Kép nélkül

Kórkép

Oly korban élek én e földön,
mikor az ember csak bambán tűr,
hiszi, hogy érte van a börtön,
az, amelyben önbecsapva ül.
Oly korban élek én e földön,
mikor a hazugság legális,
csak egy biztos, a koporsószög,
ki igaz szócsövévé válik.
Oly korban élek én e földön,
mikor orvost nem láthat beteg,
az oktatás virtuális köd,
talán a nemtudás lett érdek.
Oly korban élek én e földön,
mikor a széthúzás virágzik
vörös bélyegként a házakon,
"ne gyere közel", más nem számít.
Oly korban élek én e földön,
mikor a tű lett a messiás,
beoltott szabadság? Köszönöm,
de az nem alanyi jogon jár?
Oly korban élek én, amikor
megmondják, ki dolgozhat, ki nem,
s megbüntetik a rendőrök, ki
plasztik nélkül élni szeretne.
A korban, eme csodás földön
legnagyobb ragály a rettegés,
és az ember minden gazt eltűr,
mert félti nyomorult életét.
A korban, itt ezen a földön
Iphone nélkül nem vesz fel a busz,
és maszkon át vehet levegőt
az is, kiben nem remeg a szusz.
A kor, melyben élek e földön,
ébredésre, szeretetre vár.
A mostban teremtjük a jövőt,
ölbe tett kézzel tovább várni kár.


Elég

Nem elég jó! - szól az ítélet, és a sarjadzó önérzetbe acélbetéttel belerugdos.
Ki nem irtja, de sajgó stigma: az identitás recés cipőtalpak között egyensúlyoz.
Nőni bátran, zavartalan, egy másik univerzumban talán perfekció,
jelenleg a "búra alatt" szókapcsolat a születési képletben nem verzió.
Majd máskor bátor, és újra próbál kihajtani, fél levéllel beérve,
egy taposás acélosan leigázva félhavonta nem annyira rossz mérleg.
Nem elég jó! - rezzen a hártya, éber a séma, fennakad rajta az aggodalom.
Koponyaűri visszhang talán, vagy kérődző déjá vu, nem tudhatom.
Nem elég jó! - csattan az ostor a bíró kezében és önmagát bezárva fogdában ül.
Önsajnálatból veretett kulcsot nem zörget tovább, az önigazolással messzire küld.
Nem elég jó! - súgja a visszhang, és egy árnyékra mutogat a tömlöcfalon.
Kinek felel - kérdem -, ki sarjadáskor víz helyett acélbetétet kapott?
Nem elég jó! - kántál a hang, és a kételyt virágzó kordonon megpattan a szem.
A vége az eleje vagy az eleje a vég? Megtudom, ha a hálót szétkaszabolva tövig tekerem.
Kinek nem elég? - kérdezi vissza megundorodva, ki méterben számolgatja a növekedést.
Az öntudat émelyeg az akaratízű máztól, elég a replikából, fejezzük be a méricskélést.
Ugyan már, elég a szapulás, a sarat ne állná, kit évtizedek óta acélbetét edz?
Nem számít, ki meddig ér, ha nyújtózni szeretnék, a Napot is elérem.
A nem elég jót meghagyom másnak. Szabad a pálya egy Napátugrásra benevezni.
Önmagam lenni, originál, acélozott tengely. Köszönöm, nekem bőven elég ennyi!


Édes sav-Anyu

Esti létállapotom akár az aszalt szilva.
Egy gondolatot még kipréselek,
aztán entert nyomok. Lendületem leszívva.
Lekvárnak még elmennék, de minek a töltelék,
ha nem kell tányérra csapni, megspórolom a mozdulatot,
jó a szájba-palacsinta is, a pocakokban majd megszámolom,
megvolt-e a napi negyven, fő per tíz.
Estére tudni kell zsugorodni,
megőrizve a zamatokat, aztán vákuumba zacskózódni,
legfeljebb frissen kibontott mazsola leszek holnap.
És folytatódhat a műveletsor, vagy inkább újrakezdődik,
odaadom magam megint, magom, akarom mondani.
Az élet egyszerű, ami nem kell, tessék kiköpni.
Kivárom sorom, mint a rántotthúshalom a forró jakuzzit,
hangom beragadt magnó: azt a bizonyost illene lehúzni.
Persze értékelem én, de talán lehetne sokkal jobban,
hogy ikszek helyett ipszilonokat kaptam.
Még szerencse, hogy esténként már leáll a futószalag,
és én a tartósítóban végre kifújhatom magam.
Másnap minőségellenőrzés lesz megint, aszalóim
kíméletlenül letesztelik, aromazáró volt-e a tasak.
A sav-Anyut nem szeretik.


