Az életjáték

Az emberek nagy része egyetért abban, hogy az őrangyalok mindig velünk vannak. Ez igaz is, meg nem is. Képesek ugyanis egyszerre több helyen lenni. Ha éppen nem adunk nekik munkát, az őrangyalok egy földközeli Védelmi Központban állomásoznak, és holografikus képernyőket pásztázva folyamatosan készenlétben állnak. Nyomban ott teremnek, ahol éppen szükség van rájuk. Az angyali gárda mindezt a legnagyobb szeretettel teszi. Persze örömmel vennék, ha szükségtelenné válhatnának, mert ez azt jelentené, hogy az emberek tanultak a hibáikból. Ja hogy te nem hiszel a létezésükben? Akkor se lapozz el, ez a történet ugyanis nem róluk szól.

– Úgy látom, még mindig nem értik a lényeget – sóhajtott fel Rafael őrangyal és a mellette őrködő Gábriel tekintetét a monitorra irányította. – Azt hiszik, az élet egy verseny, amelynek a célja egymás legyőzése.

– Az élet egy társasjáték – mosolygott Gábriel –, sokan még mindig nem emlékeznek rá és a szabályokra sem. Pedig addig csak bábukként vesznek részt benne, és nem játékosokként.

– Hiába súgtunk nekik – tette hozzá Rafael –, annyi ötletet kaptak már tőlünk, rengeteg földi játékkal ajándékoztuk meg őket, mégse értik, "mire megy ki a játék". Hiába ismerik fel, hogy nem bábuk, hanem játékosok, hogyha küzdelemként élik meg. Egymást akarják túlszárnyalni, az életük másról sem szól, csak a versengésről. A gyerekeket is erre nevelik. "Legyél jobb, okosabb, szebb, gazdagabb a többieknél! Akkor lehetsz csak sikeres, ha eltünteted az útból azokat, akik jobbak nálad. Más kárára érvényesülhetsz."

– Előbb-utóbb megtanulják, hogy ne másokhoz mérjék magukat. Győzelem vagy vereség mind-egy.

– Hány évezred kell még? – tűnődött el Rafael. – Tisztában vagyok vele, hogy nem avatkozhatunk be a személyes fejlődésükbe, de úgy szeretném meggyorsítani a folyamatot. Mintha az elmúlt néhány ezer évben egy helyben toporognának. Már kezd unalmas lenni.

– De Rafael, még a Teremtő sem avatkozik be! És te is tudod, hogy minden a legnagyobb rendben van. Már látszanak az éterben az Új Játék csírái. Én izgatottan várom a következő szintet, ami már megfelel az isteni értékrendnek.

– Hát itt lenne az ideje, hogy ráébredjenek a valódi zsinórmértékre, amely vertikális és nem horizontális igazodást kíván. Amikor nem egymást akarják túlszárnyalni, hanem önmaguk legtökéletesebb verziója a mérce. Ez a felállás a sikert is más jelentéssel ruházza fel: Siker az, ha nem akarsz más lenni, mint aki vagy. Ha nem mások ellen cselekszel, hanem másokért.

– Hogy is mondta az egyik zseniális tudósuk, Albert Einstein? "Ne sikeres emberré akarj válni, hanem értékes emberré."

– Pontosítsunk – vágott közbe Rafael –, értékes és sikeres emberré. Miért ne lehetnének sikeresek is, csak ne egymás kárára történjen. Olyan szép lenne látni, amikor úgy mérik össze képességeiket, hogy a cél a másik gazdagítása, felemelése, nem pedig a legyőzése!

– A legfontosabb, hogy a szeretetben növekedjenek és önmagukká váljanak – szólalt meg Mihály, aki éppen egy mentőakcióról tért vissza a központba. – Azért versengenek egymással, mert kívülről várják az elismerést, a megerősítést. Nem hisznek, nem bíznak önmagukban. Először önmagukat kell legyőzniük, azt az emberi részüket, amely retteg a kudarctól, amely folyamatosan a legjobb, leghatalmasabb, legsikeresebb akar lenni, és azt hiszi, hogy ezt csak mások legyőzése által érheti el. De majd felismerik valódi önmagukat, azt, aki értékeit, kincseit azért szeretné felszínre hozni, hogy ezzel másokat is ösztönözzön. Mindenki tehetséges valamiben. Épp az a csodálatos, hogy mindenki egyedi, ettől különleges, de ugyanannak a mindent magába foglaló nagy Egésznek a része.

– A játék kezdetén úgy élik meg magukat, mint akik mindennel szemben állnak, amik nem ők – folytatta Mihály. – Mihelyt felszámolják az elszakadásukat az Egésztől, ismét igazi önmagukra találnak. Egyre többen ébrednek tudatára annak, kik is ők valójában, hogy a játéknak – mint legcsodálatosabb kalandnak – az aktív résztvevői, alakítói és a lényeg a tapasztalatszerzés általi felismerés. Csak ezt vihetik majd magukkal, és ebből a nézőpontból minden tapasztalás ugyanolyan értékes. Az idők végezetével ugyanis minden rész visszatér az Egészbe, ahonnan származik. Ezt már sokan felismerték közülük. Olvassátok csak! – mutatott Mihály a monitorra, ahol egy könyv lapjai jelentek meg 1992-es dátummal:

"Önként léptem át a születés kapuját, és léptem be ebbe a világba, hogy részt vegyek az életjátékban. Ez a játék az én örömömet szolgálja, lehetőséget nyújt ahhoz, hogy Igaz Valóm tökéletességét megéljem, hogy azzá legyek, aki vagyok, és mindig is voltam. Ez a játék alkalmat kínál arra, hogy emlékezzem. […] Minden élet az Egy játéka önmagával." (Kurt Tepperwein: A szellemi törvények)