Szívlobbanás

Hangos a világ,
nem hallod a lelkedet.
Néha még kiált.

Ajkad elhagyó
jeges légkristályok közt
didereg a szó.

Hova tűnt a csend?
Elnémuló szívhangok
jelzik, hol keresd.

Hív egy tér-idő,
mely kihűlt álmaidból
dércsipkéket sző,

zúzmaramentét.
Már parázslik a lélek,
s fűt a reszketés.

Érzed, hogy hevít?
A fájdalompernyéket
sóhaj repteti,

szállsz velük te is...
s szem zugából csordogál,
kiolvad egy szív.

Ma(g)

Kókusztejbe mártózik a reggel,
incselkednek ízei a napnak.
A jelenlét kiskanala éppen
éberségem fogainak koccan.

Te(l)jes fókuszba keverem magom,
mi szétgurulna, összeterelem.
Gyöngyöző percek forgatagából
kihajt a ma, és gyümölcsöt teremt.

Banántutajon lebeg az elmém,
elragadja örvénylő chia-mag,
s keringőzik a teljesség felé
minden pergő, megízlelt pillanat.

A változás veled kezdődik

amelyben most élsz?
Burjánzik a gyűlölet,
bármerre is mész,
sötétségnek árama
félsz, hogy elsodor,
kapaszkodj az igébe,
s légy te a horgony,
megmentője lelkeknek,
fénnyel gyógyító,
homályban elveszettnek
karját kinyújtó.
Erre szólít a szíved,
az ész bár mást diktál,
szeresd, aki beléd rúg,
szeresd, aki bánt,
szeresd, aki elárul,
orvul csapdát ás,
s azt is, aki hazudik,
mondj érte imát!
Ne harcolj a gonosszal,
a jót erősítsd,
békés úton így lehet
csatát megnyerni.
Ne felejtsd el elsőként
magad szeretni,
a  változás a világban
veled kezdődik.

Élsz vagy félsz?

Kirándulni jöttünk mind a földre,
ki völgyet, ki hegyet mászni,
és meg-megállni közben,
fűszálat, felhőt megcsodálni.
Lehet, hogy keskeny az a híd,
amelyen vonatunk áthalad,
de a mélybe nézel, s felfal a szakadék,
vagy az égre, hogy lásd, még mindig süt a nap?
Fura túra az élet, az úton előre nem látsz,
csak hogyha hátranézel, értheted meg a mát.
Hogy tudod-e élvezni, te kezedben a döntés,
de csakis rajtad múlik, élni vagy félni jöttél?

Brenner János, a magyar Tarzíciusz

Múlt századunk válságos évei,
mely hazánkat sem kímélte -
történetünk ekkor kezdődik,
s a helyszín: Vas vármegye szíve.

Ezerkilencszázharmincegy
decembert mutattak a naptárak,
mikor újabb gyermeke született
a szombathelyi Brenner családnak.

A fiút a Szent Erzsébet templomban
tartották keresztvíz alá,
- emlékezve a szent apostolra -
szülei névül a Jánost adták.

Hithű katolikus családban
nevelkedett, szerető légkörben.
Szüleinek szívében a hála
s Isten foglalta el a fő helyet.

A hitben és imádságban
töltött boldog gyermekévek
az öccsével és a bátyjával,
hamarosan emlékké értek.

A Püspöki Elemi Iskolában
ült be a padba a kis János,
a tanévet kitűnően zárta,
éles esze hamar kiviláglott.

Isten hívását korán meghallva
egy darabban főszerepet vállalt,
mély átéléssel lépett színpadra
Szent Tarzíciuszt játszva.

Titkon a jövő is felsejlett,
mikor az Oltáriszentséget óvva
tiszta, gyermeki szíve
a vértanú szenttel eggyé olvadt.

Zircen, a ciszteciták között
volt növendék László, a bátyja,
Jánosban is megerősödött
a szerzetesi élet vágya.

Elhatározásában kitartott:
novíciusnak jelentkezett
a ciszter rendbe. Beöltözésekor
ruházták rá az Anasztáz nevet.

Mikor a rendet támadás érte -
bár teljesült szívbéli vágya -,
tudta, a nyugodt szerzetesi élet
álma valóra titokban válhat.

Papnevelde falai között
lehetett csak János növendék,
s hamarosan eljött az idő:
Szombathelyen pappá szentelték.

Életének vezérgondolata
újmisés jelmondata lett:
Minden a javára válik
annak, ki szereti Istent.

Hitéről tanúságot tett
Rábakethely káplánjaként is.
Tisztelet és szeretet övezte,
lelkesen hirdette Isten igéit.

Társasága, kedvessége
vonzott időset és fiatalt,
még életében példakép lett,
elérhető, hétköznapias.

Szívében sosem hagyott
helyet félelemnek, kétségnek,
szavaiból a próféta szólt:
"Jézusnak vértanúkra van szüksége".

János már nem tölthette be
huszonhatodik születésnapját.
Máig homály lengi be, pontosan
mi történt a végzetes éjszakán.

Zsida mellett érte a támadás,
beteghez csalták ellenfelei,
míg gyalázták, vérét ontották,
az Oltáriszentséget óvták kezei.

A tiszta lelkű papnak
még a halál is javára vált.
A rábízottakért élt, majd halt,
mint jó pásztor, emberhalász.

Nem tartották vissza fenyegetések,
se a legnagyobb áldozathozatal.
Vére a kereszténység magvetése,
kultusza örökre fennmarad.

Szombathelyen lelt nyugalomra
de emlékét őrzi ország és világ.
Boldoggá avatott János atya
a mennyből hű követőkért kiált.

