Lélekmozaik
Molnár-Kozma Alexandra írásai
Zongoraleckék
Lázadó
metronóm a szív, ha billentyűin
észérvek
zongoráznak érzések helyett.
Mint mikor disszonáns
dobolás dübörög,
a
ritmuszavar kardinális hangulatai
nem csak a
dobogón, egész teremben
szétterpeszkednek.
Lehetne négykezes,
és koherens a
szólam, de még gyakorolnom kell,
a szétzilált
ütemhatárba beleütközöm,
kottányi
kapaszkodóm sincs,
légpárnám a torpanásnyi
csend.
Talán ha hangnemet
emelek
a gondolattorlódások
közt,
a pálcát
tört karmestert kiengesztelem.
De ez nem az
a hang, talán az üresjáratra
fellépő
létközi fájdalom zokog.
Nem, nem a
szívem az, odakintről jön,
egyre
harsányabban a változás kopog.
A kilétét
kürtölő zsigerek azt súgják,
de a
hangvételből is megérzem,
a jöttét
kísérő makacs immunitás
nem
kiküszöbölhető, ellenvetés nyög a kilincsen,
huzavonát
nyújtva vonzás és taszítás között.
A harmóniát
vártam, de a változással jött.
Hogy
beengedjem-e, vagy hagyjam
dörömbölni
még a hátam mögött,
el kell
döntenem. A metronóm kileng,
a felismerések
törnek így határt: nincsen visszaút,
ez már
visszaszámlálás, a nemdöntés üteme.
A
változás nem vár, nem beengednem,
vele
mennem kell, alkotni új szimfóniát,
amely
már négykezes lehet és összehangolt.
A
kétségeket magukra hagyom, bedobozolom
kötelékeimet,
a sóvárgásokat, a kishitűséget.
Elhagylak
dráma, nem az enyém voltál, csak egóm
tragédiája,
nem tart vissza már elégedetlenséged!
Becsaptam
magam, de megfizetem az illúziók árát,
nem
tartozom, csak a régi dallamot hagyom itt neked.
Már
más leckét tanulok a lélek zongoráján:
magamhoz
mostantól feltétlen hűséges leszek.
A tűvé tett királyság
Egyszer
volt, hol nem volt, innen és túl az Óperencián,
s tart most
is, itt és máshol, amíg nem az emlékezeté a királyság.
Találsz, ha
keresel - tartja a bölcs mondás. De emlékszünk-e még,
mi is az,
amit igazán keresni érdemes? Tűvé tennénk-e hetedhét
országot,
megmásznánk-e az égig érő fát vagy az üveghegyet?
És a kincset
vajon felismernénk-e szemünkkel vagy a lábaink alatt?
Hisz TŰ(nik)
az igazság az információ szertelen kazlaiban.
Megetethető
öszvérré tennének, engedelmes igavonókká.
Pedig táltosok
vagyunk, ösztövérek és szárnyaszegettek tán,
de nem érjük
be a fényesnek tűnővel, vágyunk
vonzza a
valódit, színtisztát, ami soha nem fakul.
Vagy a
felkínált maszlagot habzsoljuk, hizlalva amnéziánkat,
s bár
komfortos az abrak - abrakadabra - ömlik kimeríthetetlen,
de
felpuffaszt félelemmel, űrrel, hájas sóvárgással,
a szemre ellenzőt
von, a szájba zablát, kantárt a fejre.
És
megfordul, mi érték, elvész a különbség tű és tűnő között,
ami örök
érvényű, elutasított összeesküvés lesz,
felfuvalkodott,
üres kisgömböcök gurulnak szét
és tarolnak a képzetarénákban, amíg a kantárjuk enged.
A nagygömböc
élvezi az öszvérbűvölést. Amíg nála a gyeplő,
jóllakhat ő
is, kiszolgálja az érdek és a hatalomvágy.
Telhetetlen,
neki nem elég semmi. De majd hasít a tűvé tett.
Hogy hogyan,
a kincset őrző régi-új mesék elárulják.
Míg az
öszvérnek elég a maszlag is, önként fejet hajt és tűr,
szolgává
teszi az ösztön, a bírvágy, a rémület,
addig a táltosnak
a TŰz, ami erőt ad, táplál, emlékeket gyűjt:
szabad, mert
benne a hatalom, szárnya a révület.
