A szobrász

Az utolsó simításokkal bíbelődött. Az "újszülött" angyal feje köré aranyló glóriát rajzoltak a kétszárnyú ablakon beáramló napsugarak. Józsefnek nem tűnt fel a ragyogás. Valamiért befejezetlennek érezte művét. Hetek óta a szobron dolgozott, tökéletesítette, csiszolta, mégsem töltötte el elégedettség. – Most sem sikerült megalkotnom a tökéleteset, amiről már gyerekkorom óta álmodom – gondolta csalódottan.

Végignézett a műhelyén, a polcokon tömött sorokban várakoztak a különböző formájú, méretű angyalok. – Senkinek sem kellenek a szobraim, be kell látnom, tehetségtelen szobrász vagyok. Ideje lenne kitanulnom egy másik mesterséget. Te vagy az utolsó – jelentette ki, s keserű szájízzel keresett helyet legújabb művének az angyalok között. – Befejezem, nincs értelme tovább kísérleteznem.

Szomorúan zárta be a műhely ajtaját. A cégtáblára pillantva elárasztották az emlékek. Milyen lelkes volt, amikor kibérelte az üzletet, milyen büszkén szegezte a falra a cégért.

Angyal-szobrok
Angyal József szobrászművész

– Méghogy művész! Csak egy szerencsétlen fajankó vagyok – sóhajtotta. – Cserben hagytam az álmaimat és a családomat is.

Útközben azon töprengett, hogyan mondja el otthon, hogy ma sem adott el egy szobrot sem. És hogyan mondja el, hogy végképp feladja? Már órák óta bolyongott a városban, amikor alkotótársa műhelye elé ért. Az elégedetten távozó vásárlókat látva most is elfogta az irigység. Igyekezett elfordítani a fejét, de a kirakat minduntalan odacsalta a tekintetét. Zoltánnal együtt tanulták a szakmát évekkel ezelőtt, társa nem tűnt kimagasló tehetségnek, de hajtotta a lelkesedés. Nagyratörő terveket szövögettek, sikerről álmodtak mindketten. Később még a közös műterem is szóba került. – Talán hiba volt egyből elutasítanom – gondolta, s azon morfondírozott, mi lehet a titka Zoltánnak, vajon hogyan sikerült megvalósítania az álmát?

– Kiváló alkotások, ahogyan a te szobraid is! – szakította félbe töprengését egy ismerős hang.

– Mester, tényleg te vagy az? – ismerte fel rég nem látott tanárát. – Hogy kerülsz ide? Úgy hallottam, amióta nincsenek tanítványaid, külföldön élsz.

– Valóban, de mindig visszatérek, amikor szükség van rám. Zoltán hívott, ezért itt vagyok.

– Zoltánnak miért lenne szüksége rád? – kérdezte csodálkozva József. – Hiszen láthatod, jól megy az üzlete, ő a környéken a legjobb szobrászművész.

– Szóval ő a legjobb. És veled mi a helyzet? – A mester egykori tanítványa tekintetét kereste, de az lesütötte a szemét.

– Sajnálom, Mester, hogy időt vesztegettél rám, én tehetségtelen vagyok. A műhelyemet be kell zárnom, senki sem tart igényt a szobraimra. Az alapanyag folyamatosan drágul, és már arra sem jut, hogy a családomnak enni adjak. Egyértelmű, két szobrász nem él meg egy városban. Úgy tűnik, Zoltánnak nagyobb szerencséje van.

– Szóval így látod te – szólalt meg a mester. – Mondd csak, mit érzel, amikor a szobraidra nézel?

– Azt, hogy nem elég jók – sóhajtott József –, sosem voltam elégedett magammal és a munkáimmal. Talán apámnak volt igaza. Amíg élt, azt hajtogatta, művészetből csak az tud megélni, akivel tehetség is születik. Már az első szobromnál megmondta, nincs érzékem hozzá.

– És miért lettél mégis szobrász? – tette fel újabb kérdését a mester.

– Mert ez volt az álmom. Megformálni az anyagot és létrehozni valami magával ragadót, szemet gyönyörködtetőt. Amíg faragom a szobrot, boldogság jár át, mert képzeletben látom a születendő művet. Minden angyal más és más. De elszomorít, hogy nem sikerül a fejemben élő képet megalkotnom. Talán az alapanyaggal van a baj.

– Miért gondolod, hogy nem elég jók a szobrok, amelyek a kezeid között formálódnak?

– Ha elég jók lennének, nem maradnának a műhelyemben. Úgy tűnik, senki sem tud gyönyörködni bennük – válaszolta keserűen József. – Talán angyalok helyett más formákban kellene gondolkodnom. Mit tanácsolsz, Mester?

– Annyit mondok, menj vissza a műhelybe és a szobrok helyett kezdj el munkálkodni magadon! A családodra majd gondom lesz.

– De mégis mit tegyek? – kérdezte zavarodottan József.

– Keresd meg magadban az angyalt! – súgta a mester mosolyogva. – Véss le magadról mindent, ami nem te vagy, amit más ragasztott rád! Vizsgáld meg az összes felmerülő gondolatot és érzést, valóban hozzád tartozik-e, hasznodra van-e, vagy csak egy felesleges réteg! Faragj le mindent, a végén csak az angyal maradjon, az a nagyszerű szobrász, aki valójában vagy!

József egészen elmerült a mester bizalmat és szeretetet sugárzó tekintetében. Bár még nem értette, pontosan mit is kell tennie, a szívébe beköltözött a remény, és gyógyulásnak indult egy régóta sajgó seb. Mire a műhelyhez ért, már az alkony takarójába burkolózott a város. – Drága Apám! – suttogta az ég felé fordulva. – Megbocsátok neked! Már nem őrizgetem tovább szavaidat. Nem az vagyok, akinek hittél. Szeretnék végre önmagam lenni és szárnyalni. Elengedek mindent, ami eddig visszatartott.

Az ébredő Nap sugarai észrevétlenül osontak be a műhelybe és dicsfényt osztogatva végigsimították az angyalokat. József a látványban gyönyörködött, az elmúlt húsz évben először. Eszébe jutott Zoltán. Irigységnek már nyoma sem volt a szívében. Belátta, a siker és az elégedettség nem csak a tehetségen múlik, sokkal inkább az önmagába vetett hiten. Egy kiváló szobrász nem a szobrain, hanem önmagán dolgozik a legtöbbet.

Elhatározta, mielőtt újra munkához lát, meglátogatja alkotótársát. Leemelte a polcról a legszebb angyalt, és már indulni készült, amikor az ajtóban megpillantotta mesterét. – Annyira örülök, hogy eljöttél! – üdvözölte. – Mindenképpen szerettem volna elmondani, mennyire hálás vagyok neked, a tanácsaid rendkívül hasznosak voltak! Úgy érzem, mintha újjászülettem volna. Bízom benne, hogy Zoltánnak is segítségére lehettél!

Az angyalok – talán csak a beáramló fénynyalábtól – egymásra kacsintottak. A mester látta és elmosolyodott. – Biztosan, hiszen miattad hívott.