
Kép nélkül
Szívlobbanás
Hangos a világ,
nem hallod a lelkedet.
Néha még kiált.
Ajkad elhagyó
jeges légkristályok közt
didereg a szó.
Hova tűnt a csend?
Elnémuló szívhangok
jelzik, hol keresd.
Hív egy tér-idő,
mely kihűlt álmaidból
dércsipkéket sző,
zúzmaramentét.
Már parázslik a lélek,
s fűt a reszketés.
Érzed, hogy hevít?
A fájdalompernyéket
sóhaj repteti,
szállsz velük te is...
s szem zugából csordogál,
kiolvad egy szív.
Ma(g)
Kókusztejbe
mártózik a reggel,
incselkednek ízei a napnak.
A jelenlét kiskanala éppen
éberségem fogainak koccan.
Te(l)jes
fókuszba keverem magom,
mi szétgurulna, összeterelem.
Gyöngyöző percek forgatagából
kihajt a ma,
és gyümölcsöt teremt.
Banántutajon lebeg az elmém,
elragadja örvénylő chia-mag,
s keringőzik
a teljesség felé
minden pergő,
megízlelt pillanat.
A változás veled kezdődik
amelyben most élsz?
Burjánzik a gyűlölet,
bármerre is mész,
sötétségnek árama
félsz, hogy elsodor,
kapaszkodj az igébe,
s légy te a horgony,
megmentője lelkeknek,
fénnyel gyógyító,
homályban elveszettnek
karját kinyújtó.
Erre szólít a szíved,
az ész bár mást diktál,
szeresd, aki beléd rúg,
szeresd, aki bánt,
szeresd, aki elárul,
orvul csapdát ás,
s azt is, aki hazudik,
mondj érte imát!
Ne harcolj a gonosszal,
a jót erősítsd,
békés úton így lehet
csatát megnyerni.
Ne felejtsd el elsőként
magad szeretni,
a változás a világban
veled kezdődik.
Élsz vagy félsz?
Kirándulni jöttünk mind a földre,
ki völgyet, ki hegyet
mászni,
és meg-megállni
közben,
fűszálat, felhőt
megcsodálni.
Lehet, hogy keskeny az
a híd,
amelyen vonatunk
áthalad,
de a mélybe nézel, s
felfal a szakadék,
vagy az égre, hogy
lásd, még mindig süt a nap?
Fura túra az élet, az
úton előre nem látsz,
csak hogyha
hátranézel, értheted meg a mát.
Hogy tudod-e élvezni,
te kezedben a döntés,
de csakis rajtad
múlik, élni vagy félni jöttél?
Brenner János, a magyar Tarzíciusz
Múlt századunk válságos
évei,
mely hazánkat sem
kímélte -
történetünk ekkor
kezdődik,
s a helyszín: Vas
vármegye szíve.
Ezerkilencszázharmincegy
decembert mutattak a
naptárak,
mikor újabb gyermeke
született
a szombathelyi Brenner
családnak.
A fiút a Szent Erzsébet
templomban
tartották keresztvíz alá,
- emlékezve a szent
apostolra -
szülei névül a Jánost
adták.
Hithű katolikus
családban
nevelkedett, szerető
légkörben.
Szüleinek szívében a
hála
s Isten foglalta el a fő
helyet.
A hitben és imádságban
töltött boldog
gyermekévek
az öccsével és a
bátyjával,
hamarosan emlékké értek.
A Püspöki Elemi
Iskolában
ült be a padba a kis
János,
a tanévet kitűnően
zárta,
éles esze hamar
kiviláglott.
Isten hívását korán
meghallva
egy darabban főszerepet
vállalt,
mély átéléssel lépett
színpadra
Szent Tarzíciuszt
játszva.
Titkon a jövő is
felsejlett,
mikor az
Oltáriszentséget óvva
tiszta, gyermeki szíve
a vértanú szenttel eggyé
olvadt.
Zircen, a ciszteciták
között
volt növendék László, a
bátyja,
Jánosban is megerősödött
a szerzetesi élet vágya.
