Átmenet

Itt, ahol a fény kristályrácsba dermed,
s matériába sűrűsödik az információ,
ahol végletzubbonyos az érzet,
innen üzenek, innen buggyan ki belőlem a szó,
a Forráshoz visszaúSzó, amely összeköt veled.
Innen szólok hozzád, Lélek, innen kérdezlek:
Mikor tűnnek el a gátak,
és tágulnak a tudathézagok,
hogy kapcsolódjunk és tisztán lássak?
A hittel már csordultig vagyok...

Őrizem a résnyi bizonyosságot,
míg tű-körben tárul a skatulyafal.
Átbújok akkor e hangyavilágból
egy fényesebb, békésebb angyaliba.

Világíts addig, Lélek, szeretettel vértezz,
hangoljon mennyei frekvencia!

Az átmenet utáni vágy az emberi részünk sóhaja, aki megtette már köreit a földön, és az emlékezés csírái szárba szökkentek a szívében. Felidézi az angyali világot, a Forrás békés egységét, és emlékei fényében még erősebb a kontraszt a matériával, mely az angyalival szemben hangyavilágnak tűnik. Már emlékszik, hogy ő nem egy hangya, aki egy résnyire nyíló gyufásdobozból szemléli az eget, és egy "tű-környi" helyen kell átpréselnie magát, hogy megszabaduljon. Ő hangya és angyal is egyben, aki előtt bármikor feltárulhat a skatulyafal, ha készen áll elengedni azt, és a lélek fényénél megtapasztalni az életet a maga csodálatos teljességében.