A szótlanság vallomása

Szavaimba csontosodik emlékezetem,
pillanatok rögzülnek mondatokba zárva,
tűnő hangulatot ruházok kifejezéssel,
megőrződik a kitüntetett impressziók váza.
Érzésmintázatok dobbannak meg benne,
borda-sorok között lüktető szívritmusok.
Hogy az emléket bezárjam, pontot teszek,
és a betűk zsebébe elrejtem a kulcsot.
A Mindenség magjáig kísérnek a szavak,
a megfoghatatlant is készek a testükbe zárni,
mégis a jelenlét határán maradnak,
üresen. És szótlanul az elme fázik.
Nem foltozza válasz az értelemhézagot,
itt kiszakadt szűr(ő) a magyarázat.
Van olyan észlelés, melyet nem fed le a szó,
(ld. a repdeső, halott kitinszárnyat)
Szó nélkül lépek a Mind-én közepébe,
ahol érzésekbe íródik az élmény,
gondolatüregek töltődnek a szív melegével,
és nem hiányzik szó, nem hiányzik kérdés.
Idő csapódik az örö(mö)k időtlenségébe
és kisodor szótlanságommal a küszöböm elé.
Ez a "de mit viszek magammal?" kizökkenése…
…és kong a semmitmondás a szavaim helyén.

Minden vers emléket is őriz, megszületésének energialenyomatát. De vannak olyan emlékek, melyeket nem lehet szavakba foglalni, mert a szótlanság birodalmában születtek. Az olyan pillanatok, amikor a középpontunkba visszahúzódunk, belépünk az időtlenségbe, a szavakat magunk mögött hagyjuk. Legnagyobb élményünk, mégse tudjuk szavakba zárva megőrizni. Mert nincsenek rá szavak, vagy semmitmondóan csengenek a megéltekhez képest. Az emberi elme az, ami ragaszkodik a "pozitív" élményekhez, mindenáron meg akarja őket tartani. Ha máshogy nem, a szótlanság vallomásaként.