Árny-ék

Fanni rezignáltan bámulta a teáscsészéjében tükröződő arcot. A kávézó tele volt, az utolsó szabad asztalhoz ültek le gyerekkori barátjával. Zoli pszichológus lett, ő pedig tanár és hobbifotós. Az egyetemi évek alatt és utána is tartották a kapcsolatot, a lány többször is fordult már barátjához szakmai tanácsért.

– Mi van veled Fanni? Mintha árnyéka lennél önmagadnak.

– Ne haragudj, ma nem vagyok jó társaság!

– Úgy viselkedsz, mintha itt se lennél, és nemcsak ma, már egy ideje megfigyeltem.

– Lehet, hogy tényleg nem vagyok itt – motyogta a lány az orra alatt –, és ezért néz mindenki levegőnek.

– A megrendelőkre gondolsz, akik felszívódtak? Ne is törődj velük, majd jelentkezik más, hiszen szuper fotós vagy! – biztatta a fiú.

– Nemcsak róluk van szó, a gyerekek sem figyelnek rám, mintha a falnak beszélnék. És láthattad az előbb, amint nekem hajtott az a biciklis. Mintha nem látott volna.

– Ugyan már, véletlen baleset volt, örüljünk, hogy nem történt nagyobb baj! Az osztályod pedig kamaszodik, ilyenkor sokkal szemtelenebbek, de nem gondolom, hogy mindez ellened irányul.

– Úgy érzem, mintha nem számítanék. Talán nem is hiányoznék senkinek – sóhajtott Fanni.

– Ne beszélj butaságokat! Én itt vagyok és segítek neked. Elvesztetted önmagad, így nem lehetsz elégedett és teljes. Bizonyos személyiségrészeidnek hátat fordítottál, letagadtad, elfojtottad őket, de jó hírem van. Életjelet adtak magukról, tehát eljött az idő és a lehetőség a gyógyulásra. Csak addig kísértenek, amíg fel nem ismered és vissza nem fogadod őket.

– Miről beszélsz? Minek fordítottam hátat? – értetlenkedett Fanni.

– Azt mondtad, mostanában mindenki levegőnek néz. És ez így is marad, sőt még gyakoribbá válhat, amíg észre nem veszed, hogy te vagy az, aki semmibe vetted a saját érzéseidet, elnyomtad, aztán szépen elfelejtetted, a tudatalattidba száműzted őket. Ezek az árnyékban maradt részeid vetülnek ki másokra, és minél jobban zavar mások viselkedése, annál sürgetőbb szembesülni és integrálni ezeket a sérült részeket. Ezt a pszichológia árnyékmunkának nevezi.

– Erről már én is hallottam. Azt áruld el inkább, honnan tudom, mit fojtottam el! Nem egészen világos, mit is kellene felismernem.

– Persze, hogy nem világos, az a cél, hogy fényt derítsünk ezekre az elnyomott aspektusokra – viccelődött Zoli. Még egyszer elmondom: Amit elzárunk a megértés, a megismerés fénye elől, árnyékban marad, létrehozva ezáltal "sötét", vagyis nem uralt, hanem minket uraló oldalunkat. Tulajdonképpen az értékítéletünk választja el egymástól a fényt és az árnyékot. Az emberi elme nem látja a kettő egységét, a fénnyel azonosul, azt jónak tartja, az árnyékot pedig ellenségnek tekinti. Érdemes a gyerekkorig visszanyúlni, általában akkor szerezzük a traumáink, sebeink jelentős részét. Próbálj visszaemlékezni, mikor nézted először levegőnek magad! Kérdezhetném úgyis: mikor tagadtad meg először valódi önmagad, az érzéseidet azért, hogy megfelelj, hogy elfogadjanak, szeressenek?

– Zoli, te is tudod, nem volt könnyű gyerekkorom. Persze sokáig azt hittem, minden szép és jó, csak később jöttem rá, hogy mennyi minden nem volt rendben. Apa érzelmileg elérhetetlen volt, szeretetnek nem sok jelét mutatta, gyakran bántott is minket. Öcsém problémás gyerekként állandóan hisztizett, és sokat betegeskedett. Én próbáltam jól viselkedni, hogy ne haragítsam magamra apát. Öcsémet is rendszeresen csitítottam, ha társasjátékoztunk, hagytam nyerni, nehogy a dühöngése felidegesítse apát.

– Szóval elnyomtad az érzéseidet, a vágyaidat, mert úgy érezted, ha kimutatod, nem leszel szerethető. Kicsi Fanni még mindig bánkódik, itt az ideje, hogy begyógyítsd a sebeit! Talán nem egy kávézó az ideális hely az időutazásra, de ha benne vagy, vágjunk bele itt és most!

– Rendben, majd azt képzelem, hogy a rendelődben vagyunk!

– Képzeletben menj vissza az időben és keresd meg gyermekkori önmagad, kicsi Fannit! Lásd őt, mit csinál éppen?

– Egy fal mellett üldögél összekuporodva. Azt hiszem, sír.

– Menj oda hozzá, és öleld át! Mondd el neki, hogy bármit is tesz, bárhogy is viselkedik, értékes és szerethető ember. Mondd el neki, hogy apukája is szereti, de képtelen kimutatni, mert nem tanulta meg, hogyan kell. Mondd el neki, hogy a szeretet belül születik meg, a szívében, onnan sugárzik ki másokra, majd tükröződik vissza rá. A fény ott van benne, és nem szabad elnyomnia. Nem kell másnak lennie, csakis valódi önmagának. Mondd el neki, hogy ezután bátran fejezze ki az érzéseit és álljon ki magáért. Ne hagyja, hogy bármi is beárnyékolja a szívéből kiáradó fényt. Nézz a szemébe, milyennek látod most?

– Azt hiszem, megnyugodott – felelte Fanni és letörölte a lehunyt szeme sarkából kibuggyanó könnycseppeket.

– Most ugorjunk az időben! Lásd önmagad tanítás közben! Magabiztos vagy, a gyerekek tisztelnek és figyelnek rád. És te élvezed, hogy átadhatod nekik a tudást. Lásd magad fotósként is! Egyre többen fordulnak hozzád, és te lelkesen és szeretettel örökíted meg az emlékeiket. Lásd magad, amint a saját fotókiállításodon fogadod az elismerő pillantásokat és gratulációkat. Milyen érzés?

– Óh, nagyon felszabadító és örömteli! – mosolyog Fanni.

– Ez a valódi, kiteljesedett Fanni, és már nem tarthat vissza senki sem. Egyetlen árny-ék sem választhat el valódi önmagadtól! Lassan kinyithatod a szemed!

– Olyan jó érzés, repesek a boldogságtól! Muszáj kinyitnom a szemem? Nem akarom elengedni ezt a képet!

– Tartsd szem előtt ezt a képet, Fanni, éltesd és a valóságod lesz! Ragyogj és repülj! Hiszen az árnyad a szárnyaddá vált.