Az igazi kincs

Elmesélek egy történetet. Akár úgy is kezdhetném, hogy élt egyszer egy szegényember… Ám Zakariás – így hívták ugyanis – valószínűleg nem értene egyet ezzel a megnevezéssel, hiszen sosem érezte szegénynek magát. Már csak azért sem, mert felesége három gyermekkel ajándékozta meg. A fiúkat szerény körülmények között, de annál nagyobb szeretetben nevelték.

Zakariás rajongott a mesékért, kedvenc történetét minden este elmesélte fiainak, bízva abban, hogy akkor is emlékeznek majd rá, ha ő már nem lesz közöttük: "Létezik egy kincs, amely olyan helyen van mélyre eltemetve, ahol senki sem keresné. Aki megleli, gazdagabb lesz a leggazdagabbnál, többé nem lesz szüksége semmire, és az egész világ ragyogni fog az ő dicsőségétől." A gyerekek időközben felnőttek, kirepültek a világba, Zakariás pedig elhagyta azt, de nyugalommal a szívében távozott, hisz átadhatta fiainak, amit a legfontosabbnak tartott.

Bálint – a legidősebb fiú – gyógyszerész lett. Gyermekként gyakran elképzelte, hogy ő találja meg a kincset, a titkos összetevőt, amelyből olyan gyógyszert készít, amely minden betegséget eltöröl a föld színéről. Ez a vágy hajtotta felnőttként is. Éjt nappallá téve dolgozott, kutatott, mire sikerült elkészítenie a csodaszert. A siker felett érzett örömét azonban beárnyékolta a kísértés. – Miért adnám a világnak a csodaszert, amiért én évekig dolgoztam? Lehet, hogy gazdaggá tenne, de ha mindenki meggyógyul, többé nem lesz szükség rám. Jobban tenném, ha olyan orvosságokat kínálnék, amelyektől csak egy ideig lesznek jobban, közben más tünetek bukkannak a felszínre. Akkor újabb gyógyszereket adhatok el nekik. A valódi csodaszert megtartom magamnak – határozta el magát végül.

Bálint nem értette meg apja történetét, a megtalált kincs így boldogtalanságba taszította. Hiába gazdagodott meg, mindig többet és többet akart, a szíve pedig megkeményedett, és magányosan teltek napjai.

A középső fiú, Emil, a tudásban kereste a kincset. Úgy gondolta, minél több ismeretet szerez, annál nagyobb dicsőségre és hatalomra tesz szert. Elmélyült a titkos tanokban, és tudását a gonosz szolgálatába állította ahelyett, hogy tanította volna az embereket, megosztva felhalmozott ismereteit. A hatalomvágy és a gőg teljesen eluralta a szívét, az embereket megtévesztette, majd kihasználta. De nem volt elég neki, hogy a környezete, majd az ország a lábai előtt hevert, ő az egész világot uralni akarta. Emiatt folyton harcolni kényszerült más, hasonlóan aljas terveket szövögetőkkel. Élete állandó küzdelem lett, hogy megtartsa pozícióját.

Áron, a legkisebb fiú, gyermekkori álmát valósította meg, író lett. Apja történetei mindig elvarázsolták, erőt, bátorságot merített belőlük. Gyakran még az éhségről is megfeledkezett, olyan elmélyülten és áhítattal hallgatta a meséket. Később, amikor már maga is írt, csodaként élte meg, ahogy történetei életre kelnek. Eleinte épphogy megélt, minden bevételét arra fordította, hogy kiadja könyvét. De nem a pénz érdekelte, ő már így is gazdag volt. Olyan meséket írt, amelyek csíraként hajtottak ki az olvasók szívében, aztán amikor már elég mély gyökeret eresztettek, valósággá nőtték ki magukat. Ahogy saját életében is történt: boldog olvasókról írt, és hála járta át a szívét, amikor látta ragyogni az embereket, amint a történetei szárba szökkennek. Nem volt szüksége semmire, mert meglelt kincséből minél többet osztott meg a világgal, annál több tért vissza hozzá. Élete virágba borult, gyümölcsei a szeretet magjait hintették el távoli vidékeken is.

– Apa, ez már a mese vége?
– Nem, a mesét folytathatod, továbbélhet majd benned és általad.
– És mi lesz Bálinttal és Emillel? Átírhatnád úgy, hogy a végén ők is meglelik a valódi kincset!
– Igen, egy másik mesében. Ez az én történetem volt, és mindazoké, akik a szívükben találták meg a kincset. Azt, amitől a világ is gazdagabb lett.