Címzetes kígyó

Novella

"A pikelyes hülők közé tartozik a parlagi vipera egy alfaja. Kizárólag Magyarországon fordul el fokozatosan védet állat. Természetvédelmi értéke 1.000000 millió forint. A gyepes előhejeket kedveli. Meglehetősen rövid kb 50 m hosszú marása rendkívüli hatása egy méhcsipésnek felel meg. A fiatal példányokal izeltlábuak táplálkoznak a kifejletek kisemlősöket madárfiókot is zsákmányolnak. Egyéves szülinapjáig havonta vedlik utána háromszor ritkábban. Párzás után száz napig 4-16 tojást rak. Az utodok gyakran már az anyából kikelnek."

– Kisfiam, ezt honnan másoltad? Azt hiszem, jobb lenne újból nekiugrani. De akkor se lenne se füle, se farka, ha olvashatóan írod! – kiáltom kissé sokkos állapotban, és közben nem tudom eldönteni, sírjak vagy inkább nevessek harmadik osztályos fiam szövegalkotásától, pontosabban másolásától, a helyesírásról nem is beszélve. Magyartanári diplomám most biztosan pironkodik a fiókban. Pedig ideje lenne elfogadnom, van olyan alma, amelyik messze pottyan a fájától. (És épp egy viperát talál el a fűben.)

– Nem írtál címet, nem derül ki a szövegből, pontosan melyik állatról van szó! – kiabálom át a gyerekzsivajt abban reménykedve, hogy elér a címzetthez. Közben próbálom kinyomozni, a szebb napokat is látott füzetet melyik tantárgy tudhatja magáénak. Borító híján jobban járok, ha a classroomban nézek utána a mai feladatok közt. Ma már negyedszer próbálok kikeveredni meggyötört füzetek viharos betűtengeréből. A több erőszakot is elszenvedett, origami papírhoz inkább hasonlító lapok labirintusából ma másfél órán belül szabadultam két főre számolva. Csúcsidő, mire vége a digitális oktatásnak, biztosan élen járok a jelolvasásban, legalábbis az egységnyi idő alatt értelmezett betűhányadékok számát tekintve. Meg sem próbálom kiszámolni, a tanároknak mennyi ideig tarthat egy osztálynyi ellenőrzés.

– A helyesírási hibákat is javítani kellene, így nem fotózom be! – kiáltom el magam újból, és jobbnak látom, ha a hangom után küldöm magam. Hiába gyakorlom eleget, orgánumom még nem ugrotta át négy férfigyerek összhangzatának felső határát. Amúgy az elmúlt három hétben beletörődtem már, hogy csak engem érdekel a digitálisan elszenvedett házi feladatok sorsa. – Barni, gyere légy szíves, neked kiabálok! – Miért? Már kész vagyok mindennel! – kapom a nyegle választ egy playmobilkupac alól. – Gyere javítani, és még címet se adtál! Mi ez tulajdonképpen, környezetismeret vagy fogalmazás? – Milyen fogalmazás? Környezetre kellett írni egy őshonos vadállatról – veti oda Barni, némi felháborodással a hangjában. – Biztos vadállat volt a feladat, és nem vadon élő? Különben sem derül ki, miről írsz, ha még címet sem adsz! – rovom fel ismét a hiányosságot.

Már ismerős a forgatókönyv, párszor még ugyanazokat a köröket kell futnom – bevetve az összes érvelési módszert –, mire elérem, hogy újból nekiugorjon a feladatnak. – Mi volt a forrásszöveg? Wikipédia? – Nem tudom, csak beírtam a google-ba, hogy őshonos vad, vagy micsoda, aztán kidobta azt a kígyót. – De mi a pontos neve? – kérdezem egyre ingerültebben. – Gyere végre, és javítsd ki a hibákat! – Barni kelletlenül elindul az íróasztal irányába, arcára grimaszként ül "az elegem van a tanulásból" érzés. – Rákosi vipera – hallom kis idő múlva a választ a laptop mögül. – Szerintem egyszerűbb lenne, ha elölről kezdenéd! Szólj, ha végeztél! – Remek, feleslegesen csináltam! – morog Barni, és a füzetet többször is az asztalra csapja. – Most ismét szemtanúja lehetek, mi viseli meg szegény füzeteket annyira, hogy még a borítójukat is elhagyják.

Attól tartva, hogy harmadik nekifutás is vár ránk, ha nem segítek, félbehagyom a főzést, úgy néz ki, ma is estebédünk lesz. Áttornázom magam a lábasok mezején, amivel két és fél évesem aknásította a konyhát. Ezernyi teendő gondolata suhan át rajtam, mire megérkezek viperával barátkozó fiamhoz. – Még mindig nem látom a címet! Írd már le nagy kezdőbetűvel, hogy Károlyi vipera! – adom ki az utasítást egyre feszültebben. – Anya, nem is károlyi, hanem rákosi! – pontosít Barni. – Akkor rákosi, csak írd már, dél van és még nem végeztél! Öcsédnek még hátravan a matek. – Közben azon tűnődöm, vajon miért vedlett rákosi időközben károlyivá. Talán freudi elszólás, de nincs időm rájönni, csengetnek. Biztos a postás.

– Miért kapcsoltad be a tévét? – kapom rajt Barnit, amint visszatérek a szobába. Ráadásul a híradó megy, a rémhír-adó, ahogy én hívom, élén a járvánnyal. – Elmondtam már párszor, nem nézhetsz híradót, nem neked való! Különben is, tanulás közben nem tévézünk! – De már befejeztem! – rántja meg a vállát Barni, és továbbra is meredten bámulja a tévét. – Akkor olvasd fel, kérlek, amíg kibontom a levelet!

Amíg a borítékkal birkózok, eljátszom a gondolattal, hogy ezúttal nem kell újrakezdeni, nem kell helyesírást sem javítani, végtére is csak másolásról van szó. Talán most már az is kiderül, milyen állat is ez a károlyi, vagyis rákosi vipera.

Barni nagyot sóhajtva belekezd. És ezúttal nem marad le a cím: A koronás vipera.