Lélekmozaik

Zongoraleckék

Lázadó metronóm a szív, ha billentyűin
észérvek zongoráznak érzések helyett.
Mint mikor disszonáns dobolás dübörög,
a ritmuszavar kardinális hangulatai
nem csak a dobogón, egész teremben
szétterpeszkednek. Lehetne négykezes,
és koherens a szólam, de még gyakorolnom kell,
a szétzilált ütemhatárba beleütközöm,
kottányi kapaszkodóm sincs,
légpárnám a torpanásnyi csend.
Talán ha hangnemet emelek
a gondolattorlódások közt,
a pálcát tört karmestert kiengesztelem.
De ez nem az a hang, talán az üresjáratra
fellépő létközi fájdalom zokog.
Nem, nem a szívem az, odakintről jön,
egyre harsányabban a változás kopog.
A kilétét kürtölő zsigerek azt súgják,
de a hangvételből is megérzem,
a jöttét kísérő makacs immunitás
nem kiküszöbölhető, ellenvetés nyög a kilincsen,
huzavonát nyújtva vonzás és taszítás között.
A harmóniát vártam, de a változással jött.
Hogy beengedjem-e, vagy hagyjam
dörömbölni még a hátam mögött,
el kell döntenem. A metronóm kileng,
a felismerések törnek így határt: nincsen visszaút,
ez már visszaszámlálás, a nemdöntés üteme.
A változás nem vár, nem beengednem,
vele mennem kell, alkotni új szimfóniát,
amely már négykezes lehet és összehangolt.
A kétségeket magukra hagyom, bedobozolom
kötelékeimet, a sóvárgásokat, a kishitűséget.
Elhagylak dráma, nem az enyém voltál, csak egóm
tragédiája, nem tart vissza már elégedetlenséged!
Becsaptam magam, de megfizetem az illúziók árát,
nem tartozom, csak a régi dallamot hagyom itt neked.
Már más leckét tanulok a lélek zongoráján:
magamhoz mostantól feltétlen hűséges leszek.

A tűvé tett királyság

Egyszer volt, hol nem volt, innen és túl az Óperencián,
s tart most is, itt és máshol, amíg nem az emlékezeté a királyság.

Találsz, ha keresel - tartja a bölcs mondás. De emlékszünk-e még,
mi is az, amit igazán keresni érdemes? Tűvé tennénk-e hetedhét
országot, megmásznánk-e az égig érő fát vagy az üveghegyet?
És a kincset vajon felismernénk-e szemünkkel vagy a lábaink alatt?

Hisz TŰ(nik) az igazság az információ szertelen kazlaiban.

Megetethető öszvérré tennének, engedelmes igavonókká.
Pedig táltosok vagyunk, ösztövérek és szárnyaszegettek tán,
de nem érjük be a fényesnek tűnővel, vágyunk
vonzza a valódit, színtisztát, ami soha nem fakul.

Vagy a felkínált maszlagot habzsoljuk, hizlalva amnéziánkat,
s bár komfortos az abrak - abrakadabra - ömlik kimeríthetetlen,
de felpuffaszt félelemmel, űrrel, hájas sóvárgással,
a szemre ellenzőt von, a szájba zablát, kantárt a fejre.

És megfordul, mi érték, elvész a különbség tű és tűnő között,
ami örök érvényű, elutasított összeesküvés lesz,
felfuvalkodott, üres kisgömböcök gurulnak szét
és tarolnak a képzetarénákban, amíg a kantárjuk enged.

A nagygömböc élvezi az öszvérbűvölést. Amíg nála a gyeplő,
jóllakhat ő is, kiszolgálja az érdek és a hatalomvágy.
Telhetetlen, neki nem elég semmi. De majd hasít a tűvé tett.
Hogy hogyan, a kincset őrző régi-új mesék elárulják.

Míg az öszvérnek elég a maszlag is, önként fejet hajt és tűr,
szolgává teszi az ösztön, a bírvágy, a rémület,
addig a táltosnak a TŰz, ami erőt ad, táplál, emlékeket gyűjt:
szabad, mert benne a hatalom, szárnya a révület.

