő. Alapvetően csendes, megfigyelő alkat vagyok, aki a világ zajából szívesen vonul vissza a saját kis belső birodalmába. Négy gyermek mellett az életem sokszor egyensúlyozás az idővel, de az írásban mindig megtalálom a lecsendesedést. Szeretném, ha az olvasóim tudnák, hogy a verseim, prózáim mögött egy olyan ember áll, aki ugyanazokon a küzdelmeken megy keresztül, mint ők. Nem a tökéletességre törekszem, hanem a teljes jelenlétre a saját életemben, és erre hívok mindenki mást is.

– Az élet mélypontjaira tudsz lehetőségként tekinteni?

– Azt hiszem, senki sem szereti a mélypontokat, én magam is jó néhányszor megéltem olyan nehéz időszakot, amikor nem láttam a kiutat. Ezek a mélypontok mindig radikális őszinteségre kényszerítettek. Amikor eljutunk a saját határainkig, ott már nem tudunk a megszokott szerepeink mögé bújni, ott teljesen lecsupaszodunk. A krízisek mindig csak azt rombolják le, ami már amúgy sem működött, emellett fel is szabadítanak. Valójában ezek a legnagyobb lehetőségek a növekedésre, a metamorfózis helyszínei. Itt dől el, hogy hagyjuk-e magunk megtörni, vagy a sebekből transzformációs erőt kovácsolunk. A saját utamon is a legnagyobb elakadások hozták el az igazi áttörést. A kincs, amiről a HetedHétben írok, sokszor éppen a legmélyebb völgyekben vár ránk.

– Az Intenció című versedben ezt mondod: "A lelkemet az éggel összegombolom, a horizont hittel telehímzett vászon." A mai káosszal teli világban mennyire sikerült megőrizned ezt a hittel teli lelkiséget?

– Hazugság lenne azt mondani, hogy a mindennapok sűrűjében ez a lelki attitűd magától értetődő. Ez nem egy statikus állapot, hanem egy mindennapos tudatos döntés és belső fegyelem. A mai világban a káosz és a zaj hihetetlen erővel próbálja szétzilálni az ember belső békéjét. Számomra a hit nem a valóságtól való elrugaszkodást jelenti, hanem egy szilárd horgonyt, ami megtart a viharban. Fontos, hogy nap mint nap újra "összegomboljuk a lelkünket az éggel", vagyis a magasabb rendű értékekkel, szeretettel, bizalommal. Nem a külvilágban kell keresni a rendet, mert az kiszámíthatatlan. Belül kell megteremteni. A hit számomra egy aktív látásmód, elszántan keresem és észreveszem a szépséget, a jóságot és a csodákat a legapróbb részletekben is. A horizontot azért látom "hittel telehímzett vászonnak", mert megtanultam a felszín mögé nézni, a zűrzavar mélyén mindig ott rejtőzik egy magasabb rendezőelv, a gondviselés, ami biztonságot ad.

– Mi az a legfontosabb üzenet, amit a szívedben hordozol, és ami életed végig kísérni fog az írói munkád során? Olyan üzenetre gondolok, ami folyamatosan tűzben tart.

– A legfontosabb üzenetem az a mély, megrendíthetetlen bizonyosság, hogy soha nem vagyunk egyedül, és a legfőbb forrásunk, a belső fényünk és szeretetre való képességünk elvehetetlen tőlünk. Alkotói munkám során az a cél vezet, hogy emlékeztessem az embereket a saját belső kincseikre. Az írás számomra nem öncélú művészet, hanem szolgálat. Hiszem, hogy a szavaknak gyógyító és teremtő erejük van. Azért írok, hogy a soraim fáklyaként világítsanak azoknak, akik éppen a kríziseikből keresik a kiutat. Arra akarok bátorítani minden olvasót, hogy ne féljenek a fájdalomtól és a nehézségektől, mert sokszor éppen ezek mögött rejlik a valódi küldetésünk.

– Mi lehet egy író legnagyobb öröme és küzdelme?

– A legnagyobb küzdelmet az egyensúlyteremtés jelenti a hétköznapok sűrűje és az alkotói csend igénye között. Megteremteni az időt és a belső teret arra, hogy a forrásomhoz kapcsolódjak. Kihívásokkal teli ebből a csendből a szóig vezető út is. Megtalálni a formát arra, ami a lélekben még csak egy megfoghatatlan rezdülés, és átverekedni magam a saját kishitűségemen, a meg nem értettség félelmén. Mert olykor a szavak falként viselkednek, ilyenkor újra és újra nekifeszülök, hogy ajtót nyissak rajtuk. Nem könnyű a láthatóvá válás sem, kilépni a sorok biztonságos tejüvege mögül a nyilvánosság elé.

A legnagyobb öröm a transzformációban rejlik. Amikor a fájdalomból és nehézségekből fáklyaként világító sorok születnek, amelyek már nemcsak az én utamat világítják meg, hanem az olvasóét is. A legnagyobb boldogság látni, hogy a szavaim gyógyító és teremtő erővé válnak mások életében, és a belső zarándoklatom közös utazássá alakul.

– Mostanában mi foglalkoztat? Mi érlelődik benned?

– Jelenleg két fontos projekt érlelődik bennem, amelyek az eddigi utam egyenes folytatásai. Egyrészt a HetedHét kötetem mellé szeretnék készíteni egy gyakorlati munkafüzetet, amely abban segíti az olvasót, hogy a könyvben kapott felismeréseit ne csak megértse, hanem képes legyen integrálni és megélni a saját mindennapjaiban. A másik tervem pedig egy olyan kötet, amelyben az anyasággal kapcsolatos írásaimat rendezem egységbe. Minden nap megélem ennek a szerepnek a mélységeit és a magasságait. Szeretném átadni a szülőknek azt az üzenetet, hogy a gyereknevelés mindennapi sűrűje nem elvesz, hanem inkább hozzátesz az életünkhöz. Egy olyan tükör, amelyben nap mint nap megláthatjuk önmagunkat, és amelyből folyamatosan inspirációt meríthetünk.

– A Berzsenyi Dániel Könyvtárban megtartott rendezvényen kívül hol és milyen platformokon, médiafelületeken tudnak veled a jövőben is találkozni az olvasóid?

– Egyelőre az online térben vagyok leginkább elérhető: a hivatalos weboldalamon, valamint a közösségi média felületén keresztül. A szombathelyi bemutató után is ezeken a platformokon fogom megmutatni a készülő munkafüzet és az új kötet részleteit. Bízom benne, hogy ezek az online csatornák is valódi hidakká válnak a hétköznapokban, ahol együtt mehetünk tovább a befelé vezető úton.

– Épüljön sok erős híd. Köszönöm a beszélgetést, Alexandra!

J. H.