Úton Önmagamhoz

A fák már vigyázzba álltak
a járda keskeny kifutója mentén, tétován ballagok,
a szegély önjelölt korlátként jelzi hallgatag,
csak előre mehetek, esetleg visszafordulok.

Lehet néha megbotlani is,
a fák akkor majd halkan kuncognak
és nézik, ahogy két járdalap közt
egy sunyi fűcsomóban lábam elakad.

Olykor elgáncsolnak komisz kavicsok,
de vajon érdekelne valakit,
ha elhasalva földet ér orrom,
és kiterülök, mint vasalódeszkán az ing?

Az alázat már int,
és laza mozdulattal vasal a betonba.
Dühösen gőzölöghetek és fújtathatok,
de inkább lennék vasalt matrica,
melyet az égbolt mágnese vonz.
Egy fa göcsörtös karját nyújtja felém,
hát feltápászkodok.

Az út hosszú, ki tudja, merre visz,
már beláthatnám, a sok buktató megannyi
göröngybe csomagolt tapasztalás,
nem kéne odébb rugdosni.

A légben érzékfeletti pára
bódulata száll,
átszűrődik kipárolgásaimon,
lecsapódik a pupillán.
A Ráktérítő ollója majd visszaterel,
ha a Bak nem reagál,
eltérítődtem, azt hiszem.
Nem végzetesen tán.

Egy fa ágaiba vesz, amíg vizsgázom,
mit is jelent nekem az éberség.
Több kitérőt nem teszek -, fogadom,
talán megértettem a leckét.

Így hát tovább súrlódom egymásnak
ütköző gondolatok között.
Némelyik masszív, a másik szétpukkanva
löki le rólam a szemellenzőt.

Kalandjaimat beváltanám,
maradt néhány sorsjegyem,
ha másra nem, hát stoppolni,
időzsetonért a Nappal is rulettezhetek.

Mennyit kell még menetelnem?
Szeretném végre hallani.
Eső áztatja le kérdéseimet,
már beleférek egy másodpercbe,
talán a pillanatba is...

A horizont vörös pizsit húzott,
fekete takarója lassan betemet.
És kereshetem mintáján a csillagösvényt,
a rejtélyes útmutatót.
A fák ebben nem segíthetnek.

Lelkesedésem begombolom,
derűsen haladok tovább.
Valami vonz, csalogat,
az égi lámpás reflektorra vált.

Végre egy tábla, amely eligazít:
"Lelkem 1 kilométerre" - olvasom,
az utolsó etapot futva megteszem,
mindjárt hazaérek, célban vagyok.

A kifutó végén már repülök,
szeretet eufóriája vár,
szabadon magamba olvadok,
és hallom, ahogy tapsolnak a fák.



Verses legenda Szent Mártonról

Történt egyszer..., mikor is? arra
nincsenek pontos feljegyzések,
Krisztus után 316-ban,
de az is lehet, hogy '17-ben,

- így ír a korról az irodalom:
mikor ókori pannon hazánkat
a tágas római birodalom
határai foglalták magában -,

tehát: Savaria városában
napvilágot látott egy gyermek,
akit a hadistennek szánva,
szülei Mártonnak neveztek el.

- A fiam egészséges és erős,
-szólt az apa-, már látom, hogy merész,
s kiváló katona lesz, ha felnő
ezért Mars után kapja a nevét.

Édesapja pogány hitvallásban,
jómódban, de szigorral nevelte,
fiát is katonának szánta
és az évek egyre csak teltek.

A kis Márton szépen cseperedett,
s bár szerette, tisztelte szüleit,
titokban más álmot dédelgetett:
Krisztus katonája akart lenni.

Mártont a keresztény hit vonzotta,
terve a keresztséget felvenni,
s napjait - hű szolgához méltóan-
remeteként Istennek szentelni.