Elhatározásában
kitartott:
novíciusnak jelentkezett
a ciszter rendbe.
Beöltözésekor
ruházták rá az Anasztáz
nevet.
Mikor a rendet támadás
érte -
bár teljesült szívbéli
vágya -,
tudta, a nyugodt
szerzetesi élet
álma valóra titokban
válhat.
Papnevelde falai között
lehetett csak János
növendék,
s hamarosan eljött az
idő:
Szombathelyen pappá
szentelték.
Életének vezérgondolata
újmisés jelmondata lett:
Minden a javára válik
annak, ki szereti
Istent.
Hitéről tanúságot tett
Rábakethely káplánjaként
is.
Tisztelet és szeretet
övezte,
lelkesen hirdette Isten
igéit.
Társasága, kedvessége
vonzott időset és
fiatalt,
még életében példakép
lett,
elérhető, hétköznapias.
Szívében sosem hagyott
helyet félelemnek,
kétségnek,
szavaiból a próféta
szólt:
"Jézusnak vértanúkra van
szüksége".
János már nem tölthette
be
huszonhatodik
születésnapját.
Máig homály lengi be,
pontosan
mi történt a végzetes
éjszakán.
Zsida mellett érte a
támadás,
beteghez csalták
ellenfelei,
míg gyalázták, vérét
ontották,
az Oltáriszentséget
óvták kezei.
A tiszta lelkű papnak
még a halál is javára
vált.
A rábízottakért élt,
majd halt,
mint jó pásztor,
emberhalász.
Nem tartották vissza
fenyegetések,
se a legnagyobb
áldozathozatal.
Vére a kereszténység
magvetése,
kultusza örökre
fennmarad.
Szombathelyen lelt
nyugalomra
de emlékét őrzi ország
és világ.
Boldoggá avatott János
atya
a mennyből hű követőkért
kiált.
Ős(z)i (n)agytakarítás
Már tudom, hogy nem
tudom, hogyan
ragasztja elmémbe
energiáit a tapasztalat,
mint ahogy e világon
mindenki,
én is csak megszokásból
tömködöm a tudattalant.
De már tudom - életek
munkája talán -,
ha kifényesítem
teletapétázott tudatalattim,
derengeni kezdenek az
évszázadok alatt
leragasztott
pincematricák, világossá válik
az összes, elmén
átszitált valóságkivonat
és rétegelt illúzió, ósdi vakolat.
Lekapargatnám.
A gyertyafényben
nagyobbak az árnyak,
a homály hígított
sötétség.
De már elég, hogy
lássam,
tökéletes oldószer a
fény.
Épp titkait árulja az
égi hirdetőtábla:
áldásos a lomtalanítás,
a pincerendezés.
Elavult mintákba ragadt
sorsom végre felszabadítom.
Kérdőjelekkel vések,
szavakkal vakarok,
lebontok ingatag
hitrendszereket, gátló korlátot.
És ha a rendrakással
végzek, az éber értelmet
állítom őrnek a
letisztult térbe -,
az elme befogad mindent,
akár a tapasz.
A fény felold, a fény
rendez, a fény marad.
Kórkép
Oly korban élek én e földön,
mikor az ember csak bambán tűr,
hiszi, hogy érte van a börtön,
az, amelyben önbecsapva ül.
Oly korban élek én e földön,
mikor a hazugság legális,
csak egy biztos, a koporsószög,
ki igaz szócsövévé válik.
Oly korban élek én e földön,
mikor orvost nem láthat beteg,
az oktatás virtuális köd,
talán a nemtudás lett érdek.
Oly korban élek én e földön,
mikor a széthúzás virágzik
vörös bélyegként a házakon,
"ne gyere közel", más nem számít.
Oly korban élek én e földön,
mikor a tű lett a messiás,
beoltott szabadság? Köszönöm,
de az nem alanyi
jogon jár?
Oly korban élek én, amikor
megmondják, ki dolgozhat, ki nem,
s megbüntetik a rendőrök, ki
plasztik nélkül élni szeretne.