Maszlagkazlakban
az igazság szikrányi, keresendő TŰz,
meglelve szeretetet
szít, hitványt és szertelent feléget.
Úgy tűnhet, messze a
szabadság, túl az Óperencián emlékszikrát űz,
de amíg
pislákol, él a parázs, még nincsen vége a mesének.
Ekvilibrium
Valami
leesett. Magasról jöhetett,
mert a
becsapódás kráterében
porhanyóssá vált néhány berögződés.
Megértem, a begyepesedés nincs értem,
ha szánt
szándékom, magokat ültetnék.
Vajon
sulykot vetettem? valami égbekiáltót
és most
aratom a sújtást.
Majd
elsimítom, mit a behatolt kihantolt,
ha látom, az
ég mit is vetett ki rám.
Üstököst,
talán uránuszi mennykőt,
nézőpont:
sorscsapás ez vagy kegyelem,
a
megrázkódtatástól kihaltak bennem a dog-mák,
s a ragadozó
tegnapok, melyeknek
prédája
lettem példája helyett.
Nem veszem
zokon tévedésemet,
se amit
tudatnak a bűnök,
kitaposták
belőlem a megütközések,
bejáratódtam, hévvel érkező
felismerések bugyognak fel. Tűröm.
Valami
leesett, nyomában a nyugalom mélyül,
átszellemülnek
az ösztöngyökerek.
Valami évül,
a barázdák összesimulnak,
integrálódnak
a pólusrétegek.
A bevillanót
a szívembe vezetem,
amíg
befészkel, melegíti átlényegült, emelő cél.
Ami
megszületik, felnevelem:
egyensúly
ott terem(t)het,
ahol az ég
és a föld egymáshoz ér.
Makulátlan
A makula az égen: szemedben a bélyeg,
naptakaró hályog felhőnek képzelt foltja.
Csak a látszat lékel tályogot a horizontra,
és a rianó valót szétveti a kényszer:
ítélni kell,
minősíteni vaksin,
skatulyázni kérdőjelek
nélkül, megszokásból.
Meglátásod világtünet: poláris szeparáció
szabdalja az anyaglét terminusait.
Lehasadt a rossz a jóról, dönthetsz bárhogy,
a piedesztálon egynek van helye,
amíg bíráskodsz, a talapzatba intarziát vés
a kettős
mérce. Álszent védjegyet.
A tapasztalat, ha eggyé ragasztja a kétségeket
- jó vagy
rossz: benned és érted van akármelyik -,
makulátlanságba
simulnak szemedben a jelenségek.
Így lesz az
isteni szemüveg általad emberi is.
Mit mondjak fiamnak?
Mit mondjak
fiamnak, ha a látszatvilág
áltatja,
kütyükkel kábítja, és csalárd vágyakat kelt
mihaszna,
hamisan csillogó javai iránt?
Tudom, az
emberi mérce torz szüleménye manipulált
korhalmazokban
levegőnek nézve megvet, kiutál, alacsonyít.
S ő belekóstolt
már, a dac miként szeparál, ha nem igazodik.
Hogyan
ébresszem rá: sohasem az számít,
ami a
felszínen látszik, ki és mit állít és birtokol?
Hogy hány
rajongót ámít filteres fotókkal,
délibáb
mesével a facebookon, youtube-on, tiktokon.
Hogyan
éreztessem: házunk táján figyelemből talán,
de
szeretetből az arány sohasem negyed,
és máshol
sem érdemre megy? Mit tegyek, hogy értse:
ami igazán
érték, nem árulják weben, nem hozza futár,
és a
hovaszületés sem balhúzás vagy sorskegyelem?
Hogyan győzhetném meg, hogy a holnemvolt holmi nem
egy büntetés? Lássa azt is szívével, amit nem láthat a szem
és nem foghat a kéz. Hogy a kedvesség, a jószándék
többet ér, mint pár mulandó és virtuálkacat, mellyel
ideig-óráig több
és nagyobb lehet. Hogy kérjem: inkább
a nemeslelkűség példája legyen, még ha ki is rekeszt,
s úgy
tűnhet, divatjamúlt? Hogy belássa: a jólléthez,
a boldogsághoz nincsen másik, ez az
egyetlen út.
