Ágyás

Gyula ütemes neszre ébredt. Álmosan hunyorgott a hajnali félhomályban, majd ingerülten az éjjeliszekrényre csapott. Az üres borospoharat találta el, amely hangos koppanással landolt a parkettán. – A büdös életbe! – vágott rá szitkozódva az ébresztőórára, de a pittyegés nem szűnt meg. Dühösen zuhant vissza az ágyba. – Átkozott kukások! – dünnyögte. Amióta megszűnt a munkája, már négyszer csapott az éjjeliszekrényre miattuk. És egyszer sem a vekkert találta el, hanem a poharat vagy a szekrény sarkát. – Szerencse, hogy csak heti egyszer viszik a szemetet – gondolta. Próbált visszaemlékezni, kitolta-e a kukát tegnap este, de nem is érdekelte igazán, csak üres borosüvegeket szórt bele. Épp úgy, ahogy őt rúgták ki a gyárból, válogatás nélkül. Nem szelektáltak, ment mindenki. Visszaaludni már nem tudott, fásultan bámulta a plafont. Nem volt kedve felkelni, a feje sajgott az esti bortól.

Felesége lépett a szobába gúnyos mosollyal az arcán. – Megint leütötted a poharat? Csoda, hogy még egyben van. Ma végre felkelhetnél időben! Át kellene nézni a garázst, a makettjeiddel van tele. Lassan bejárni sem lehet a sok doboztól. Jaj, micsoda bűz! – Tünde nem várta meg, amíg férje morogni kezd, és hátat fordít neki, gyorsan elhúzta a függönyöket, szélesre tárta az ablakot és elviharzott. – Már megint piszkál, igazán békén hagyhatna! – sóhajtott Gyula, és lomhán odamászott az ablakhoz, hogy visszahúzza a sötétítőt. Egy ideje hidegen hagyta évekkel ezelőtt gyűjtött makettjeinek a sorsa. Csináljon velük Tünde, amit akar. Talán igaza van, összeszedhetné magát. Félt belegondolni, mi lenne, ha Tündét is elküldik. Kinga szeptemberben kezdi a főiskolát, Gergő pedig a középiskolát, és ott a kocsitörlesztés is. A mostani viszonyok között úgyse találna munkát, különben is, pár évvel nyugdíj előtt ki alkalmazná? Visszabújt a takaró alá, legszívesebben elsüllyedt volna a párna- és ágyneműtengerben. – Majd holnap azért körbenézek a neten, hátha találok valami munkát – noszogatta magát, de tudta, hogy leragadna a híreknél, pedig semmi kedve a vírushelyzetről olvasni. – Talán már sose lesz vége – gondolta –, beledöglünk mind. Lehet, a szomszéd Pistának van igaza, és ez már a harmadik világháború.

– Apaaa! Miért nincs net? Kezdődne az online órám! Nincs kapcsolat! – Kinga ordibálása zökkentette ki eszmefuttatásából. Kikecmergett az ágyból, szédelegve magára vette tegnap földre hányt gönceit, közben azt remélte, amire kitámolyog a szobából, megoldódik az ügy. – Apaaa! – hallatszott Kinga egyre sürgetőbb hangja. – Nincs elérhető hálózati kapcsolat. A csatlakozásokat már megnéztem, rendben vannak. Hívd a hibabejelentőt! Phű, már megint piaszagod van! – Kinga elfordította grimasztól eltorzult arcát, és a hűtő felé fordult. – Nincs semmi normális kaja – nyugtázta dühösen és becsapta a hűtőszekrény ajtaját. – Ebben a házban már enni se lehet. – Vigyázz, ne húzd ki nála a gyulát! – kuncogott Gergő ismételve anyja szavajárását. Arcán elégedettség tükröződött, mint aki egyáltalán nem bánja, ha egész délelőtt net nélkül maradnak. – Nem működik a vezetékes telefon sem – morogta egykedvűen Gyula és lecsapta a kagylót. Így nem tudom bejelenteni a hibát. – Akkor hívd őket mobilon! – rántotta meg a vállát Kinga. – Pár hete lemondtam a szerződést. Úgyse keres senki, amúgy is, itt a vezetékes – vonta meg a vállát Gyula és közönyösen a szobája felé vette az irányt. – Hát, ez remek! – kiáltott Kinga távozó apja után. – Legszívesebben szedném a sátorfám, és odacuccolnék Andiékhoz! – harsogta. Hogy nyomatékot adjon elégedetlenségének, olyan erővel vágta be maga mögött a bejárati ajtót, hogy megremegett a fal. Gyula a plafon repedésére vetett egy futó pillantást, közben hallgatta a beszűrődő monológot: "Anyám egész nap dolgozik, apám meg vagy iszik, vagy döglik az ágyban, kaja semmi ehető, most meg már wifi sincs." Gyula legszívesebben visszavágott volna pimasz lányának, de a hasogató fejfájás miatt most visszafogta magát.