A korban, eme csodás földön
legnagyobb ragály a rettegés,
és az ember minden gazt eltűr,
mert félti nyomorult életét.
A korban, itt ezen a földön
Iphone nélkül nem vesz fel a busz,
és maszkon át vehet levegőt
az is, kiben nem remeg a szusz.
A kor, melyben élek e földön,
ébredésre, szeretetre
vár.
A mostban teremtjük a jövőt,
ölbe tett kézzel tovább várni kár.
Elég
Nem elég jó!
- szól az ítélet, és a sarjadzó önérzetbe acélbetéttel belerugdos.
Ki nem
irtja, de sajgó stigma: az identitás recés cipőtalpak között egyensúlyoz.
Nőni bátran,
zavartalan, egy másik univerzumban talán perfekció,
jelenleg a "búra
alatt" szókapcsolat a születési képletben nem verzió.
Majd máskor
bátor, és újra próbál kihajtani, fél levéllel beérve,
egy taposás
acélosan leigázva félhavonta nem annyira rossz mérleg.
Nem elég jó!
- rezzen a hártya, éber a séma, fennakad rajta az aggodalom.
Koponyaűri
visszhang talán, vagy kérődző déjá vu, nem tudhatom.
Nem elég jó!
- csattan az ostor a bíró kezében és önmagát bezárva fogdában ül.
Önsajnálatból
veretett kulcsot nem zörget tovább, az önigazolással messzire küld.
Nem elég jó!
- súgja a visszhang, és egy árnyékra mutogat a tömlöcfalon.
Kinek felel
- kérdem -, ki sarjadáskor víz helyett acélbetétet kapott?
Nem elég jó!
- kántál a hang, és a kételyt virágzó kordonon megpattan a szem.
A vége az
eleje vagy az eleje a vég? Megtudom, ha a hálót szétkaszabolva tövig tekerem.
Kinek nem
elég? - kérdezi vissza megundorodva, ki méterben számolgatja a növekedést.
Az öntudat
émelyeg az akaratízű máztól, elég a replikából, fejezzük be a méricskélést.
Ugyan már,
elég a szapulás, a sarat ne állná, kit évtizedek óta acélbetét edz?
Nem számít,
ki meddig ér, ha nyújtózni szeretnék, a Napot is elérem.
A nem elég
jót meghagyom másnak. Szabad a pálya egy Napátugrásra benevezni.
Önmagam
lenni, originál, acélozott tengely. Köszönöm, nekem bőven elég ennyi!
Édes sav-Anyu
Esti
létállapotom akár az aszalt szilva.
Egy gondolatot még kipréselek,
aztán entert nyomok. Lendületem leszívva.
Lekvárnak még elmennék, de minek a töltelék,
ha nem kell tányérra csapni, megspórolom a mozdulatot,
jó a szájba-palacsinta is, a pocakokban majd megszámolom,
megvolt-e a
napi negyven, fő per tíz.
Estére tudni
kell zsugorodni,
megőrizve a zamatokat, aztán vákuumba zacskózódni,
legfeljebb frissen kibontott mazsola leszek holnap.
És
folytatódhat a műveletsor, vagy inkább újrakezdődik,
odaadom magam megint, magom, akarom mondani.
Az élet egyszerű, ami nem kell, tessék kiköpni.
Kivárom
sorom, mint a rántotthúshalom a forró jakuzzit,
hangom beragadt magnó: azt a bizonyost illene lehúzni.
Persze értékelem én, de talán lehetne sokkal jobban,
hogy ikszek helyett ipszilonokat kaptam.
Még szerencse,
hogy esténként már leáll a futószalag,
és én a tartósítóban végre kifújhatom magam.
Másnap minőségellenőrzés lesz megint, aszalóim
kíméletlenül letesztelik, aromazáró volt-e a tasak.
A sav-Anyut nem szeretik.
Úton Önmagamhoz
A
fák már vigyázzba álltak
a járda keskeny kifutója mentén, tétován
ballagok,
a szegély önjelölt korlátként jelzi hallgatag,
csak előre mehetek, esetleg visszafordulok.
