Boldogságom története

– Az emberek szörnyen boldogtalanok – állapította meg magában Ádám, miközben a járókelőket figyelte a parkoló autóból. Már tizenöt éve dolgozik taxisofőrként, a számát se tudja, hány utassal beszélgetett ez idő alatt, de igazán boldognak egy se tűnt. Most is csak kiábrándult, komor vagy éppen feszült tekinteteket lát, néhányan a kirakatok előtt sóvárognak, két iskoláskorú pedig lehajtott fejjel, némán vánszorog egymás mellett. Még csak most indul a nap, az emberek mégis ugyanolyan lehangoltnak és kimerültnek tűnnek, mint esténként, munka vagy iskola után – gondolta –, észre sem veszik, milyen szép ez a kora tavaszi reggel.

Persze nem csodálkozik, ő is csak így van. A napi mókuskerék bedarálja az embert. Egy idő után már nem tud örülni semminek. – De miért csináljuk mindezt? A megélhetésért? Több pénzért? Ült már be mellé gazdag utas, de egyáltalán nem tűnt boldogabbnak. Beszélgetett szerelmes fiatallal is, aki néhány hónap után még boldogtalanabb volt, mint előtte. A házasságban élők pedig egy idő után elfelejtik értékelni egymást.

– Akkor mégis mi az, ami boldoggá teszi az embert? – töprengett. Elgondolkozott, mikor érezte utoljára boldognak magát, de csak néhány örömteli pillanat jutott eszébe. – Talán még gyerekként éltem meg utoljára – tűnődött –, de az már a múlt homályába veszett. Pedig igazán nem panaszkodhatok, mindenem megvan, amire szükségem lehet, a gond valójában az, hogy mindig több vagy más kell annál, mint ami van. Amikor dolgozom, arra várok, mikor lesz már vége a munkaidőnek. Otthon pedig azon bosszankodom, hogy mennyi mindent nem sikerült elintéznem. Télen a nyári szabadságra gondolok, de amikor végre eljutunk valahova, biztos találok valami okot, ami elveszi a kedvem. Például hogy megint ugyanazt a lepukkant balatoni apartmant foglaltuk le, mert külföldi nyaralásra nem futotta. "Hát, ilyen az élet!" – mondaná anyám.

Ádám úgy érezte, képtelen elfogadni, hogy hátralévő életében a boldogságot kergesse. Kell, hogy legyen valami megoldás vagy recept, ami segít, hogy boldognak érezhesse magát. Persze a szeszes italon és a drogokon kívül, legjobb barátját veszítette el a kábítószer miatt, apja szomorú esete pedig az alkoholtól vette el egy életre a kedvét. Merengéséből a székesegyház harangja zökkentette ki. – Úgy tűnik, ma nem kell megszakadnom a munkában! Igaz, még csak nyolc óra. Látom, Tibinek sincs utasa – nézett bele a visszapillantó tükörbe. Most nem volt kedve átülni hozzá egy kártyapartira. Úgy döntött, inkább sétál egyet. Hátha rátalál a boldogság, ha már neki nem sikerült eddig meglelnie. Éppen bezárta az autót, amikor egy fehér madártollra lett figyelmes a szélvédőn. – Különös – gondolta –, ez most hullhatott ide, mert bentről nem láttam.

A járdát a tegnapi eső tócsái díszítették. Ádám nem örült a latyakos időnek, olyankor tovább tartott rendbe tenni, kitisztítani az autót. De ma kellemes tavaszi időt ígért a felhőtlen égbolt. – Hát ez igazán furcsa, ma nem eső, hanem galambtoll hull az égből! – figyelt fel egy újabb fehér tollpihére a lába előtt. – Milyen fényes, még nem lépett rá senki! – Ádám maga se tudta miért hajolt le a madártollért, korábban nem törődött effélékkel. Egy pillanatra átjárta a meglepetés öröme, a tollat a kabátzsebébe csúsztatta és sétált tovább. Most valahogy a szembejövő járókelők is boldogabbnak tűntek. A babakocsit toló anyuka kedvesen mosolygott, a kutyát sétáltató hölgy ráérősen nézegette a kirakatot, egy fiatal pár pedig szerelmesen andalgott egymásba karolva. – Biztos azért, mert ma nem dolgoznak – gondolta és eszébe jutott, hogy ideje visszamenni a taxihoz. – Nekem is laza napom van, ma még egy utast se vittem. Korábban azt gondoltam volna, milyen unalmas, pedig lehet, hogy más örülne a helyemben. Igaz, így a bevétel is kevesebb lesz – jött a felismerés és nyomban elkomorult a tekintete.