Ha hiányzik
Mintha holmi
lenne, tartósan hiánycikk,
a köztudat
tárgyiasított szükséglete,
melyre a
kereslet nagy, kínálat nincs,
s a
helyettesítő sem elégít ki,
legfeljebb
egy ideig beéred vele.
Azt mondják,
keresni kell,
az utolsó
morzsája a tiéd lehet,
ha harcolsz,
és ráveted magad.
Ha marad,
jutányosan megszerezheted
vagy
elhappolhatod, ha szemfüles vagy.
Ez az utolsó
csepp, a kút az űrtől kong,
és Forrásra
szomjaznak a szívüregek.
De ha sérült
a palack, szétfolyik a bor,
hiába van,
nem ízlelheted.
Ne hidd,
hogy nincs, hogy vágynod kell rá,
hogy érdem
szerint kiosztott kincs.
Ne hidd el,
hogy neked nem jár,
s ha
koldulod, hálád embertelenül összezsugorít.
Ne keresd, csak
tudd azt, hogy van,
függőleges
és vízszintes vonalak
metszéspontjába
szegezve, átszüremlik
a
látszatvilág eltömött pórusain,
a szmogot
lehelő aszfaltrepedésen,
ott van a sírásban
és a nevetésben,
amikor jó és
amikor fáj, a gyomor szűkülő zugait
bélelve vár, hogy
észrevedd, hogy végre meglásd
a közhelyekben, azok alatt s felett,
közel a nyomorhoz és a fényűzéshez,
a nyüzsgő sejtekben és a nyugovókban.
Csak érezd, hogy van! Létezik és mindig elég.
Nem szól és nem javít ki, hogy nem fogyott el
és sosem kevés. A szeretet van, volt, lesz és marad.
Arra vár,
hogy felé fordulj és átadd magad.
Egytől egyig
Pályánk végtelenné pontosodott, görbülő egyenes.
Időnk a galaxis abroncsára feszítve
robog, s mi számot adva menetelünk vele
egytől egyig. A körmenetnek státusza nincs,
csak stációja. Felkerekedtünk mind,
haladók és halandók, először, végül vagy újra.
Választásainkkal utunkba esnek
árkádok és árkok, koszorúk babérból, tövisből,
a vállunkról keresztek.
Szabad akarattal elhasalhatunk, mint
árnyékunk a porban, de lehetünk mozgó
derékszögei földnek vagy betonnak.
Egy-egy évkanyar olykor a pontatlan kérdőjelünk:
"Semmit sem haladtunk? Hol az út, amit megtettünk?"
Elfelejtettük - ezért summázatunk találós kérdés -,
körúton újraindulás minden megérkezés,
és motivál, hogy felülkerekedjünk,
s a számvetésből legyen számtalan aratás.
Hogy azt vizsgáljuk: egy kört járunk, vagy
választjuk a kitágulást, növekvő sugárban
magunkba foglalva a teljességet? És lesz válaszunk:
ez cél, vagy szubsztanciája a létezésnek?
A számvetés gyakran ámít,
gúzsba kötheti lépéseink,
melegágya csalódásnak, kudarcoknak.
Ami számít: hálával leszüretelt értékeink,
ha hitet is vetettünk köreinkbe s önmagunkba.
Vice versa
Semmi sem
az, aminek látszik,
minden az,
amivé nézem.
A tudat paradoxont
állít,
az univerzum
törvényszerűsége
ritkán fér
be az elme rácsain.
Mi a valós?
Amit kint lát a szem,
vagy a
képzelet bent? Is-is,
sem-sem, netán
vice versa?
Rációval magyarázni
lehet,
de érdemes-e
az irracionálisat?
A (be)látható
talán csak kivetülés,
minden
pillantás egy snitt,
egy belső
képfüzér,
melyet a
szem (köz)vetít
mint
objektív valóságot.
Jó, ha a
képeket megvizsgálom,
a
tudatcinema a tekercshez miből merít.
