"Az igazat mondd..."

Vannak történetek, melyekhez roppant mód ragaszkodunk. Annyira, hogy vég nélkül ismételjük őket. Főként azért, hogy meggyőzzük magunkat annak igazságáról, mert a lelkünk mélyén magunk sem hisszük el. Apámra az utóbbi érvényes. Saját gyártású narratíváit nem restell naphosszat bizonygatni. Ezek olyan fedősztorik, amelyekkel éppen az igazságot rejti el maga elől. Az igazság túlságosan fájdalmas, be kell csomagolni díszes selyempapírba, hogy rá bírjon nézni. A csomagolás hosszas, rendszeres méltatása idővel feledteti valódi tartalmát.

– Anyád azért hagyott ott, mert nem bírta takarítani a házat. Többször is a fejemhez vágta, miért építettünk akkorát. Én csak miattatok akartam, hogyha felnőttök, legyen elég hely mindannyiunknak. Nem gondoltam, hogy egyikőtök sem akar otthon maradni… Aztán látod mi történt, el lett kótyavetyélve. Ha Anyád nem hagy ott, akkor nem húzzák le rólam a bőrt azok a szélhámosok, és még mindig ott laknék… Én csak az unokáknak akartam megőrizni…

Szemrebbenés nélkül, csendben hallgatom végig Apa verzióját, már nem is tudom, hányadszorra. Érzem, hogy a gombóc, mely már jó ideje élvezi torkom vendégszeretetét, tovább hízik. Nem tudom lenyelni, de kiköpni se. Udvariatlan lenne közbevágnom, hogy ezt már hallottam párszor. Faképnél hagyni se tudnám. Az igazságom kikívánkozik, de az utolsó pillanatban mindig megállítom. Már nem szánakozok, hanem együttérzek vele. Érzelmileg, mentálisan labilis, egyfajta gyermeki állapotba süllyedt. Hogy is zúdíthatnám rá a véleményemet? Lehet, hogy összeroppanna alatta. Inkább csendben maradok, szó nélkül végighallgatom újra és újra. De biztos jó ez így neki? És nekem? Ha nem vagyok őszinte, ellentmondásba kerülök saját magammal, neki pedig esélyt sem adok a belátásra.

De hogyan lehet tapintatosan közölni az én igazságomat, hogy ne bántsam meg? "Ittál és vertél minket. Anyu azért költözött el 40 év után, mert már nem bírta tovább az agresszív kirohanásaidat. Anyu helyében én sokkal hamarabb otthagytalak volna, látva, hogy sosem törekedtél a változásra. Még mindig másokat hibáztatsz, a saját felelősséged nem vállalod. Azt sem látod be, milyen szerencsés vagy, hogy végül így alakult, és itt lehetsz velünk." Ezek a szavak hintáznak hangszálaimon, készen állva arra, hogy végre elhagyhassák hangképző szerveimet. De mintha lakat lenne a számon, ezúttal is képtelen vagyok kimondani. Talán még mindig félek tőle? Vagy csak nem szeretnék fájdalmat okozni neki?

Miközben a monológját hallgatom, elképzelem, hogyan reagálna, ha őszintén elmondanám, mit gondolok. Talán meg se hallaná, folytatná a saját verzióját. Talán meglepődne a reakciómon, és azon gondolkozna, mi változott bennem, hogy ezúttal hallgatás helyett "kritizálom". Talán sokkot kapna. Még soha senkitől nem hallotta a sajátjától eltérő verziót. Valószínűleg már nem is emlékszik arra, mit tett a múltban. Vagy nem akar emlékezni. Ezért találta ki a fedősztorit, amiben mindent Anyára és a sorsra hárít. Talán mentegetőzni kezdene, hogy mit miért tett, és mindenre jó oka volt. De a bántalmazásra nem lehet jó okot találni. Később is csak beismerni lehet, felvállalni, bocsánatot kérni. Én nem várok bocsánatot, már régen megbocsátottam. Ha nem így lenne, nem fogadom be néhány hónappal ezelőtt, amikor "sorscsapás" érte, és el kellett hagynia a házat, a "túl nagy házat". Egyedül valóban nagy, de hogy így alakult, csakis rajta múlott.

A szavaknak súlya van. Kimondatlan szavaim feszítik a torkom, kimondott szavaitól terhes a levegő. Menekülnék, ahogy gyermekkoromban is tettem. De attól nem oldódik meg semmi. A kimondatlantól nem menekülhetek. Majd egyszer, talán legközelebb. Most képtelen vagyok. Még nem állok készen. A szavaknak következményeik vannak, felszabadíthatnak vagy sebet ejthetnek. Talán mindkettőt egyszerre. Elképzelem, hogy szeretetbe bújtatom, ami a szívemből kikívánkozik, ezzel óvatosan bontom le az ő hazugságcsomagolását, hogy az alatta rejtőző igazság ne fájjon annyira. Közben elmormolok egy fohászt, kérem az égi erőket, hogy adjanak bátorságot kimondani a kimondatlant.

Az őszinteségnek ugyanúgy ára van, ahogy a hazugságnak. Összetűzésbe kerülhetünk másokkal, de ha ezt vállaljuk, felszabadulunk a kimondatlan teher alól. Ha nem vagyunk őszinték, magunkkal kerülünk összetűzésbe, és idővel agyonnyom a kimondatlan súlya. És tartozom neki ennyivel, hogy tükröt tartok, ami által esélyt kaphat az emelkedésre. Még ha kíméletlennek tűnik is. Még ha nekem is fáj.

A belső csendben szép lassan kirajzolódnak bennem az egymásnak átnyújtandó leckék körvonalai. Egyre világosabban látom az összefonódásokat. Így van ez, segítjük egymást, "…hisz egymás nélkül sötétben vagyunk". (József Attila: Thomas Mann üdvözlése). Látom a tanulnivalóm, a konfliktuskerülés mintájának hátrahagyásában Apa az egyik kiváló tanárom. Én pedig felelősségvállalásra tanítom őt, vagyis taníthatnám. Ezt vállaltam, és nem odázhatom tovább. Ez mindannyiunk érdeke. Bíznom kell magamban, hogy képes vagyok a legnagyobb szeretettel megosztani a véleményemet, ami hozzásegítheti őt az önmagával és tetteivel való szembenézésben. Ha készen állunk, megkapjuk az erőt. Mi készen állunk, az élet nem sodort volna annyi év után össze minket, ha nem így lenne. Itt az idő, hogy végre átadjuk egymásnak a tananyagot.

Érzem, ahogy a gombóc a torkomban repedezni kezd. Már nem is feszít annyira. Szavakká formálom darabjait és a szeretet fényébe csomagolva adom át. – Apa, mondanom kell valamit…