Maszlagkazlakban az igazság szikrányi, keresendő TŰz,
meglelve szeretetet szít, hitványt és szertelent feléget.
Úgy tűnhet, messze a szabadság, túl az Óperencián emlékszikrát űz,
de amíg pislákol, él a parázs, még nincsen vége a mesének.

Ekvilibrium

Valami leesett. Magasról jöhetett,
mert a becsapódás kráterében
porhanyóssá vált néhány berögződés.
Megértem, a begyepesedés nincs értem,
ha szánt szándékom, magokat ültetnék.

Vajon sulykot vetettem? valami égbekiáltót
és most aratom a sújtást.
Majd elsimítom, mit a behatolt kihantolt,
ha látom, az ég mit is vetett ki rám.
Üstököst, talán uránuszi mennykőt,
nézőpont: sorscsapás ez vagy kegyelem,
a megrázkódtatástól kihaltak bennem a dog-mák,
s a ragadozó tegnapok, melyeknek
prédája lettem példája helyett.
Nem veszem zokon tévedésemet,
se amit tudatnak a bűnök,
kitaposták belőlem a megütközések,
bejáratódtam, hévvel érkező
felismerések bugyognak fel. Tűröm.

Valami leesett, nyomában a nyugalom mélyül,
átszellemülnek az ösztöngyökerek.
Valami évül, a barázdák összesimulnak,
integrálódnak a pólusrétegek.
A bevillanót a szívembe vezetem,
amíg befészkel, melegíti átlényegült, emelő cél.
Ami megszületik, felnevelem:
egyensúly ott terem(t)het,
ahol az ég és a föld egymáshoz ér.

Makulátlan

A makula az égen: szemedben a bélyeg,
naptakaró hályog felhőnek képzelt foltja.
Csak a látszat lékel tályogot a horizontra,
és a rianó valót szétveti a kényszer:

ítélni kell, minősíteni vaksin,
skatulyázni kérdőjelek nélkül, megszokásból.
Meglátásod világtünet: poláris szeparáció
szabdalja az anyaglét terminusait.

Lehasadt a rossz a jóról, dönthetsz bárhogy,
a piedesztálon egynek van helye,
amíg bíráskodsz, a talapzatba intarziát vés
a kettős mérce. Álszent védjegyet.

A tapasztalat, ha eggyé ragasztja a kétségeket
- jó vagy rossz: benned és érted van akármelyik -,
makulátlanságba simulnak szemedben a jelenségek.
Így lesz az isteni szemüveg általad emberi is.

Mit mondjak fiamnak?

Mit mondjak fiamnak, ha a látszatvilág
áltatja, kütyükkel kábítja, és csalárd vágyakat kelt
mihaszna, hamisan csillogó javai iránt?
Tudom, az emberi mérce torz szüleménye manipulált
korhalmazokban levegőnek nézve megvet, kiutál, alacsonyít.
S ő belekóstolt már, a dac miként szeparál, ha nem igazodik.
Hogyan ébresszem rá: sohasem az számít,
ami a felszínen látszik, ki és mit állít és birtokol?
Hogy hány rajongót ámít filteres fotókkal,
délibáb mesével a facebookon, youtube-on, tiktokon.
Hogyan éreztessem: házunk táján figyelemből talán,
de szeretetből az arány sohasem negyed,
és máshol sem érdemre megy? Mit tegyek, hogy értse:
ami igazán érték, nem árulják weben, nem hozza futár,
és a hovaszületés sem balhúzás vagy sorskegyelem?
Hogyan győzhetném meg, hogy a holnemvolt holmi nem
egy büntetés? Lássa azt is szívével, amit nem láthat a szem
és nem foghat a kéz. Hogy a kedvesség, a jószándék
többet ér, mint pár mulandó és virtuálkacat, mellyel
ideig-óráig több és nagyobb lehet. Hogy kérjem: inkább
a nemeslelkűség példája legyen, még ha ki is rekeszt,
s úgy tűnhet, divatjamúlt? Hogy belássa: a jólléthez,
a boldogsághoz nincsen másik, ez az egyetlen út.