-Fiam, terveddel nem értek egyet!
szólt apja, - miért váltanál vallást?
Kimondja a római rendelet:
katona fia katonának áll.

-Drága apám, nekem más a vágyam,
nem érted, ezért elmondom megint:
kívánságom, kereszténynek állva
csak Isten dicsőségét hirdetni.

Márton elérte, amit elszánt,
bár apja, anyja ellenezte,
a keresztények közé beállt,
a püspök hittanulóvá tette.

De mégsem szegülhetett ellen
eltökélt atyja óhajának,
így hát 15 esztendősen
beállt légiós katonának.

Mártont a császári seregben
sorsa bárhova is sodorta,
keresztény értéket követve,
Istent a szívében hordozta.

Kivívta a társai csodálatát,
a hidegben ruháit szétosztotta,
a koldust, amikor már nem maradt más,
a köpenye felével borította.

Tudta Márton, hogy egy fél köpeny is
jól melegít, ha megosztjuk mással,
"amid van, oszd szét", Jézus erre int,
és már burkolta is a ruhátlant.

Éjjel álmában Krisztus viselte
a koldusra terített köpenyét,
aki szavaival elismerte
a fiú felebaráti tettét.

- Aki köpenye felét rám adta,
nem más, mint a hittanuló Márton!
- Jézus eme szavakkal méltatta,
és Márton nem feledte az álmot.

A katonaévek lassan véget értek,
a seregből már keresztényként távozott,
ugyanis felvette a keresztséget,
amiről már oly régóta álmodott.

A légiótól elszakadva
Hilarius püspök mellé állt,
és jutott egyre magasabbra
Márton az egyházi ranglétrán.

De visszavárta szülőföldje,
álmában utasítást kapott,
örömhírt terjesztett útközben,
és térített ifjút és aggot.

Áttért a keresztény hitre
hamarosan édesanyja is,
ám apja a pogány hitet
vágyott követni továbbra is.

A bűnbánó remeteélet
korábban is vonzotta Mártont,
e célból Tyúk szigetére ment,
Isten társaságára vágyott.

Visszatérte után Gallföldön,
példáját többen is követték
együtt imádkoztak, s létrejött
számos szerzetesi közösség.

Téríteni rendületlen,
ez volt Márton hivatása
és az egyházközségekben
a hit megszilárdítása.

Mindenki szerette, tisztelte,
és kísérte megannyi csoda,
talán így tudatta az Isten:
Márton az ő kiválasztottja.

Meggyógyított betegeket,
feltámasztott több halottat,
messzi földön is elterjedt:
hogy ő Isten apostola.

Az esztendők tovaszálltak,
s lett 55 éves Márton,
ekkor püspöknek kívánta
Tours-ban már az egész város.

Szerénysége a krónikák szerint
Mártont egy lúdólba vezette
de sorsa elől nem térhetett ki,
a gágogás hamar leleplezte.

Alázatos maradt püspökként is,
nem tartott igényt a fényes trónra
elviselte a megütközést is,
mert szemet szúrt csendes életmódja.

A pogány bálványok helyén
kolostort és templomot emelt,
püspöksége területén
pogány falu nem maradt egy sem.

Munkájában segítette
az isteni Gondviselés,
pogány templomok dőltek le,
imáját csodák követték.

A keresztény hit terjesztésén
aggastyánként is munkálkodott,
hirdette számos bizonyíték,
hogy ő isteni kiválasztott.

-Itt van köztetek Isten országa!
- idézte Márton Jézus szavait -
- Kik szeretettel néznek egymásra,
örök üdvösség nekik adatik.

Nevét áldották messzi földeken,
és közben már készült a nagy útra,
érezte, hogy az idő közeleg,
amikor találkozhat az Úrral.

Imádkozott Istenhez szólva
még az utolsó percekben is,
halálhírére patakokban
folytak a részvét könnycseppjei.

-Ha még szüksége van rám népednek,
Uram, nem vonakodok maradni,
és munkámmal szolgállak Tégedet!
- ezek voltak utolsó szavai.

Emlékét őrzik templomok,
imák, freskók és énekek,
nevével összefonódott
rég a krisztusi értékrend.

És büszke lakói Szombathelynek
dicső nevét azóta is áldják,
hisz Márton, ki e földön született,
az égben a szentek közt vigyáz ránk.