Kollektív
pupillaprojekció a világ,
retrospektív
történet minden,
mi a
szemhatár szélesvásznán lepereg.
Vágyott
valóságom a műsorfüzetben vár,
amíg a
mozigépészt tudatossá nevelem.
Ág(y)rólszakadt
Pihe
lenne, repülni vágyik,
de
csak piheg, zihálva jut el a (v)ágyig,
hogy
szusszanjon,
egyezkedik
a tétlenséggel,
hajtóerő
nélkül legfeljebb a széllel
sodródik... inkább nem rajzol
mímelt
haladást az égre.
Mint
egy ág(y)rólszakadt,
kinek
a lendülete fennakadt
és
vár, ő hiszi, hogy visszanyerhető,
sziesztabónusszal
egészen elviselhető.
Hát
hagyja magát ledönteni,
míg
körbelengi az átalakulás,
a
pihegést pihenésre kapcsolja,
majd
emelkedik. Már száll!
Pihekönnyű,
mint a pille,
mégis
buzgalommal telve
hinti
friss felismerései világporát.
Ős-kohézió
Repkényként
szeretném befutni éveidet.
A
szeretet szabad szimbiózisában melegíteni,
hogy
betakargassak szíveden minden repedést.
De
befedik-e hajtásaim a magasságokat és mélységeket,
varázsolhatok-e
fénygyűjtőként csillagokat az éjjeledbe,
és
holnapot? Benőhetek-e minden pillanatot ölelésemmel,
hogy
megmaradjon az akaratod, a te vágyad is?
Repkényként
futom be épülő éveidet, tanulok szeretni,
remélni,
elfogadni. Nem gondolok az elengedésre,
amikor
már csak az emlékeidet tudom átfonva karolni.
Itt
vagyunk most, mint két, egymásnak támaszt nyújtó erő.
A
repkény fal nélkül földön futó, és repkény nélkül
a fal
is sérül, reped és ledől. De a szeretet összehúzza
a
távolságokat, hidakat emel. Így nyúlnak utánad szavaim,
megidéznek,
s ha akarod, lelked anyagából újrafalaznak.
Most
itt. Majd akkor. Vagy egy másik életben.
Idegen
Lehet galaxisvándor,
vagy éteri csillagfényküldött,
a lelkek univerzumából,
vagy fekete útvesztőből jött.
Lehet a sarki közértes,
vagy a szomszédból a bácsi,
ki mindent a közért tesz,
vagy ki saját zsebet tágít.
Lehet az, kit az apádnak nevezel,
- s bár
szerepében sosem volt aktív -
te nem
tudod, de a szíve szakad meg,
mert mást
akart, de ezt sikerült adni.
Lehet a
társad is, hajdan még Kedves.
Ám közös
éveitek kozmosztágulása
közétek
ékelte a teret,
és rácsukta
az ajtót az intimitásra.
És lehet a képmás,
melyet a fény rajzol
a foncsoros
homokvegyületre,
s befelé
citál, hogy meghalljad a hangot.
Idegennek
tűnik, de csak ismeretlen.
Csak újrateremtés
Végül is belátható
semmi új nincsen napunk alatt
- végtelenre unhatja magát az ismétlődés -
paradigmát hajlít bennem a felismerhetően
kölcsöngondolat
a csipketerítőn törik ily alázattal a fény
amikor lyukba lép, megbicsaklik az eszmefuttatás
horgolt mintáin az (újra)teremtésnek
hol az önhasonlóság nem ismer határt
olykor-olykor mégis lezárássá varródnak a szélek
de a szálvég új kezdet, egy verzió origója
s befelé tágul, az Ige csipkéződik így a szó tagolta
versben
- minden szétaprózott mása egy nagy hologramnak -
a változat egyedi csoda
vagy fraktális véletlen?
A szótlanság vallomása
Szavaimba csontosodik emlékezetem,
pillanatok rögzülnek mondatokba zárva,
tűnő hangulatot ruházok kifejezéssel,
megőrződik a kitüntetett impressziók váza.
Érzésmintázatok dobbannak meg benne,
borda-sorok között lüktető szívritmusok.
Hogy az emléket bezárjam, pontot teszek,
és a betűk zsebébe elrejtem a kulcsot.
