Az elégedettség útja

A nap még álmosan nyújtózott horizontpaplanja alatt, amikor Feri a vasútállomáshoz érve lepattant biciklijéről. A húszperces tekeréstől egészen felmelegedett. Bár csípős volt a februári hajnal, Feri hálásan nyugtázta, hogy az időjárás a kedvében jár, amióta minden nap ennyit utazik. Az út nem csúszott, köd sem nehezítette a látásviszonyokat, és persze az ilyenkor szokásosnak mondható havazás is elmaradt.

– Ma pár perccel gyorsabb voltam – gondolta elégedetten, miközben kerékpárját biztonságba helyezte a tárolóban –, a büfében vehetek valami finomságot a vonat indulása előtt. Ancsa nagyon szereti a sajtos pogácsát, biztos örülne, ha vinnék neki. Talán van nálam annyi – kotorászott a zsebeiben, majd az emlékeiben, de száz forint hiányzott. – Pedig a kabátomban volt még tegnap, vagy rosszul emlékszem? – Sebaj, akkor veszek lekváros falatkát.

Töprengéséből egy hangos fékcsikorgás zökkentette ki, majd egyensúlyát elvesztve az úttestre zuhant. – Nem tud figyelni? – ugrott ki egy öltönyös úr fényesre polírozott, fekete Audiját vizslatva. – Még jó, hogy nem lett baja, pár hete jött ki a szalonból! – dohogott. – Drágám, majd visszahívlak – válaszolt a telefonból kiszűrődő izgatott hangnak –, egy barom kilépett elém, majdnem elütöttem. Ha a maga óvatlansága miatt lemaradok az üzleti tárgyalásról – fordult az éppen feltápászkodó Ferihez –, kártérítést követelek. Nem ússza meg ennyivel!

Feri magához tért ijedtségéből, és örömmel állapította meg, hogy nem sérült meg sem ő, sem az autó. Elnézést kért a figyelmetlenség miatt, de az öltönyöst ez sem nyugtatta meg. – Mit képzel, ideugrik elém és tönkreteszi a kocsimat, meg a napomat is? Tudja egyáltalán, mennyit ér egy ilyen autó? – üvöltötte. Feri nem értette a férfi ingerültségét, hisz szemmel láthatóan nem történt semmi baj, de azért bánta, hogy nem figyelt jobban. Ekkor vette észre a lába előtt megcsillanó pénzérmét. – Nicsak, a száz forint mégiscsak előkerült! Biztos a farzsebembe tettem és esés közben kipottyant! – Boldogan mutatta a százforintost az öltönyösnek és kedve támadt a nyakába ugrani, de az olyan arcot vágott, hogy Feri jobbnak látta, ha elköszön és a büfé felé indul. A vasútállomás órájára pillantott, úgy tűnik, lekéste a vonatot. – Most, hogy előkerült a hiányzó százas, megveszem a pogácsát, és megvárom a következő járatot. Talán Ancsa megértő lesz a késés miatt. Az a lényeg, még a látogatási időben odaérjek.

Megvette a pogácsát, majd a jegypénztár felé indult. Megdöbbenve látta, hogy az információs pult előtt egy elégedetlenkedő utas hangos szóváltásba keveredett a pénztárossal. – Mi az, hogy törölték a járatot, és nem válthatom vissza a jegyem? A későbbi járat nekem már késő. Kérem vissza a pénzemet! – ordította egy szövetkabátos férfi. Feri az induló vonatok táblájára pillantva elcsodálkozott. Épp azt a járatot törölték, amivel ő utazott volna Ancsához. Mindenképp a következővel mehetett volna csak. – Így legalább a pogácsa is megvan – mosolyodott el – és már csak negyvenöt percet kell várnom.