Lehet
néha megbotlani is,
a fák akkor majd halkan kuncognak
és nézik, ahogy két járdalap közt
egy sunyi fűcsomóban lábam elakad.
Olykor elgáncsolnak komisz kavicsok,
de vajon érdekelne valakit,
ha elhasalva földet ér orrom,
és kiterülök, mint vasalódeszkán az
ing?
Az alázat már int,
és laza mozdulattal vasal a betonba.
Dühösen gőzölöghetek és fújtathatok,
de inkább lennék vasalt matrica,
melyet az égbolt mágnese vonz.
Egy fa göcsörtös karját nyújtja felém,
hát feltápászkodok.
Az út hosszú, ki tudja, merre visz,
már beláthatnám, a sok buktató megannyi
göröngybe csomagolt tapasztalás,
nem kéne odébb rugdosni.
A légben érzékfeletti pára
bódulata száll,
átszűrődik kipárolgásaimon,
lecsapódik a pupillán.
A Ráktérítő ollója majd visszaterel,
ha a Bak nem reagál,
eltérítődtem, azt hiszem.
Nem végzetesen tán.
Egy fa ágaiba vesz, amíg vizsgázom,
mit is jelent nekem az éberség.
Több kitérőt nem teszek -, fogadom,
talán megértettem a leckét.
Így hát tovább súrlódom egymásnak
ütköző gondolatok között.
Némelyik masszív, a másik szétpukkanva
löki le rólam a szemellenzőt.
Kalandjaimat
beváltanám,
maradt néhány sorsjegyem,
ha másra nem, hát stoppolni,
időzsetonért a Nappal is rulettezhetek.
Mennyit kell még menetelnem?
Szeretném végre hallani.
Eső áztatja le kérdéseimet,
már beleférek egy másodpercbe,
talán a pillanatba is...
A horizont vörös pizsit húzott,
fekete takarója lassan betemet.
És kereshetem mintáján a csillagösvényt,
a rejtélyes útmutatót.
A fák ebben nem segíthetnek.
Lelkesedésem begombolom,
derűsen haladok tovább.
Valami vonz, csalogat,
az égi lámpás reflektorra vált.
Végre egy tábla, amely eligazít:
"Lelkem 1 kilométerre" - olvasom,
az utolsó etapot futva megteszem,
mindjárt hazaérek, célban vagyok.
A kifutó végén már repülök,
szeretet eufóriája vár,
szabadon magamba olvadok,
és hallom, ahogy tapsolnak a fák.
Verses legenda Szent Mártonról
Történt egyszer..., mikor is? arra
nincsenek pontos feljegyzések,
Krisztus után 316-ban,
de az is lehet, hogy '17-ben,
-így ír a korról az irodalom:
mikor ókori pannon hazánkat
a tágas római birodalom
határai foglalták magában -,
tehát: Savaria városában
napvilágot látott egy gyermek,
akit a hadistennek szánva,
szülei Mártonnak neveztek el.
- A fiam egészséges és erős,
-szólt az apa-, már látom, hogy merész,
s kiváló katona lesz, ha felnő
ezért Mars után kapja a nevét.
Édesapja pogány hitvallásban,
jómódban, de szigorral nevelte,
fiát is katonának szánta
és az évek egyre csak teltek.
A kis Márton szépen cseperedett,
s bár szerette, tisztelte szüleit,
titokban más álmot dédelgetett:
Krisztus katonája akart lenni.
Mártont a keresztény hit vonzotta,
terve a keresztséget felvenni,
s napjait - hű szolgához méltóan-
remeteként Istennek szentelni.
-Fiam, terveddel nem értek egyet!
szólt apja, - miért váltanál vallást?
Kimondja a római rendelet:
katona fia katonának áll.
-Drága apám, nekem más a vágyam,
nem érted, ezért elmondom megint:
kívánságom, kereszténynek állva
csak Isten dicsőségét hirdetni.