A könyvesboltba éppen új áru érkezett, Ádám megvárta, amíg a futár beviszi a becsomagolt könyvhalmot. Addig szemügyre vette a kirakatot. Régóta nem vásárolt új könyvet, pedig korábban szeretett olvasni. Hirtelen megakadt a szeme egy könyvborítón, amelyet fehér madártoll díszített. A címet olvasva lepődött meg igazán: A boldogság titka. Ekkor megszólalt a telefonja. Ádám összerezzent a hirtelen megszólaló hangtól, gépiesen nyúlt a zsebébe a mobilért, de a madártoll akadt először a kezébe. A kirakatra pillantott, majd az előbányászott telefon kijelzőjére. – Az ördögbe! Épp most, pedig szívesen belenéztem volna abba a könyvbe – gondolta, miközben felvette a telefont. – Horváth Ádám, City Taxi, tessék!... Igen!... Tehát Sugár utca 5.? Pár perc és ott vagyok! – Gyors léptekkel indult vissza a taxihoz. – Később visszajövök, és megveszem azt a könyvet – határozta el.

Egy ősz hajú, barátságos öregúr várakozott botjára támaszkodva a Sugár utcai ház előtt. Ádám segített a beszállásnál, majd sietősen indult el a megadott címre. Nem volt kedve beszélgetni, a könyvön járt az esze. Érezte az arcán az idős férfi fürkésző tekintetét, mintha olvasna a gondolataiban. – Nem kellene ennyire rohannod – szólalt meg nyugodt hangon a férfi. Ádám nem tudta mire vélni ezt a közvetlen hangnemet, de nem érzett benne provokációt, ezért higgadtan válaszolt. – Csak azért sietek, mert láttam a kirakatban egy könyvet a boldogságról, és mielőbb el szeretném olvasni – vallotta be maga is meglepődve őszinteségén. – A boldogságról? – nevetett fel az öregúr. – Ezek szerint nem vagy boldog, és azt reméled, a könyv majd elárulja, hogyan lehetsz az. Úgy viselkedsz, mint a szegény ember, aki csak tengeti életét, és nem tudja, hogy a zsebében ott lapul a lottónyeremény. A boldogság nem a könyvben van – folytatta –, nem is a tömött pénztárcában, se a megszerzett titulusokban, vagy egy szerető szempár igézetében. A boldogság benned van. Te döntöd el, hogy az adott pillanatban a boldogságot választod vagy az elégedetlenséget.

– Ha ez ilyen egyszerű – kérdezte Ádám –, akkor miért boldogtalanok mégis annyian? – Azért, mert nem a jelenben élnek, hanem folyton rohannak, a jövőn jár az eszük, mint ahogy neked is. Vagy épp a múlton rágódnak – magyarázta az öregúr. – Közben észre sem veszik, hogy boldogok is lehetnének. Később persze bánják és visszasírják a régi időket.

– Azt akarja mondani, hogy mindenki érje be azzal, ami van? Törődjön bele abba is, hogy nem boldogul? – kérdezte elképedve Ádám. – Mind az ellenállás, mind a beletörődés az élet elutasítása, nem pedig elfogadása, ezért elégedetlenséget szül – felelte az idős férfi. – A boldogság nem függ semmilyen külső körülménytől. Boldog lehetsz akkor is, ha éppen nem mennek túl jól a dolgok. Feltétel nélkül igent mondasz az életre, elfogadod olyannak, amilyen. Ha ez még nehezen megy, akkor kezdj el örülni! Örülni bárminek lehet – mondta, és lehajolt, hogy felvegyen valamit. – Például itt van ez a madártoll. Hogy kerülhetett ide? Hát nem csodálatos? – Ádám a döbbenettől meg se tudott szólalni. – Látom, közben meg is érkeztünk! – nyugtázta az öregúr és az ezresekkel együtt a tollat is a taxisofőr kezébe nyomta. – Akkor sok boldogságot kívánok! – köszönt el nevetve.

Hát ez az én történetem arról, hogyan köteleztem el magam a boldogság mellett. A könyvesboltba végül nem mentem vissza. Csak három év múlva, amikor már saját könyvem, a Boldog sztorik üdvözölt a kirakatban. A kezedben tartott könyv ennek a folytatása, és bízom benne, hogy a jövőben egyre több boldog ember történetét vethetem papírra, köztük a tiéd is, kedves Olvasó!

Légy boldog!

Horváth Ádám
boldogságtréner