Ha hiányzik

Mintha holmi lenne, tartósan hiánycikk,
a köztudat tárgyiasított szükséglete,
melyre a kereslet nagy, kínálat nincs,
s a helyettesítő sem elégít ki,
legfeljebb egy ideig beéred vele.
Azt mondják, keresni kell,
az utolsó morzsája a tiéd lehet,
ha harcolsz, és ráveted magad.
Ha marad, jutányosan megszerezheted
vagy elhappolhatod, ha szemfüles vagy.
Ez az utolsó csepp, a kút az űrtől kong,
és Forrásra szomjaznak a szívüregek.
De ha sérült a palack, szétfolyik a bor,
hiába van, nem ízlelheted.
Ne hidd, hogy nincs, hogy vágynod kell rá,
hogy érdem szerint kiosztott kincs.
Ne hidd el, hogy neked nem jár,
s ha koldulod, hálád embertelenül összezsugorít.
Ne keresd, csak tudd azt, hogy van,
függőleges és vízszintes vonalak
metszéspontjába szegezve, átszüremlik
a látszatvilág eltömött pórusain,
a szmogot lehelő aszfaltrepedésen,
ott van a sírásban és a nevetésben,
amikor jó és amikor fáj, a gyomor szűkülő zugait
bélelve vár, hogy észrevedd, hogy végre meglásd
a közhelyekben, azok alatt s felett,
közel a nyomorhoz és a fényűzéshez,
a nyüzsgő sejtekben és a nyugovókban.
Csak érezd, hogy van! Létezik és mindig elég.
Nem szól és nem javít ki, hogy nem fogyott el
és sosem kevés. A szeretet van, volt, lesz és marad.
Arra vár, hogy felé fordulj és átadd magad.

Egytől egyig

Pályánk végtelenné pontosodott, görbülő egyenes.
Időnk a galaxis abroncsára feszítve
robog, s mi számot adva menetelünk vele
egytől egyig. A körmenetnek státusza nincs,
csak stációja. Felkerekedtünk mind,
haladók és halandók, először, végül vagy újra.
Választásainkkal utunkba esnek
árkádok és árkok, koszorúk babérból, tövisből,
a vállunkról keresztek.
Szabad akarattal elhasalhatunk, mint
árnyékunk a porban, de lehetünk mozgó
derékszögei földnek vagy betonnak.
Egy-egy évkanyar olykor a pontatlan kérdőjelünk:
"Semmit sem haladtunk? Hol az út, amit megtettünk?"
Elfelejtettük - ezért summázatunk találós kérdés -,
körúton újraindulás minden megérkezés,
és motivál, hogy felülkerekedjünk,
s a számvetésből legyen számtalan aratás.
Hogy azt vizsgáljuk: egy kört járunk, vagy
választjuk a kitágulást, növekvő sugárban
magunkba foglalva a teljességet? És lesz válaszunk:
ez cél, vagy szubsztanciája a létezésnek?
A számvetés gyakran ámít,
gúzsba kötheti lépéseink,
melegágya csalódásnak, kudarcoknak.
Ami számít: hálával leszüretelt értékeink,
ha hitet is vetettünk köreinkbe s önmagunkba.

Vice versa

Semmi sem az, aminek látszik,
minden az, amivé nézem.
A tudat paradoxont állít,
az univerzum törvényszerűsége
ritkán fér be az elme rácsain.
Mi a valós? Amit kint lát a szem,
vagy a képzelet bent? Is-is,
sem-sem, netán vice versa?
Rációval magyarázni lehet,
de érdemes-e az irracionálisat?
A (be)látható talán csak kivetülés,
minden pillantás egy snitt,
egy belső képfüzér,
melyet a szem (köz)vetít
mint objektív valóságot.
Jó, ha a képeket megvizsgálom,
a tudatcinema a tekercshez miből merít.
Kollektív pupillaprojekció a világ,
retrospektív történet minden,
mi a szemhatár szélesvásznán lepereg.
Vágyott valóságom a műsorfüzetben vár,
amíg a mozigépészt tudatossá nevelem.

