A híd

Zsófi aznap este a szokásosnál korábban, már fél kilenckor ágyba bújt. Kimerültnek és csalódottnak érezte magát. Nem sikerült véghezvinni aznapi terveit. Nem is csoda, annyira felhalmozódtak a tanulnivalói, hogy képtelenségnek tűnt behozni a lemaradást. Már csak egy hét választotta el a vizsgáktól, és néhány kupac átnézetlen jegyzet. Összeszorult a gyomra. – Talán még egyet megtanulok, annyival kevesebb marad holnapra – biztatta magát. Eszébe jutott az érettségi, az is óriási kihívásnak tűnt, mégis megoldotta. Ásított egy nagyot és lekapcsolta az éjjeli lámpát. Nem maradt energiája már semmire, még a közösségi média hírfolyamát se futotta végig. – A megválaszolatlan üzenetek és a megoldatlan feladatok várhatnak holnapig – gondolta és azt kívánta, igazán ráérhetne a "holnap" is, ő kiegyezne egy hét pihentető alvással. Az sem lenne rossz, ha ez idő alatt a fejébe mászik a tanulnivaló.

Pillanatok alatt elaludt, és nemsokára különös álmot látott. Az elején viccesnek tűnt, hogy még az egyszerű, hétköznapi teendők is kifognak rajta. Például képtelen volt bekötni a cipőfűzőjét, és nem tudta eldönteni, tejet vagy teát igyon, még azt sem, éppen milyen a kedve. A következő álomképben már a volán mögött ült, de úgy érezte, az addigi rutin szertefoszlott, mintha először vezetne. – Nem tudom irányítani! – kiáltott fel kétségbeesetten és a szülei reakciójára gondolt, amikor bevallja, hogy összetörte az autójukat. Ebben a pillanatban minden a feje tetejére állt. Nem tudta, mi történhetett, csak nem balesetet szenvedett? A feje szörnyen fájt, és kusza gondolatok cikáztak elméjében. Hirtelen a saját agyában találta magát és szemtanúja lett a fejében dúló harcnak, ami egyúttal megmagyarázta addigi ügyetlenkedéseit.

Két agyféltekéje vívott heves szócsatát egymással. Mindegyik azt próbálta bebizonyítani, hogy ő a fontosabb.

– Ha én nem lennék, nem tudna logikusan érvelni, sőt beszélni se – érvelt a Bal agyfélteke.

– A nekem köszönhető kreativitás és érzelmek nélkül sivár lenne az élete, és megérzésekkel, valamint képzelőerővel is én látom el, hogy könnyebben boldoguljon – erősködött a Jobb agyfélteke.

– Aztán mire megy az intuícióddal? Én legalább két lábbal a földön tartom! – hangsúlyozta a Bal.

– Rólam beszéltek? – próbált bekapcsolódni Zsófi az éppen elmérgesedő dialógusba, de mintha ott se lenne, úgy folytatták agyféltekéi a viaskodást.

– Én vagyok a jobb, miért nevezne így, ha nem lenne igaz? – okoskodott a Jobb.

– Nevetséges vagy, látszik, hogy az okfejtés nem az erősséged! – nevetett fel a Bal.

A Jobb sértődötten elhallgatott, belefáradt az érvelésbe. Ekkor eszébe jutott a Kérgestest, amely közte és a Bal agyfélteke között húzódott.

– Kérlek, húzz fel közénk egy magas falat, látni se akarom! – kérlelte.

– Na, ebben legalább egyetértünk! – vetette oda a Bal.

A Kérgestest eddig csendben figyelt, de most már megelégelte a torzsalkodást.

– Elég ebből! Mire mennétek egymás nélkül? Térjetek már észhez! – kiáltott rájuk. – Együtt van rátok szükség. Mindketten egyformán fontosak vagytok. Ha civakodtok, és hátat fordítotok egymásnak, megborul az egyensúly, ami katasztrófához vezethet.

– Ennél nagyobb katasztrófa már nem történhet! – sóhajtott fel a Jobb félteke.

– A hangulatzavar, a tanulási és a kommunikációs nehézségek valós problémákat jelentenek – csattant fel a Kérgestest. – Nem barikád kell közétek, hanem híd! Ha összehangoltan működtök, sokkal nagyobb eredményt érhettek el. Olyat, amit külön-külön nem tudnátok. Csak együtt teremthettek harmóniát. Ha összefogtok, felszabadulnak az energiák, az ellentétes minőségek kiegyenlítődnek. A hatékony működéshez mindkettőtökre egyformán szükség van. A száraz tények intuíció hiányában nem hoznak új tudást, a logika a kreativitás nélkül nem vezet eredményre, ahogyan az érzelmek sem visznek jó irányba racionális gondolkodás hiányában.

Zsófi látta, amint a Kérgestest híddá alakul összekötve a két féltekét. A csatározó felek – úgy tűnt – jobb belátásra tértek, és végre elindult a hídon az információáramlás. Zsófi határozottan jobban érezte magát, és eszébe jutott az autó és a baleset.

Éppen köszönetet akart mondatni, de ebben a pillanatban felébredt különös álmából. Ránézett a telefonjára: 22:22-t mutatott. – Még az óra és a perc is összehangolódott – gondolta és próbálta részletesen felidézni álmát. Kipihentnek és kiegyensúlyozottnak érezte magát, noha mindössze másfél órát alhatott. – Valójában nem is a világ duális – tűnődött –, hanem a tudatom. Ami jobbnak és balnak tűnik, lényegét tekintve azonos. Mint az érem két oldala. – Eszébe jutott a váltott orrú légzés, amit jógaórán tanult. Segít összehangolni a két agyféltekét. Elhatározta, ezentúl gyakrabban alkalmazza. Hisz két félből csak akkor lesz teljes egész, ha ellenségeskedés helyett egyként összefognak és együttműködnek.