Ős(z)i (n)agytakarítás

Már tudom, hogy nem tudom, hogyan
ragasztja elmémbe energiáit a tapasztalat,
mint ahogy e világon mindenki,
én is csak megszokásból tömködöm a tudattalant.
De már tudom - életek munkája talán -,
ha kifényesítem teletapétázott tudatalattim,
derengeni kezdenek az évszázadok alatt
leragasztott pincematricák, világossá válik
az összes, elmén átszitált valóságkivonat
és rétegelt illúzió, ósdi vakolat.
Lekapargatnám.
A gyertyafényben nagyobbak az árnyak,
a homály hígított sötétség.
De már elég, hogy lássam,
tökéletes oldószer a fény.
Épp titkait árulja az égi hirdetőtábla:
áldásos a lomtalanítás, a pincerendezés.
Elavult mintákba ragadt sorsom végre felszabadítom.
Kérdőjelekkel vések, szavakkal vakarok,
lebontok ingatag hitrendszereket, gátló korlátot.
És ha a rendrakással végzek, az éber értelmet
állítom őrnek a letisztult térbe -,
az elme befogad mindent, akár a tapasz.
A fény felold, a fény rendez, a fény marad.

Kórkép

Oly korban élek én e földön,
mikor az ember csak bambán tűr,
hiszi, hogy érte van a börtön,
az, amelyben önbecsapva ül.
Oly korban élek én e földön,
mikor a hazugság legális,
csak egy biztos, a koporsószög,
ki igaz szócsövévé válik.
Oly korban élek én e földön,
mikor orvost nem láthat beteg,
az oktatás virtuális köd,
talán a nemtudás lett érdek.
Oly korban élek én e földön,
mikor a széthúzás virágzik
vörös bélyegként a házakon,
"ne gyere közel", más nem számít.
Oly korban élek én e földön,
mikor a tű lett a messiás,
beoltott szabadság? Köszönöm,
de az nem alanyi jogon jár?
Oly korban élek én, amikor
megmondják, ki dolgozhat, ki nem,
s megbüntetik a rendőrök, ki
plasztik nélkül élni szeretne.
A korban, eme csodás földön
legnagyobb ragály a rettegés,
és az ember minden gazt eltűr,
mert félti nyomorult életét.
A korban, itt ezen a földön
Iphone nélkül nem vesz fel a busz,
és maszkon át vehet levegőt
az is, kiben nem remeg a szusz.
A kor, melyben élek e földön,
ébredésre, szeretetre vár.
A mostban teremtjük a jövőt,
ölbe tett kézzel tovább várni kár.

Elég

Nem elég jó! - szól az ítélet, és a sarjadzó önérzetbe acélbetéttel belerugdos.
Ki nem irtja, de sajgó stigma: az identitás recés cipőtalpak között egyensúlyoz.
Nőni bátran, zavartalan, egy másik univerzumban talán perfekció,
jelenleg a "búra alatt" szókapcsolat a születési képletben nem verzió.
Majd máskor bátor, és újra próbál kihajtani, fél levéllel beérve,
egy taposás acélosan leigázva félhavonta nem annyira rossz mérleg.
Nem elég jó! - rezzen a hártya, éber a séma, fennakad rajta az aggodalom.
Koponyaűri visszhang talán, vagy kérődző déjá vu, nem tudhatom.
Nem elég jó! - csattan az ostor a bíró kezében és önmagát bezárva fogdában ül.
Önsajnálatból veretett kulcsot nem zörget tovább, az önigazolással messzire küld.
Nem elég jó! - súgja a visszhang, és egy árnyékra mutogat a tömlöcfalon.
Kinek felel - kérdem -, ki sarjadáskor víz helyett acélbetétet kapott?
Nem elég jó! - kántál a hang, és a kételyt virágzó kordonon megpattan a szem.
A vége az eleje vagy az eleje a vég? Megtudom, ha a hálót szétkaszabolva tövig tekerem.
Kinek nem elég? - kérdezi vissza megundorodva, ki méterben számolgatja a növekedést.
Az öntudat émelyeg az akaratízű máztól, elég a replikából, fejezzük be a méricskélést.
Ugyan már, elég a szapulás, a sarat ne állná, kit évtizedek óta acélbetét edz?
Nem számít, ki meddig ér, ha nyújtózni szeretnék, a Napot is elérem.
A nem elég jót meghagyom másnak. Szabad a pálya egy Napátugrásra benevezni.
Önmagam lenni, originál, acélozott tengely. Köszönöm, nekem bőven elég ennyi!

Édes sav-Anyu

Esti létállapotom akár az aszalt szilva.
Egy gondolatot még kipréselek,
aztán entert nyomok. Lendületem leszívva.
Lekvárnak még elmennék, de minek a töltelék,
ha nem kell tányérra csapni, megspórolom a mozdulatot,
jó a szájba-palacsinta is, a pocakokban majd megszámolom,
megvolt-e a napi negyven, fő per tíz.
Estére tudni kell zsugorodni,
megőrizve a zamatokat, aztán vákuumba zacskózódni,
legfeljebb frissen kibontott mazsola leszek holnap.
És folytatódhat a műveletsor, vagy inkább újrakezdődik,
odaadom magam megint, magom, akarom mondani.
Az élet egyszerű, ami nem kell, tessék kiköpni.
Kivárom sorom, mint a rántotthúshalom a forró jakuzzit,
hangom beragadt magnó: azt a bizonyost illene lehúzni.
Persze értékelem én, de talán lehetne sokkal jobban,
hogy ikszek helyett ipszilonokat kaptam.
Még szerencse, hogy esténként már leáll a futószalag,
és én a tartósítóban végre kifújhatom magam.
Másnap minőségellenőrzés lesz megint, aszalóim
kíméletlenül letesztelik, aromazáró volt-e a tasak.
A sav-Anyut nem szeretik.

Úton Önmagamhoz