Ág(y)rólszakadt

Pihe lenne, repülni vágyik,
de csak piheg, zihálva jut el a (v)ágyig,
hogy szusszanjon,
egyezkedik a tétlenséggel,
hajtóerő nélkül legfeljebb a széllel
sodródik... inkább nem rajzol
mímelt haladást az égre.
Mint egy ág(y)rólszakadt,
kinek a lendülete fennakadt
és vár, ő hiszi, hogy visszanyerhető,
sziesztabónusszal egészen elviselhető.
Hát hagyja magát ledönteni,
míg körbelengi az átalakulás,
a pihegést pihenésre kapcsolja,
majd emelkedik. Már száll!
Pihekönnyű, mint a pille,
mégis buzgalommal telve
hinti friss felismerései világporát.

Ős-kohézió

Repkényként szeretném befutni éveidet.
A szeretet szabad szimbiózisában melegíteni,
hogy betakargassak szíveden minden repedést.
De befedik-e hajtásaim a magasságokat és mélységeket,
varázsolhatok-e fénygyűjtőként csillagokat az éjjeledbe,
és holnapot? Benőhetek-e minden pillanatot ölelésemmel,
hogy megmaradjon az akaratod, a te vágyad is?
Repkényként futom be épülő éveidet, tanulok szeretni,
remélni, elfogadni. Nem gondolok az elengedésre,
amikor már csak az emlékeidet tudom átfonva karolni.
Itt vagyunk most, mint két, egymásnak támaszt nyújtó erő.
A repkény fal nélkül földön futó, és repkény nélkül
a fal is sérül, reped és ledől. De a szeretet összehúzza
a távolságokat, hidakat emel. Így nyúlnak utánad szavaim,
megidéznek, s ha akarod, lelked anyagából újrafalaznak.
Most itt. Majd akkor. Vagy egy másik életben.

Idegen

Lehet galaxisvándor,
vagy éteri csillagfényküldött,
a lelkek univerzumából,
vagy fekete útvesztőből jött.
Lehet a sarki közértes,
vagy a szomszédból a bácsi,
ki mindent a közért tesz,
vagy ki saját zsebet tágít.
Lehet az, kit az apádnak nevezel,
- s bár szerepében sosem volt aktív -
te nem tudod, de a szíve szakad meg,
mert mást akart, de ezt sikerült adni.
Lehet a társad is, hajdan még Kedves.
Ám közös éveitek kozmosztágulása
közétek ékelte a teret,
és rácsukta az ajtót az intimitásra.
És lehet a képmás, melyet a fény rajzol
a foncsoros homokvegyületre,
s befelé citál, hogy meghalljad a hangot.
Idegennek tűnik, de csak ismeretlen.

Csak újrateremtés

Végül is belátható
semmi új nincsen napunk alatt
- végtelenre unhatja magát az ismétlődés -
paradigmát hajlít bennem a felismerhetően kölcsöngondolat
a csipketerítőn törik ily alázattal a fény
amikor lyukba lép, megbicsaklik az eszmefuttatás
horgolt mintáin az (újra)teremtésnek
hol az önhasonlóság nem ismer határt
olykor-olykor mégis lezárássá varródnak a szélek
de a szálvég új kezdet, egy verzió origója
s befelé tágul, az Ige csipkéződik így a szó tagolta versben
- minden szétaprózott mása egy nagy hologramnak -
a változat egyedi csoda
vagy fraktális véletlen?