A váróteremben alig akadt egy szabad hely, a törölt járat miatt sokan a következő vonatra vártak. Feri leült egy középkorú hölgy mellé, aki éppen telefonált. – Úgy tudom, egy baleset miatt törölték a járatot. Még helyszínelnek a síneken. Sajnálom, hogy nem érek be munkaidőre, de majd ledolgozom – szabadkozott a hölgy, de az arckifejezéséből Feri megállapította, hogy a vonal másik végén nem talált megértésre. – Nem tehetek róla, hogy nem érek be időben, de őt ez persze nem érdekli – morgolódott a nő az orra alatt –, én meg majd gürizhetek estig, pedig délután szülői értekezletre is mennem kellene. Maga is késésben van? – fordult hirtelen Ferihez, s meg se várva a választ, tovább zsörtölődött. – Egyre többször fordul ez elő. A főnököm nem tolerálja, a végén még lapátra tesz. Mondtam a férjemnek, valahogy oldja meg, hogy hamarabb végezzen, és menjen a gyerekért az iskolába. Persze nem tetszett neki, mert túlórákat vállalt, hogy megvehesse azt az új autót. Úgy tűnik, a kocsi fontosabb, mint mi. Ha meg szóvá teszem, azzal érvel, hogy megkapnám a mostani autóját, és nem kellene vonattal járnom. De tudom én, hogy mi lesz, akkor majd azért marad tovább, mert kettőnknek többe kerül az üzemanyag. Jaj, ne haragudjon, hogy így magára zúdítom az ingerültségem. Túlságosan felbosszantottam magam a késés miatt.

– Van felesége? – nézett Ferire még mindig feldúltan. – Igen, épp hozzá indulok. Néhány hete a tüdőszanatóriumban kezelik, de ez már csak rehabilitáció – válaszolta Feri derűsen. – Bízom benne, hogy nem lesz szüksége újabb műtétekre. Addig is minden nap meglátogatom. – És a munkahelyén hogy fogadták ezt? Vagy szabadságot vett ki? – Nem – válaszolta Feri -–, elbocsátottak. Nem tudtam megmondani, mennyi ideig tart ez a helyzet, fizetés nélküli szabadságra pedig nem mehettem. Most alkalmi munkából élek, hogy a kezelés költségeit fizetni tudjam. Eladtam az autót is, de nem bánom, az a lényeg, hogy Ancsa meggyógyuljon. – Minden nap meglátogatja? – érdeklődött a hölgy. – Igen, nem hagynék ki egy napot sem, hisz sosem tudhatjuk, meddig látjuk még egymást. Nem igaz?

A hölgy furcsállta Feri nyugalmát, békés derűjét, hogy elkeseredésnek nyomát sem látja rajta. Nem hagyhatta szó nélkül: – Hogy lehet ilyen nyugodt? Én már összetörtem volna. Van gyerekük? – Tavaly elveszítettük egy balesetben, Ancsa nem tudta feldolgozni, valószínűleg azért lett beteg. Igazság szerint nem érek rá összetörni vagy kétségbeesni – válaszolta Feri a nő szemébe nézve –, ott a feleségem, aki még él, és szüksége van rám. Engem boldoggá tesz a tudat, hogy nem veszítettem el őt is. Hálás vagyok azért, ami van, és nem gondolok arra, ami nincs. Így örülök annak a kevés pénznek is, amit keresek. Látja? Még pogácsára is futotta. Ancsa nagyon szereti. – A nő együttérző pillantással nézett Ferire, majd a sajtos pogácsára. – Képzelje, majdnem üres kézzel mentem, de egy szerencsés véletlen folytán meglett a hiányzó százforintos! Hát nem csodálatos? Milyen ragyogó ez a februári nap! – állapította meg Feri széles mosollyal az arcán, miközben kinézett a váróterem ablakán. – Úgy látom, már itt áll a vonatunk! Köszönöm a beszélgetést, milyen gyorsan eltelt így az idő! – Feri intett a hölgynek, aki kábultan szedelőzködött, láthatóan még a beszélgetés hatása alatt volt.

Mindketten másik kocsiba szálltak. Feri leült egy ablak melletti ülésre és indulásig a peronon elhelyezett reklámtáblákat nézegette. Egy autót reklámozó molinó közepére ragasztott fehér lapon megakadt a tekintete, és az elmúlt óra történéseire visszagondolva elmosolyodott. A papíron az alábbi idézet állt: "Az elégedettség gazdaggá teszi a szegény embert, míg az elégedetlenség szegénnyé a gazdagot." (B. Franklin)