Lélekmozaik

Áramlás

Rövidül napjaim fesztávolsága.
Intenzív megéléseim még
áthidalnak két karmazsin eget,
aztán térfelet nyer inaktivitásom,
amikor a háttér csillagpöttyözött, ébenfekete.
Már hiába merítek a mélység intervallumából,
kiszakad tudathálóm, mire a határhoz ér.
Ha sikerül is felfognom valamit az álmokon túl,
elriasztja az ébredő csendtelenség.
Marad hát a nyüzsgő lármavilág
ezerszín kaleidoszkópos tükörtere,
ahol a fény vakító, vagy éppen feltáró világosság,
ahol jönnek szembe kedves és kedvetlen emberek,
terméketlen és termékeny idők,
s ahol belátom, semmi sem fehér-fekete,
se ében vagy karmazsin,
ahol millió impulzus vibrál,
s már nincs ragaszkodás, se ellenállás bennem,
megengedem, magamon átengedem mind.
Magával ragad az áramló, színes világ,
mely már nem is velem, hanem bennem örvénylik.
De megállítom, ha az ég a palettáról karmazsint márt:
lepárlok néhány szót, s a mind-Egybe cseppentem
privát esszenciáim.

Költői kérdés

Mondd, velem tartasz-e a stró-fák övezte
betűlabirintusba, morfémák sikátorán át?
Követnél-e oda is,
ahol beszűkül a tér,
és lehet, hogy elvesztesz,
félő, hogy elvesztjük egymást?

Én a szavamat adnám, te a bizalmad felém,
hogy kivezetlek a sorokból,
minden fonémaszorosból akkor is,
ha fékeznek az ékezetek,
s kötőjelek zöld lámpás sorompói
terelnek a biztos elbizonytalanodásba.

Szavamra, nem hagylak se margón,
se zárójelek zsákutcájában. De ígérhetek-e?
Fontosabb kérdés: miért is vagy itt,
hogy elhiszed-e, hogy a tiéd is
lehet a vontatott mondatok rakománya?
Ha bírod, magaddal viheted.
Előre megsúgom: súlya van,
mint a hangnak, melyet nyomatékkal ejtenek,
s mélyen bevésődik.
De ez is, mint majdnem minden, relatív.

Amiben biztos lehetsz: minden kérdőjel
a nézőpontok körül csoportosul,
s minden válasz választás.
A költői kérdés az egyetlen,
amely feltétlen, abszolút
és szabaddá tesz.

Kezdjük újra!
Szóval velem tartanál?

Átszellemülés

lélekköntösöm
testembe tűröm
vagyok az átszellemülés
kvantumviolák
hullámspektrumát
átfogó fénycsokor füzér

meridiánok
égi liánok
a forrás infúziói
emlékeztetnek
honnan eredek
angyali dimenzió hív

mindent fényhúrral
hangolt lét ural
polifon dal-a teremtő
skalárhullámok
anyagvarázsló
hang árja a szer elemből

déenesspirált
öröm strukturál
a való magomból fakad
tükörvilágon
élénk színt játszom
az összes csillagárnyalat

irizál bennem
minden egy cseppben –
egy szikra a teljes(s)égből
energiatér
Merkaba-szekér
emel fel és Ő elém jön

lélekköntösöm
csillagfénytükör
sugárzó Forrás-szeretet
hálakristályok
fénytestellátó
érkörén Őt közvetítem

Opció

Lelkünk átszeli a végtelen csillagóceánt,
mikor partot ér testünkben, még pillangóvidám.
Aztán földi por terheli a lepkeszárnyakat,
megedzi vagy töri, csábítja hernyóvágyakkal.

Minden percben választunk csúszás s repülés között:
árnyunk rettent, vagy szárnyunk reptet a felhők fölött.
Tisztulást hoz éjjelente a csillagáramlat,
átadni mind – aki kész – az alantas vágyakat.

Megszülethet mindenkiben a magasröptű cél:
önmaga legfényesebb lehetőségeként él,
igazodik a tapasztalás útvesztőiben,
emlékszik: honnan jött, merre tart, mi a szerepe,

szeretettel fogadja mások választásait,
tudja: világunkban minden magunkból származik.
Csillagport gyűjtöget mennyei lótuszszirmokról,
kiemelkedésre késztet a méltatlanságból.

Bábsorsát egyszer mindenki kinövi, ledobja,
időtlen fénytestét a szeretetre hangolja.
Akkor majd egy új földet tükröz a csillagos ég,
ahol az élet öröm s teremtő lelkesedés.

Transzcendens paradoxonok

a teremben elfér a végtelen világ
dimenziók áramlanak forgóajtókon
befogadok mindent nincs ellentmondás
érzékelhetem az abszolútumot

ami a bent egyszerre a kint is
a Mindenség szempontjából egyértelmű ez
minden (a) rendben van nincsen rend kívüli
az elme persze kizár különben beleőrülne

forma és formátlan pulzál egyszerre létezik
anyag és a hullám bennem a semmi és a minden
létjogosult bármely ellentét a rossznak ítélt is
attól függ részként vagy teljessé válva nézem

egylényegű vagyok a földdel
mennyezettel és minden szoba-társammal
ágyam a végtelen szövedéke
sejtjeimben lüktet a kozmosz hálója

az egész mindig több a részek összegénél
a legnagyobb meglapul a legparányibban
tükrözve az univerzum fraktálképletét
a közös neve(ző) sejt-elem a transzcendencia

Elejtett szavak

szájbarágásról szó nem esik
szándékom szerint szembe se száll,
azért csukd be azt is, zárd ki
a gondolatokat és dicsőítsd
a vákuumos csontkamra némaságát,
s míg a szívnyitány szólamaira hangolódsz,
érezd e térbe szórt igék, szómagok
(l)égiességét, amint pránaszárnyon
lengenek és várják a találkozást
mellkasod vonzáskörében,
a nyíltszív mágikus energiamezőin,
mely a legtermékenyebb rét,
mert lélekcseppek öntözik,
a szómag így továbbél
benned, köszönöm, hogy befogadsz,
magasztos, ha érzed:
árnyékban is virágos a lét,
az elejtett magokból
szirom szökken, szóindák szövődnek
mintegy emlékeztetésként
összefonva azt,
ami mindig is Egy volt