Márton elérte, amit elszánt,
bár apja, anyja ellenezte,
a keresztények közé beállt,
a püspök hittanulóvá tette.
De mégsem szegülhetett ellen
eltökélt atyja óhajának,
így hát 15 esztendősen
beállt légiós katonának.
Mártont a császári seregben
sorsa bárhova is sodorta,
keresztény értéket követve,
Istent a szívében hordozta.
Kivívta a társai csodálatát,
a hidegben ruháit szétosztotta,
a koldust, amikor már nem maradt más,
a köpenye felével borította.
Tudta Márton, hogy egy fél köpeny is
jól melegít, ha megosztjuk mással,
"amid van, oszd szét", Jézus erre int,
és már burkolta is a ruhátlant.
Éjjel álmában Krisztus viselte
a koldusra terített köpenyét,
aki szavaival elismerte
a fiú felebaráti tettét.
- Aki köpenye felét rám adta,
nem más, mint a hittanuló Márton!
- Jézus eme szavakkal méltatta,
és Márton nem feledte az álmot.
A katonaévek lassan véget értek,
a seregből már keresztényként távozott,
ugyanis felvette a keresztséget,
amiről már oly régóta álmodott.
A légiótól elszakadva
Hilarius püspök mellé állt,
és jutott egyre magasabbra
Márton az egyházi ranglétrán.
De visszavárta szülőföldje,
álmában utasítást kapott,
örömhírt terjesztett útközben,
és térített ifjút és aggot.
Áttért a keresztény hitre
hamarosan édesanyja is,
ám apja a pogány hitet
vágyott követni továbbra is.
A bűnbánó remeteélet
korábban is vonzotta Mártont,
e célból Tyúk szigetére ment,
Isten társaságára vágyott.
Visszatérte után Gallföldön,
példáját többen is követték
együtt imádkoztak, s létrejött
számos szerzetesi közösség.
Téríteni rendületlen,
ez volt Márton hivatása
és az egyházközségekben
a hit megszilárdítása.
Mindenki szerette, tisztelte,
és kísérte megannyi csoda,
talán így tudatta az Isten:
Márton az ő kiválasztottja.
Meggyógyított betegeket,
feltámasztott több halottat,
messzi földön is elterjedt:
hogy ő Isten apostola.
Az esztendők tovaszálltak,
s lett 55 éves Márton,
ekkor püspöknek kívánta
Tours-ban már az egész város.
Szerénysége a krónikák szerint
Mártont egy lúdólba vezette
de sorsa elől nem térhetett ki,
a gágogás hamar leleplezte.
Alázatos maradt püspökként is,
nem tartott igényt a fényes trónra
elviselte a megütközést is,
mert szemet szúrt csendes életmódja.
A pogány bálványok helyén
kolostort és templomot emelt,
püspöksége területén
pogány falu nem maradt egy sem.
Munkájában segítette
az isteni Gondviselés,
pogány templomok dőltek le,
imáját csodák követték.
A keresztény hit terjesztésén
aggastyánként is munkálkodott,
hirdette számos bizonyíték,
hogy ő isteni kiválasztott.
-Itt van köztetek Isten országa!
- idézte Márton Jézus szavait -
- Kik szeretettel néznek egymásra,
örök üdvösség nekik adatik.
Nevét áldották messzi földeken,
és közben már készült a nagy útra,
érezte, hogy az idő közeleg,
amikor találkozhat az Úrral.
Imádkozott Istenhez szólva
még az utolsó percekben is,
halálhírére patakokban
folytak a részvét könnycseppjei.
-Ha még szüksége van rám népednek,
Uram, nem vonakodok maradni,
és munkámmal szolgállak Tégedet!
- ezek voltak utolsó szavai.
Emlékét őrzik templomok,
imák, freskók és énekek,
nevével összefonódott
rég a krisztusi értékrend.
És büszke lakói Szombathelynek
dicső nevét azóta is áldják,
hisz Márton, ki e földön született,
az égben a szentek közt vigyáz ránk.