Lélekmozaik

Nézőponty

Nem tudtam, hogy ennyire nehéz lesz –
a Sorsválasz-tó partján vergődnek kifogásaim.
Ha előre tudom, vajon vállalok-e négyet,
vagy így is, úgy is az ölembe
pottyannak kis gézengúzaim?
A "mi lett volna, ha" szirénhangjai
előtt a fülkagylót bereteszeltem
mondván, persona non grata mindannyi,
de elfelejtettem, hogy az efféléket
a maga-biztos zár sem tarthatja odakinn.
Így is lett, bejöttek, először duruzsoltak,
majd zengtek, mígnem a veszteségtől
való félelem zárta rövidre a témát.
"A nem értékelt kincsek elúsznak",
én meg elcsúszok fejtegetéseim héján.

Nem tudtam, hogy ennyire mesés lesz,
csak reméltem, és lám,
felülmúlta legszebb álmaim.
Mennyi boldogság, ölelés, szeretet!
Kizárólag e számlára írhatom ráncaim.
Hogy négyszer gyorsabban évülök? –
(ami persze látszat)
erről nem volt sejtésem se,
ez csak a kalandoktól elnehezülő
idegszálak cselszövése lehet.
Én úgy hiszem, hogy négyszer tovább élek
általuk, bennük, s velük együtt is tán,
mert azt éltetem: milyen jó, hogy így lett! –
e perspektíva nem nyit új magánvitát.

A Sors vizében úszom, kiemelnek
magasröptű, tükörfény nézőpontyaim,
hálót adtam, s az csordultig telt,
alig bírom el valóra vált kívánságaim.
Innen tisztán látom,
markáns fényben megnyúlik az árnyék,
az egyensúly áldott:
négyszeres feladat – négyszer több ajándék.

Harmadnapra

fordultunk majd' kétezerszer
harmadnapból mit tanultunk
mi maradt meg
mi bizonyos megtagadjuk
koholt előtt fejet hajtunk
nyúlánk ünnep nyalánkipar
tömött zsebe s gyerekhasak
nyúlcsokival ízesített
megnyúlt percek
egymás nyakán
keserédes egy asztalnál
békétlenség az étlapon
nézeteink nyelvpárbajok
füstös sonka nyúltojással
kalászt nem látott kaláccsal
hogy fér össze
szeretet a kínhalállal
megmutatta választhatunk
felszegezzük egymást magunk
még ezerszer megfordulva
vagy hamarabb
talán épp ma
megérhetünk
az örökké
harmadnapra

Mentes

Ide süss már, édes!
Mi sült ki, ez rétes
vagy feltekert zsírpapír?
Túl vékonyra nyújtottam
tán laminált szirmait
a leveles tésztának?
Sebaj, bekapni könnyebb lesz
és lenyelni a konzekvenciákat.
A szerelmeslevél? Ne félj,
nem adtam azt még fel!
A modern lekvároson úgy tűnik,
mellék-íz a bélyeg.
Ha a gyümölcshíjas élmény
szétrobban a szádban,
vehetsz be pirulát
krónikus tartalomhiányra
egy szörpintésnyi festett,
aszpartámos lével,
csak ne szívd a mellre,
mert gyümölcsösnek vélted.
A szörp sem panaszkodik,
pedig csak a címke látott málnát.
Ez van. Ma a mindenmentes
viszi el (eszed is) a pálmát,
értékfoszlós kalácsot
pálmazsíros fánkkal,
májad inthet búcsút majd
a biodiverzitásnak.
Már a retró sem az igazi,
de kész a helyettese,
a lelkeden száradhat
a fűrészporos zsemle,
beválhat még prézlinek
az állatmentes húshoz
vagy a sáskakrokettekhez,
ha éppen fehérjére gyúrsz most.
Ez ma az ínyencség,
nem a háztáji portéka,
én akkor sem veszem be,
esze-mentesen trendi diéta.
Úgy nevezem inkább:
jelenkori alternatív szégyen,
de a szív és tudat erejével
kisüthetünk ebből is
valami valóban értékest.

Fényfoganás

Szomjazó szemeim isszák az égi betűt,
dallammá érik, fényfoganó szívembe ül,
mint burkot bélelő angyali szekvencia,
magzatát őriző szívbölcső elringatja,
táplálja, élteti a benne megszületőt,
nem hasad, szelíden nyílik, ha itt az idő.
Világba kiárad, szívemben nem fér már el,
nem érzés ez, hanem EGY-élmény: a Szeretet.
Gondot űz, mosolyt csal, megihlet, rügyet fakaszt,
felemel, átrajzol elhajló téridő vonalakat.
A világ könyvében eljön egy új fejezet,
ügyelem soraim, amiket hozzáteszek.
Rezegjen szelíden, mennyei frekvencián
minden szó összhangzón lelkemtől lelkedig száll.
Téged is felemel, ébreszti küldetésed,
a Földön így lesz majd minden nap örömünnep.

Életvirág

Égi filamentumok:
Isten hárfahúrjai.
Szférazene hangolja be
legszebb álmaink.

Földi formavilágban
már csak imába hajtanak fejet,
s szabad kezek kulcsolnak össze
földet és eget.

A fény útja lényünkben
átrajzolja az életszirmokat.
Lótuszvirág fraktáljain égi-földi
öröklét fakad.