A szótlanság vallomása

Szavaimba csontosodik emlékezetem,
pillanatok rögzülnek mondatokba zárva,
tűnő hangulatot ruházok kifejezéssel,
megőrződik a kitüntetett impressziók váza.
Érzésmintázatok dobbannak meg benne,
borda-sorok között lüktető szívritmusok.
Hogy az emléket bezárjam, pontot teszek,
és a betűk zsebébe elrejtem a kulcsot.
A Mindenség magjáig kísérnek a szavak,
a megfoghatatlant is készek a testükbe zárni,
mégis a jelenlét határán maradnak,
üresen. És szótlanul az elme fázik.
Nem foltozza válasz az értelemhézagot,
itt kiszakadt szűr(ő) a magyarázat.
Van olyan észlelés, melyet nem fed le a szó,
(ld. a repdeső, halott kitinszárnyat).
Szó nélkül lépek a Mind-én közepébe,
ahol érzésekbe íródik az élmény,
gondolatüregek töltődnek a szív melegével,
és nem hiányzik szó, nem hiányzik kérdés.
Idő csapódik az örö(mö)k időtlenségébe
és kisodor szótlanságommal a küszöböm elé.
Ez a "de mit viszek magammal?" kizökkenése...
...és kong a semmitmondás a szavaim helyén.

Szívkohó

Amikor a hit homokszemcséit
a lélektűz kétségálló üveggé égeti,
és bizonyossággá testesül a bizakodás,
a jelen szilárddá formálja jövőképeit,
álmaiból nem válik üvegszilánk,
se hamvadó reménypernye a szív kohójában.
A szén rajzolta kép hamuvá ég.
Ha az alkotó(elem) kristályosodik,
belülről vezet, de nem tűr megvezetést.

Játszmázás helyett a lélek játszani szeretne,
az alárendelést mellérendelésre váltani,
erre biztatja emlékezete. Már meglelte
belépőjét a kvantumkönyvtárba, plasztikra,
chipekre - köszöni - semmi szüksége.
Nem kell tudomány koholta szupererő, se a kütyüi.
A technológia (magának) lelket fejlesszen.
A legnagyobb erőt nem a hatalom szüli,
lélek tüze edzi és elvehetetlen.

Az igazság világos

Nem vetem meg lábam a belenyugvásban,
még ha üdvös is lenne,
még akkor se, ha a szentesített elfogadásban
albérlő a béke szelleme.
Inkább feláldozom, otthagyom magam mögött.
Nem lehetek a beletörődés tartóoszlopa
sötét-kép-mutató világszínfalak között.

Az igazság világos - hallottam álmomban.
Azt hiszik, a homályban megvezethetnek.
Hát legyek ködszurkáló. De ha a hal
fejéhez érek, kegyelmem világítson,
s a ködösítő és kénes fellegek
visszasunnyognak poklukba, s arról,
mit körénk hazudtak, lehull a lepel.
Víziójuk kereshet, bennem nem
talál otthont, az átmenő adatforgalom
nem sérthet határt, kitoloncolom.
Alantas, körmönfont módszerekkel
rajtam már nem lelnek fogást.

Miért küzdjek a sötét ellen? Nem érdemli
az energiámat. A hazugság is addig él,
amíg elhiszi valaki. Ellenállok,
felismeréseim egymáshoz súrlódnak,
és szikráit lehetetlenség árnyékban tartani.

Felrázva

A Párkák a Földet rázzák, akár a hógömböt
- riasztó káprázat, nem játszanak -, a pelyhek
örvénylő kóválygását rend követi, letisztulás.
"Felrázott emberek, eléggé szédültök?"
Mi tagadás, ébresztő élmény a keringő anarchia,
a világ felbolydulva a fejére áll. De érthető, kell
az új perspektíva, ha szeretnénk túlélni a felfordulást.
Akinek elszakadt az égi bekötése, vagy meglazult
a kozmikus biztonsági öv, könnyen kirepülhet,
asztrálsíkokra zuhanva a dimenziók közt.
A megrögzöttet, aki eddig a földhöz ragadt,
megviselheti a hánykolódókáosz-betegség.
Matériába vagy dogmákba kapaszkodhat,
és stabilizálóként tömködi zsebét. Hasztalan.
Szétesik, mi életképtelen, az ingatag rommá dől,
kavargó darabjai fejekkel ütköznek, józanítanak.
Halott rendszereket kár feltámasztani.