A Mindenség magjáig kísérnek a szavak,
a megfoghatatlant is készek a testükbe zárni,
mégis a jelenlét határán maradnak,
üresen. És szótlanul az elme fázik.
Nem foltozza válasz az értelemhézagot,
itt kiszakadt szűr(ő) a magyarázat.
Van olyan
észlelés, melyet nem fed le a szó,
(ld. a
repdeső, halott kitinszárnyat).
Szó nélkül lépek a Mind-én közepébe,
ahol érzésekbe íródik az élmény,
gondolatüregek töltődnek a szív melegével,
és nem
hiányzik szó, nem hiányzik kérdés.
Idő csapódik
az örö(mö)k időtlenségébe
és kisodor
szótlanságommal a küszöböm elé.
Ez a "de mit
viszek magammal?" kizökkenése...
...és kong a
semmitmondás a szavaim helyén.
Szívkohó
Amikor a hit
homokszemcséit
a lélektűz
kétségálló üveggé égeti,
és
bizonyossággá testesül a bizakodás,
a jelen
szilárddá formálja jövőképeit,
álmaiból nem
válik üvegszilánk,
se hamvadó
reménypernye a szív kohójában.
A szén
rajzolta kép hamuvá ég.
Ha az
alkotó(elem) kristályosodik,
belülről vezet, de nem tűr
megvezetést.
Játszmázás
helyett a lélek játszani szeretne,
az
alárendelést mellérendelésre váltani,
erre
biztatja emlékezete. Már meglelte
belépőjét a
kvantumkönyvtárba, plasztikra,
chipekre -
köszöni - semmi szüksége.
Nem kell
tudomány koholta szupererő, se a kütyüi.
A
technológia (magának) lelket fejlesszen.
A legnagyobb
erőt nem a hatalom szüli,
lélek tüze
edzi és elvehetetlen.
Az igazság világos
Nem vetem
meg lábam a belenyugvásban,
még ha üdvös
is lenne,
még akkor
se, ha a szentesített elfogadásban
albérlő a
béke szelleme.
Inkább
feláldozom, otthagyom magam mögött.
Nem lehetek
a beletörődés tartóoszlopa
sötét-kép-mutató
világszínfalak között.
Az igazság
világos - hallottam álmomban.
Azt hiszik,
a homályban megvezethetnek.
Hát legyek
ködszurkáló. De ha a hal
fejéhez
érek, kegyelmem világítson,
s a ködösítő
és kénes fellegek
visszasunnyognak
poklukba, s arról,
mit körénk
hazudtak, lehull a lepel.
Víziójuk
kereshet, bennem nem
talál
otthont, az átmenő adatforgalom
nem sérthet
határt, kitoloncolom.
Alantas,
körmönfont módszerekkel
rajtam már
nem lelnek fogást.
Miért
küzdjek a sötét ellen? Nem érdemli
az
energiámat. A hazugság is addig él,
amíg elhiszi
valaki. Ellenállok,
felismeréseim
egymáshoz súrlódnak,
és szikráit lehetetlenség
árnyékban tartani.
Felrázva
A Párkák a Földet
rázzák, akár a hógömböt
- riasztó káprázat,
nem játszanak -, a pelyhek
örvénylő kóválygását rend követi, letisztulás.
"Felrázott emberek, eléggé szédültök?"
Mi tagadás, ébresztő élmény a keringő anarchia,
a világ felbolydulva a fejére áll. De érthető, kell
az új perspektíva, ha szeretnénk túlélni a felfordulást.
Akinek elszakadt az égi bekötése, vagy meglazult
a kozmikus biztonsági öv, könnyen kirepülhet,
asztrálsíkokra zuhanva a dimenziók közt.
A megrögzöttet, aki eddig a földhöz ragadt,
megviselheti a
hánykolódókáosz-betegség.
Matériába
vagy dogmákba kapaszkodhat,
és stabilizálóként tömködi zsebét. Hasztalan.
Szétesik, mi életképtelen, az ingatag rommá dől,
kavargó darabjai fejekkel ütköznek, józanítanak.
Halott
rendszereket kár feltámasztani.
Aki biztonságát az égbe helyezte, megtartja
az isteni
köldökzsinór, csak ring, nem kapálózik.
