Alkímia

Korhangulat ízűek a versek…
élvezném, de keserű lesz számban
a megerjedt létezés
lírai valóságlepárlása.
Lenyelni nehéz, kiköpni már késő,
engedek a szplín felszívódásának.
Átcsorog a szavak toldalékain,
s bennem él a világ rezignáltsága,
de csak néhány pillanatig
létjogosult bennem a szenvedés.
Ez nem az enyém, a költészet sajátja,
az emberé, aki terápiaként
szavakba szublimálja kínjait,
de nem tudja, hogy minden leírt
sorba valóságot vet, s a holnaptól
mit remél. Én édes ízt.
A lét kínkeserveit
nem szaporítom szóval.
Cukorként kristályosítok malasztot,
szeretet- és fénydimenziókat,
formába zárva a változás folyamatait.

Nem hiszi az ember, pedig alkimista:
mielőtt megéli, már formálja a mát.
Az alkotó hatalma: megőrzi vagy átírja
a jelen depresszív realizmusát.

Hiszek a leírt szó erejében, a versformába zárt üzenetek valóságot teremtő hatalmában. Hiszem, mert megtapasztaltam. Amiről írok, valamilyen módon megjelenik az életemben. Ezért már tudatosan figyelek arra, hogy csak olyanról írjak, amelyről szeretném, hogy a valóságom részét képezze. A vers a szellemi alkímia edénye, belefoglalom a transzformálni kívánt gondolatokat és érzéseket, és a vers megőrzi az átlényegülés folyamatát és rezgéseit. Nem mindegy, hogy a kikristályosodott üzenet a befogadóban milyen szájízt kelt, fel- vagy lehangolja. Nem mindegy, hogy a szenvedést tartósítjuk, erősítjük, vagy az építő jellegű képeket, melyek képessé tesznek a változtatásra, inspirálnak, megerősítenek. Természetesen ami igaz, nem mindig szép, de nyomot hagy bennünk, elindít valamit, életre kelti az emlékeket, felébreszti az intuíciót.

Az alkotó felelőssége, milyen érzéseknek, gondolatoknak, energiának ad alakot. Legyen tudatos a döntés, mit osztunk meg a világgal!