Aki biztonságát az égbe helyezte, megtartja
az isteni köldökzsinór, csak ring, nem kapálózik.
Egy kis himbálózás fejjel lefelé csekély áldozat,
mondhatni esély a maradandót meglátni és lehorgonyozni.

Ég és föld között

Itt vagyok, a múló anyag vonzása
legyőzte újfent az antigravitációt.
Így kezdődik minden, kizuhanással
kétségek közé az egységszférából.
Becsapódtam, mint az elhullajtott mag,
mely kánaán-vágyakkal zsendülni ered,
de előbb a sötétség iszapvilágának
sírárkaiban ír le vargabetűket.
Majd irányt vált, vágyai a fény felé lökik,
sejtelme súg, hajtja oda, ahonnan jött,
az anyagban balanszért még meggyökerezik,
s a vonzással szembeszállva a magasba tör.
Nem felejtheti: nőni indult, virágozni,
könnyedén haladva légies létsíkok felé.
Mindezt úgy, hogy nem feszül meg
ég és föld között a tér-idő keresztmetszetén.
A matéria megkísérti, vissza-visszarántaná,
biztonságot ígér, csábít, hívogat a földtakaró:
a sötétben kényelmes, nincs fáradság,
maradj a kar(m)omban, hozzám ragaszkodj!

Itt vagyok, gyökeret eresztettem az átalakulásban,
ég felé törekvő vÁGyaim a láncokon túlnőttek,
kiterjedek, az egységbe visszazuhanás hajt,
katapulttá transzformálom a lehúzó erőket.

Zónatágulás

Elhagyatnak rendre
lebetonozott komfortzónáink.
A szükségszerűség tér-idő konstellációi
kiugrasztanak mélyre ásott cölöpfák mögé,
idegen vadonba, ahol tán elkap a bonviván-félsz,
s biztonságérzetünk megfogyatkozik.

Mióta csalogat már a járatlan vidék! A páholynak
hitt erőd égiszéről azonban a kihívás lepattan.
Ez ismerős környék, ahol az egó nem konfrontálódik,
s ahol latyakos a tér, de megszokott és háborítatlan.
Néhány langy sárgödör pedig békésen elfér
elkendőzve vagy ingerküszöbünk alatt.

De ki húzta a határokat, és ki rombolja le éppen?
Ha stagnál a tudat, a zónatágítás kényszer.

A fejlődés csalogat, s ha szép szóval nem megy,
kiráncigál. (A változás a kiteljesedés lehetősége is.)
Aki együttműködik, annak csak a kényelem az ár.

MÁSolat

Az arcok közt indigópapír,
egyformára kopírozott élet
fakulásig másolt vágyai,
a jellegtelenség követése,
egy-MÁSolat, mely MÁStalan
mint etalon, norma dívik.
Fut a kópiaszalagon a jelen
arctalan tömeg-termelése
nonstop, hasonmás-mű-szakban,
de majd elfogy a papír.
Kikopik a színlelt repró-minta,
és a szürkébe hajló kopírkék,
uniformis vágyak egy színt, egy-ént
magukban keresnek, megtalálnak.
Az egyedit az egyformában.
Már nem kell feláldozni az ént
félelemből, a valahova tartozásért,
ami eltér, összeköt, nem szétválaszt.
Az eredeti más, nem valami mása,
az önazonosság jól áll mindenkinek,
s a világ kopír-szín-vonalára
végre hamisítatlan tónusokat fest. 

SorsÍró

a saját történetem írna:
sorsom a papírra vetve,
a tinta amorf teste
formálódik random,
happy end vagy balsors?
Predesztinált sztori, sorry,
a gép most ezt dobta ki.
De facto nálam van az irka,
én írom, ha mestermű, ha firka.
Termékeny tollam szülőcsatornáján
életre keltem lelkem anekdotáját.