Egy kis
himbálózás fejjel lefelé csekély áldozat,
mondhatni
esély a maradandót meglátni és lehorgonyozni.
Ég és föld között
Itt vagyok,
a múló anyag vonzása
legyőzte
újfent az antigravitációt.
Így kezdődik
minden, kizuhanással
kétségek közé az egységszférából.
Becsapódtam, mint az elhullajtott mag,
mely kánaán-vágyakkal zsendülni ered,
de előbb a
sötétség iszapvilágának
sírárkaiban
ír le vargabetűket.
Majd irányt vált, vágyai a fény felé lökik,
sejtelme súg, hajtja oda, ahonnan jött,
az anyagban balanszért még meggyökerezik,
s a vonzással szembeszállva a magasba tör.
Nem felejtheti: nőni indult, virágozni,
könnyedén haladva légies létsíkok felé.
Mindezt úgy, hogy nem feszül meg
ég és föld között a tér-idő keresztmetszetén.
A matéria megkísérti, vissza-visszarántaná,
biztonságot ígér, csábít, hívogat a földtakaró:
a sötétben kényelmes, nincs fáradság,
maradj a
kar(m)omban, hozzám ragaszkodj!
Itt vagyok,
gyökeret eresztettem az átalakulásban,
ég felé törekvő vÁGyaim a láncokon túlnőttek,
kiterjedek,
az egységbe visszazuhanás hajt,
katapulttá
transzformálom a lehúzó erőket.
Zónatágulás
Elhagyatnak
rendre
lebetonozott
komfortzónáink.
A
szükségszerűség tér-idő konstellációi
kiugrasztanak
mélyre ásott cölöpfák mögé,
idegen
vadonba, ahol tán elkap a bonviván-félsz,
s
biztonságérzetünk megfogyatkozik.
Mióta
csalogat már a járatlan vidék! A páholynak
hitt erőd
égiszéről azonban a kihívás lepattan.
Ez ismerős
környék, ahol az egó nem konfrontálódik,
s ahol
latyakos a tér, de megszokott és háborítatlan.
Néhány langy
sárgödör pedig békésen elfér
elkendőzve vagy
ingerküszöbünk alatt.
De ki húzta
a határokat, és ki rombolja le éppen?
Ha stagnál
a tudat, a zónatágítás kényszer.
A fejlődés
csalogat, s ha szép szóval nem megy,
kiráncigál. (A
változás a kiteljesedés lehetősége is.)
Aki
együttműködik, annak csak a kényelem az ár.
MÁSolat
Az arcok
közt indigópapír,
egyformára
kopírozott élet
fakulásig
másolt vágyai,
a
jellegtelenség követése,
egy-MÁSolat,
mely MÁStalan
mint etalon,
norma dívik.
Fut a
kópiaszalagon a jelen
arctalan tömeg-termelése
nonstop, hasonmás-mű-szakban,
de majd
elfogy a papír.
Kikopik a színlelt
repró-minta,
és a
szürkébe hajló kopírkék,
uniformis
vágyak egy színt, egy-ént
magukban
keresnek, megtalálnak.
Az egyedit
az egyformában.
Már nem kell
feláldozni az ént
félelemből, a
valahova tartozásért,
ami eltér,
összeköt, nem szétválaszt.
Az eredeti
más, nem valami mása,
az
önazonosság jól áll mindenkinek,
s a világ kopír-szín-vonalára
végre hamisítatlan
tónusokat fest.
SorsÍró
a saját történetem írna:
sorsom
a papírra vetve,
a
tinta amorf teste
formálódik
random,
happy
end vagy balsors?
Predesztinált
sztori, sorry,
a
gép most ezt dobta ki.
De
facto nálam van az irka,
én
írom, ha mestermű, ha firka.
Termékeny
tollam szülőcsatornáján
életre
keltem lelkem anekdotáját.
Jelentőségteljes

Várok, amíg
a jelentőség kiteljesedik,
és a
pillanatok reflektorai
sziporkázó csillagokként
megvilágítják.
Reményt
költeni türelmem az ölébe fészkel,
de csak a
sejtés mocorog: ma már
nem érnek
szavakká gondolataim.
