A hátizsák

Az emberek lábnyomaitól csipkézett, hegyre vezető ösvényre a felkelő nap vérvörös szőnyeget terített. A keskeny út, amelyet Nándor gyűrt maga alá, csak egy volt a sok százból, amely felfelé vezetett, egy távoli, ködbe vesző cél irányába. A hegycsúcs bolyhos felhőpaplanba burkolózott, Nándor még sohasem látta kitakarózva. Kitűzhetett volna másik célt is, másik ösvénnyel, de ez meg se fordult a fejében. Elődei is ezt az utat taposták, és korán megtanulta: "Járt utat járatlanért el ne hagyj!" Ősi legendák keringtek arról, mi várja a célba érőket. Nándi nem hitte igazán, hogy ez bárkinek is sikerült volna, közvetlen felmenői mind odavesztek útközben. Ő csak ment előre gépiesen, bár olykor úgy érezte, a hegycsúcs – ahelyett, hogy közeledne – egyre távolabb kerül tőle. Mintha egy helyben toporogna, hiába szeretne sietni, a nehéz hátizsák miatt képtelen gyorsabban haladni. Körülnézett. A vándor, aki tegnap megelőzte, már kilométerekkel előbbre járt. Igaz, fiatalabbnak tűnt nála, és hátizsákja is feleakkora volt csak, mint az övé.

– Gyönyörű reggelünk van, nem igaz? – szólította meg valaki a háta mögött. Nándit meglepte a váratlan hang, akárki is az, nem az ő ösvényén jár, hisz az imént nézett körül, és a közelben nyoma sem volt senkinek. Az út melletti erdős rész irányából egy középkorú férfi közeledett felé. Nándinak feltűnt, hogy az idegennek nincs hátizsákja, csupán egy apró tarisznya libeg a vállára akasztva.

– Jó reggelt! Gondolom, nem a hegyre tartasz – köszöntötte Nándi hangjában némi gyanakvással.

– De, én is oda megyek – felelte az idegen.

– Miért nem az ösvényen közlekedsz? És hol a hátizsákod?

– Szeretek új utakat kipróbálni – válaszolta az idegen mosolyogva –, és szükségtelennek tartom a nehéz zsák cipelését, csak visszatartana. Látom, nagy terheket cipelsz, néhány dologtól érdemes lenne megszabadulnod, hogy gyorsabban haladhass.

– A hátizsák hozzám tartozik, benne van mindenem! – kiáltott fel Nándi felindultan. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy hátrahagyja a zsákját.

– Te tudod! De talán kiselejtezhetnél pár dolgot, amire nincsen szükséged. Te is láthatod, mennyivel könnyebben törnek előre azok, akik kisebb tarisznyát cipelnek.

Nándi elgondolkodott. Nem emlékszik, mikor nézte át utoljára hátizsákja tartalmát. Eszébe nem jutna kidobni olyat, amihez kötődik. De való igaz, sok mindent cipel, amit még úgy örökölt a szüleitől, nagyszüleitől. Ezek olyan emlékek, amelyeket mindenképp megőrizne, még akkor is, ha emiatt lassabban halad. Levette hátáról a súlyos zsákot, és leült egy kidőlt fa törzsére. Úgyis itt az ideje a reggelinek. – Velem tartasz? – kérdezte az idegentől. Miközben falatoztak, Nándi a nyitott hátizsákot bámulta. – Tényleg könnyebb lenne, ha feleakkora súlyt cipelnék. Talán mégis át kellene vizsgálnom, hátha el tudnék engedni valamit.

– Szívesen segítek! – szólalt meg az idegen, olvasva a gondolataiban. – Én is átmentem már ezen, és megtapasztaltam, hogy nem érdemes cipelni azt, ami nem is a miénk.

– De hát kié lenne, ha nem az enyém? – csattant fel Nándi. – Ez az én hátizsákom!

– Úgy értettem, olyan terheket cipelsz, amelyek nem hozzád tartoznak, csak átvetted őket másoktól, mindezt abban a hitben, hogy neked kell tovább cipelned. Megengeded? – fordult Nándihoz a táskára nézve. – Nézzük át együtt!

Nándor vonakodva egyezett bele, érezte a felé irányuló segítő szándékot, mégse szívesen vált volna meg személyes dolgaitól. De az idegen már pakolta is a zsák tartalmát és Nándi lábai előtt egyszeriben ott hevert a múlt. – Kételkedés, gyanakvás, elnyomásra való hajlam, bírvágy. Ez mind a tiéd, vagy csak megörökölted? – nézett rá az idegen kérdőn. Nándi elgondolkodott, némi merengés után belátta, hogy ez mind édesapja öröksége. Korán átvette őket, és bele sem gondolt, hogy neki nem muszáj továbbvinnie a "családi hagyományt". Megfelelni vágyás, kishitűség, áldozatszerep – ezeket pedig édesanyja generációs batyujából pakolta át és cipeli. – De ki is vagyok valójában, ha ezek nem az enyémek? Teljesen összezavarodtam! – fordult kétségbeesve az idegenhez.

– Nézz a hátizsák mélyére és találd meg önmagad! – válaszolta a férfi bátorítóan.

Nándi néhány csomag traumát emelt ki a zsákból. – Na, ezektől szívesen megszabadulnék, de eddig nem sikerült. Egyik dédapámé lehet, a többiről csak homályos sejtéseim vannak. Úgy érzem, teljesen belém ivódtak, mintha a részeim lennének. Eddig elővenni se mertem őket. Így, a fényben viszont világosan látom, kár tovább cipelnem ezeket a súlyos terheket. Most már azt is értem, miért ezt az ösvényt taposom, pedig a szívem mélyén másikat választottam volna. Sőt, szívesen kipróbálnám a járatlan utakat is, mindig vonzott az ismeretlen.

– Ha gondolod, tarts velem! – vágott közbe az idegen.

– Köszönöm, de az a te utad, itt az ideje, hogy megtaláljam az enyémet. Hadd nézzem, mit rejt még a zsák? Harag, irigység és dogmatikus világnézet. Azt hiszem, ezek se hozzám tartoznak. Igaz, hogy olykor csökönyös vagyok, de előbb-utóbb belátom, ha tévedek. Volt idő, amikor az egész világra haragudtam, és irigykedve néztem azokat, akik előbbre tartanak. De ennek vége, nem hasonlítgatom magam folyton másokhoz. Milyen könnyű most a zsákom! Pedig nem is üres, mennyi maradt még benne! Rengeteg hála, jóindulat és kedvesség fér el benne. Itt a szeretet is. Tessék, megosztom veled – fordult az idegenhez Nándi –, köszönöm, hogy segítettél felismerni, mennyi felesleges terhet cipelek. Most felszabadultnak és lelkesnek érzem magam, alig várom, hogy megtaláljam az utamat és szárnyaljak a cél felé.

Nem tartalak fel tovább, biztos te is sietsz, hogy elérd a saját hegycsúcsodat.

– Nem sietek sehova – felelte az idegen. – Élvezem az utat, tapasztalatokat szerzek, melyekből felismerések születnek. Ezekkel gazdagodva megyek tovább. Nem a hegy csúcsa a cél. A cél maga az utazás, méghozzá könnyedén, örömtelien, felszabadultan. Örülök, hogy megoszthattam veled is ezt a felismerést! Jó utat!