Jelentőségteljes

Várok, amíg a jelentőség kiteljesedik,
és a pillanatok reflektorai
sziporkázó csillagokként megvilágítják.
Reményt költeni türelmem az ölébe fészkel,
de csak a sejtés mocorog: ma már
nem érnek szavakká gondolataim.
Míg értelemmel ruházkodik a várakozás,
hangulatom kitartással acélozott szobainas.
Hol holdas, hol-napos közben a nyugtalanság:
ami megszületik: jelentékeny?
a plénumnak vajon mit ad ?
Várok, míg a jelentőség teljessé válik.
Még van pár-na(p), aludni küldöm az elviselést.
Hold tölti be az éjszakahézagokat,
nehogy az űrbe zuhanjak a lényegre törés-vonalain.
Még mindig várok: a jelentőség félkövér most,
inkább homorú. Elfogadom. Vannak napok,
mikor a hold sem teljes, mégsem szomorú.
De meddig várjak? Egyszer talán kikerekedik
a jelentőség részlegesből tökéletesre. Különben is:
boldog, aki a töredékkel is megelégszik,
és a várakozás tapasztalata már a zsebemben,
a részek magjában pedig az egész is ott lapul,
nem is kérdés, bár elképesztő: a világmindenségben
a Teremtő a legfantasztikusabb (holo)grafikus.
Csak innen karéj, valójában teljes a hold,
a viszonyítás józansága nézőpontot egyenesít,
az illúzió egészen behálózott,
ideje lenne szövevénye fölé kerekedni.
A teljesség mindig itt van, lehetőség,
egy kvantumugrás, és megélhetem mint tökéletességet,
csak kiválasztom azonosulásom: rész vagy egész?
A perspektíva meglehetősen jelentőségteljes.

Időfutam

veretes lovakkal nyargalnak a percek
tekintetem az óralapon hasal,
megint elvétettem, nem kellene
versenyt futnom sajgó időficammal.
egyszer utolérem, sőt megnyerem majd
ha lódulva veszem fel a ritmust,
lendületem felülkerekedik, szárnyakra kap
már látom magam, a bajnok pegazust.
addig számtalanná olvadnak a körök
pörög a percmutatóvágta
de mi lesz majd, ha a versenyből
egyszer s mindenkörre ki leszek zárva?
- annak, kit az idő végleg leköröz,
vigaszdíjként ott az időtlen pálya,
majd a playback-kel elidőzhet -
úgy megállnék egy szusszanásra
feladom, ha bedobom a kantárt?
belegebed, ki az idővel versenyre kel.
s ha az idő áll, csak én loholok
időtállóan magamat kergetve?
veretlen pegazus paripán
suhan el az óralapról tekintetem 

Léleköltések

Léleköltések a szavak,
melyekkel gondolataimat összefércelem.
Néhányat papírra varrtam,
gyakorolni a keresztszemes
rímzést. De kell még valakinek
hímzett poéma, vagy csak patchwork sóderek?
Fejtegetéseim fonalát
egymásba kö-l-töttem.
Bele ki kötne, hol a fonák?
Hiszen úgy tű-nik, a sima a fordított,
s a fordított a sima ma már.
Hogy hol a minta? Szőttesem k-ölteni
EGY a szabály: szívszálat sodorni
r-égi cérnával, majd befűzni fÉNy árba.
A k-elmenemesítés kinek férc, kinek varázs.

Vissza a Feladónak

Tudatom ablakszemeinek pillantásával olykor
látom megnyilvánulni a megnyilvánulatlant: Isten alkot.
Nézd csak a szem(eim)ben elnyúló fasort!
Felhőhabot nyaló szinuszhullámrajzok a térben,
vagy mint a létsíkra ragasztott dimenzióbélyeg.
Isten postára adott képeslapja vagyok.
Testem lapján lelkem tér-kép Isten üzenetével:
Vissza a Feladónak!
Időkaparta felirata elmosódott bolyongásaim közben,
de lükteti minden megnyilvánulatlan.
Lelkemben visszhangzik az útirány,
ördögi szonárfrekvenciák sem téríthetnek el.
Feladómhoz univerzumokon át is visszatérek.
Talán csak álom a posta, talán nem adtak fel soha,
és hogyha eljön ébredésem, ott találom magam
Istenem fényingének a zsebében.