Míg
értelemmel ruházkodik a várakozás,
hangulatom
kitartással acélozott szobainas.
Hol holdas,
hol-napos közben a nyugtalanság:
ami
megszületik: jelentékeny?
a plénumnak
vajon mit ad ?
Várok, míg a
jelentőség teljessé válik.
Még van
pár-na(p), aludni küldöm az elviselést.
Hold tölti
be az éjszakahézagokat,
nehogy az
űrbe zuhanjak a lényegre törés-vonalain.
Még mindig
várok: a jelentőség félkövér most,
inkább
homorú. Elfogadom. Vannak napok,
mikor a hold
sem teljes, mégsem szomorú.
De meddig
várjak? Egyszer talán kikerekedik
a jelentőség
részlegesből tökéletesre. Különben is:
boldog, aki
a töredékkel is megelégszik,
és a
várakozás tapasztalata már a zsebemben,
a részek
magjában pedig az egész is ott lapul,
nem is
kérdés, bár elképesztő: a világmindenségben
a Teremtő a
legfantasztikusabb (holo)grafikus.
Csak innen
karéj, valójában teljes a hold,
a
viszonyítás józansága nézőpontot egyenesít,
az illúzió egészen behálózott,
ideje lenne
szövevénye fölé kerekedni.
A teljesség
mindig itt van, lehetőség,
egy
kvantumugrás, és megélhetem mint tökéletességet,
csak
kiválasztom azonosulásom: rész vagy egész?
A
perspektíva meglehetősen jelentőségteljes.
Időfutam
veretes lovakkal nyargalnak a percek
tekintetem az óralapon hasal,
megint elvétettem, nem kellene
versenyt futnom sajgó időficammal.
egyszer utolérem, sőt megnyerem majd
ha lódulva
veszem fel a ritmust,
lendületem
felülkerekedik, szárnyakra kap
már látom
magam, a bajnok pegazust.
addig
számtalanná olvadnak a körök
pörög a
percmutatóvágta
de mi lesz
majd, ha a versenyből
egyszer s
mindenkörre ki leszek zárva?
- annak, kit
az idő végleg leköröz,
vigaszdíjként
ott az időtlen pálya,
majd a
playback-kel elidőzhet -
úgy megállnék
egy szusszanásra
feladom, ha
bedobom a kantárt?
belegebed,
ki az idővel versenyre kel.
s ha az idő áll, csak én loholok
időtállóan
magamat kergetve?
veretlen pegazus
paripán
suhan el az óralapról tekintetem
Léleköltések
Léleköltések a szavak,
melyekkel gondolataimat
összefércelem.
Néhányat papírra varrtam,
gyakorolni a keresztszemes
rímzést. De kell még valakinek
hímzett poéma, vagy csak patchwork sóderek?
Fejtegetéseim fonalát
egymásba kö-l-töttem.
Bele ki kötne, hol a fonák?
Hiszen úgy tű-nik, a sima a
fordított,
s a fordított a sima ma már.
Hogy hol a minta? Szőttesem k-ölteni
EGY a szabály: szívszálat sodorni
r-égi cérnával, majd befűzni fÉNy
árba.
A k-elmenemesítés kinek férc,
kinek varázs.
Vissza a Feladónak
Tudatom ablakszemeinek
pillantásával olykor
látom megnyilvánulni a
megnyilvánulatlant: Isten alkot.
Nézd csak a szem(eim)ben elnyúló
fasort!
Felhőhabot nyaló
szinuszhullámrajzok a térben,
vagy mint a létsíkra ragasztott
dimenzióbélyeg.
Isten postára adott képeslapja
vagyok.
Testem lapján lelkem tér-kép
Isten üzenetével:
Vissza a Feladónak!
Időkaparta felirata elmosódott bolyongásaim
közben,
de lükteti minden
megnyilvánulatlan.
Lelkemben visszhangzik az
útirány,
ördögi szonárfrekvenciák sem
téríthetnek el.
Feladómhoz univerzumokon át is
visszatérek.
Talán csak álom a posta, talán nem adtak fel soha,
és hogyha eljön ébredésem, ott
találom magam
Istenem fényingének a zsebében.