Fordulat

Éretlen gyümölcs még az ember,
mert elfordult a fénytől.
Kérlek, Uram, rázd fel,
hogy ne legyen késő
lehámozni magáról
a szeparáltság héját,
többé ne felejtse,
hanem keresse a célját.
Ha romlásnak indult,
kapjon újabb esélyt,
hogy elkerülhesse
a sáros földre esést.
Ha már feléd fordult,
tér nyíljon a fénynek,
hogy szeretetbe emelhesse
részeit, mely férges.
Segíts az embernek
visszatérni hozzád,
hogy felismerje magjában
isteni mivoltát,
melyet megtagadott,
s lázadnak a sejtek,
a világba kivetítve
a belső ősküzdelmet.
Hála neked, Urunk,
hogy visszakapaszkodunk,
a kozmikus életfán
mind magasabbra jutunk!
Csak egyenes úton,
mellékágak nélkül,
lélekvezérelve
feléd közeledünk.
Tiszta fénnyé válva
gazdagítunk téged,
egyként örvendezve
a közös teremtésnek.

Teremtő impulzus

Nem írni nehéz.
Fáj ez a terméketlen csend,
az űr súlya a vállon.
Míg szótlanságom
tajtékzó habjait visszanyelem,
kortyonként tisztul ki a kép:
csillagszikrák pattognak
megrögösödött tudatréteken.
Hiába szomjazom,
nem ér el a fény,
elnyelik a párhuzamos
univerzumok.
Parlagon maradtam,
alkotás nélkül elveszek,
nem tudom, ki vagyok.

Nem írni nehéz.
A semmivel várandós a csend,
de a semmi-sejtekbe
szikrányi mindenség simul.
Már érzem a lüktetést,
újraélesztettem a lassuló,
szaporátlan isteni im-pulzust,
hogy visszavegyem örökségemet,
a Teremtő gyermekeként
nem lehetek méltatlan, se árva,
alkotni születtem,
gyönyörködni teremtésemben,
hogy megtestesülhessen
mennyei országa.
De megbicsaklik bennem még a szó,
sután ejti ki magából a száj,
a tökéletlen gyümölcs elenyész
a földön, vagy lehet, még a fán.

Nem írni jó lehet.
A hetedik napon
megpihen a kéz.
Végigsimítom betűim,
ami életképtelen,
papírkoporsójában
utolsó útjára kész.
Nem írni jó lehet,
ha a teremtés végül
nem temetésbe fut.
Egy alkotó sem kívánhatja,
hogy teremtménye vesszen.
Minden, ami tökéletlen,
rendre a porba hull?

A választ most már sejtem,
szikrázik minden sejtben
az emlékezés:
nincsen tökéletlen
a teremtésben,
csak fejlődő, alakuló,
éretlen még.
Minden teljes egész,
hogyha annak látom,
a teremtő szemével,
ahogy Ő, az Első Alkotó néz:
formáló, felemelő,
nem ítélő szeretettel,
minden napon.

Egészen

Ha leomlik bennem minden kórhatár,
szabad árnyaim megszelídülve
beülnek rég várt puzzle-helyükre,
mint az újrakomponált csempefugák.
Azt mondhatom akkor, könnyed-én vagyok,
egészen tiszta komplemen-teres,
Minden bennem van, én meg Őbenne
világról világra érek, szÁrnyalok.
Áldott ez a pontos összeszedettség,
ám gyümölcse súlyos, nem zsebretermő,
szolgálat ez, tenni, mi Neki tetsző
Általa, Vele és Benne, a közért.

Csipkerózsa

Bevetetlen maradt tűnődéseim csipkerózsa ágya
– nem rend, már rendhagyó mindennek a lelke –,
rossz-kor(ban) keltek ki álmaim,
mezítláb, csipkepizsamában
(a) világot látni mégis különcködő lenne.
Szemembe szökik a kontúr, olyan hervasztó a kép,
minden kifordított, szakadt,
az egész világ a feje tetején,
alkotni, önmagam lenni más-kor alkalmasabb.
Visszabújni, szemet hunyni könnyebb, ne is lássa(na)k,
ne kelljen a fonákba illeni.
Átadni magam? A közönyben nincsenek igényhézagok,
ha akad is kíváncsiság, szavaim felszínén átbukfencezik.
De a számban pezseg még a csillag ízű csók,
fülkagylómban oly ismerősen gyöngyözik a Hang:
Ne bújj el, azért ébresztettelek, fordíts a fonákon!
Kikelő álmokból szövődik a pillanat színoldala.

Magunkban a válasz

A realitás megcáfolhatná a vélekedést,
mely nem statisztika, hipotézis csupán:
nincs kritikus tömeg, sok a bólogató.
Félálomban nem kötekedik az elfogadás,
a kikelő kérdések ponttá taposott ignorációk
a jóváhagyás mezején,
hol még a nap sem le-, hanem belenyugszik,
s az engedelmesség pongyolás megalkuvás,
itt-ott feszít, de a felszínes komfortosabb,
mint a mélyreható kételkedés.
Ha az értelem síkjából mégis kitüremkedik
néhány gondolat, és (vélt)tény-testét
kérdőjel-mezbe öltené (persze csak óvatos
feltevésekbe, hisz a megkérdőjelezést
a szocializáció az elméből kinevelte),
a nemes ellen-vetés végre megfogan:
köszönöm a választ, bár páratlanul tálalt,
nem kérek belőle, nem ízlenek az instant
és készen kapott "tények". Újraültettem
magamban a kérdést, már sarjad a cáfolat,
megérlelem, ami valóban támogat,
mert isteni eredet, nem pedig megvett
tudósok szájából kötve se hiszem felelet.
Nem tántoríthat el érdekrögökbe ütközés,
sem a fáma temperamentuma. Kérdésem kihajt,
és csendben a válasz is megterem,
az abszolút igazság éteri hőjén tűzbetűkkel írva
őrzik zsendülő tizenkét eres hélixlevelek.