– Talán maradt még egy üveg – motyogta, miközben ruhásszekrénye alján kotorászott. Amióta Tünde a közös életükből a szomszéd szobába költözött, nyugodtan iszogathatott saját kis fészkében. Azért megszokásból még elrejtette a palackokat a ruhák között. – Apa, akkor most nem kell tanulnom? – kiabált Gergő a nappaliból. Gyula a kiszórt ruhakupac közepén morgott valamit a digitális oktatásról, és eszébe jutottak az egyetemi évek. Nagy álmokkal és lelkesedéssel indult munkát keresni mérnöki diplomájával, és hová jutott. Milyen szánalmas, már nem a munkát keresi, hanem az utolsó üveg bort, amit utolsó fizetésének utolsó forintjaiból vett. Szinte már mindent kipakolt, még az egyetemi nyakkendője is előkerült a kupacból egy kertészeti magazinnal együtt. Mindig is szeretett volna kertészkedni, de nem jutott rá ideje, később a három műszak elvette minden energiáját és lemondott álomkertjéről. Pedig gyakran elképzelte a teraszukról nyíló kilátást: a magnóliák árnyékában húzódó ösvényt, melyet mozaikokkal díszít, a kert végében a fűszernövényágyást, a pázsittal szegélyezett csobogót, a színes virágtengert a smaragd tuják ölelésében. – Kár, hogy parlagon maradt a kert – gondolta.

Csüggedten vette ki és nyitotta fel a szekrény utolsó tartalmát, egy fadobozt. Megsárgult képek hevertek benne. Tanúi a múló időnek. Egyikről három évtizeddel ezelőtti önmaga tekintett vissza egy boldognak tűnő menyasszonyt ölelve. A fotót bámulva eltűnődött, vajon harminc éve sejtette, hogy idejutnak? Eltűntek a kedves szavak, az ölelések helyett inkább egymásba csípnek. Pedig rajta nem múlott, Tünde viselte egyre nehezebben, hogy megivott egy-egy pohárkával. De bor nélkül hogy emésztette volna meg, hogy tervező mérnökből gyári munkás lett? Akkor még nem tudta, hogy van lejjebb is. – Hát, a lecsúszás véget ért, már a gödör alján vagyok, innen már nincs lejjebb – gondolta. Mintha kiásott sírgödörben feküdne, és mozdulatlanul várja, mikor szórják rá a földet. Úgy érezte, minden szétesett körülötte, és fogalma sem volt, hogyan kecmereg ki ebből a helyzetből.

– Akkor ennyi volt? – kérdezte egy hang belül. – Nézz már magadra! Akkor buksz el, ha most feladod! – A felismerés kijózanító záporként érte. Hosszú idő óta először érzett magában erőt, hogy bebizonyítsa, ő ennél többre képes. Látta elúszni a viharfelhőket, a gödörbe biztatóan kacsintott a nap. A szekrénybe sietve pakolta vissza emlékeit, de mozdulataiban már egy gondos kertész lelkesedése tükröződött, aki épp a remény magjaira hord földkupacot.

– Gergő, átmegyek Pista bátyámhoz! – rontott ki a szobából. – Hívnom kell a hibabejelentőt. Talán estére már lesz internet. Addig keresd elő a garázsból a makettjeimet! Elcserélem őket palántákra.