A Szabadság lakhelye

Volt idő, amikor a Szabadság még az emberek között élt. Mindenki természetesnek tekintette jelenlétét, és egyformán részesültek áldásaiból. Nem dúltak háborúk, a betegségek ismeretlenek voltak, a félelem sem kötött gúzsba senkit. Az emberek akkor még nem rágódtak a múlton és nem aggódtak a jövő miatt. Az örök jelenben éltek vidáman, önfeledten, tiszteletben tartva, megbecsülve egymás és önmaguk értékeit. A hazugságot, képmutatást nem ismerték, elképzelhetetlennek tartották azt is, hogy ártsanak egymásnak.

Ez az – Aranykornak nevezett – időszak azonban véget ért és sötétség árnya borult a Földre. Az emberek elfelejtették eredetüket, egymás és önmaguk ellen fordultak. Felborult a természettel való kapcsolat egyensúlya is, megszakadt az emberek és állatok közötti kölcsönös tisztelet. Az embereket rettegéssel töltötte el az időjárás kiszámíthatatlansága, a megélhetésért folytatott küzdelem állandósult. A szívekbe kiábrándultság, apátia, harag és félelem költözött. Sokan már csak a nehézségeket látták, az élet szépségeire, valódi értékeire vakok lettek.

Nehéz idők jártak a Szabadságra is, folyton menekülni kényszerült. Egyesek ugyanis csak maguknak akarták megkaparintani, ezért üldözőbe vették, míg mások még a létezését is kérdőre vonták. A Szabadság végül úgy döntött, legjobb lesz, ha – igazságosan szétosztva magát – beköltözik az emberek szívének mélyére. Tette senkinek sem tűnt fel, kilétét eltakarta a szívekben felhalmozódott rosszindulat és félelem. Voltak, akik továbbra is magukon kívül keresték, de a többség számára puszta legendává vált egykori létezése. Azt beszélték, ha az emberek meglelik végre, visszatérhet az Aranykor.

Néhány emberen sajnos teljesen úrrá lett a sötétség, úgy vélték, azzal igazolják, hogy övék a Szabadság, ha gátlástalanul elnyomnak, igába hajtanak másokat. A rabszolgasorba taszítottak pedig elhitték, hogy a Szabadságot örökre elveszítették. Ahogy fordult az idő kereke, úgy cserélődtek a szerepek. Végül már senki sem emlékezett rá, hogy a Szabadság valaha az emberek között élt. Őt magát nem felejtették el, nevét dalokba és imákba foglalták, de már csak a hiánya létezett számukra. Egészen addig, amíg néhányan jó útra tértek, felhagytak a küzdelemmel, és ráébredtek a titokra: a Szabadságot nem kívül kell keresni és harcolni érte, kizárólag önmagukban találhatnak rá. Ez a néhány ember tanítani kezdte a többieket, megmutatta a helyes irányba vezető utat. Egyre többen kezdtek emlékezni isteni mivoltukra, meglátták a fényt önmagukban és másokban is. Kemény munkával megtisztították az utat és eljutottak szívük legmélyére. Felismerték, hogy a Szabadság a lényük sajátossága. Mindig is hozzájuk tartozott, nem veheti el senki, csakis önmagukat korlátozhatják. Megtanulták azt is, hogy a Szabadság felelősséggel jár, ezért arra törekedtek, hogy döntéseiket, cselekedeteiket a szeretet motiválja.

Egyre több ember talált rá szívében az elveszettnek hitt Szabadságra, és felszabadultan, tökéletes összhangban várta az új kor eljövetelét. Az Aranykort, amely a fény diadalával köszönt a Földre.