Csipkerózsa

Bevetetlen maradt tűnődéseim csipkerózsa ágya
– nem rend, már rendhagyó mindennek a lelke –,
rossz-kor(ban) keltek ki álmaim,
mezítláb, csipkepizsamában
(a) világot látni mégis különcködő lenne.
Szemembe szökik a kontúr, olyan hervasztó a kép,
minden kifordított, szakadt,
az egész világ a feje tetején,
alkotni, önmagam lenni más-kor alkalmasabb.
Visszabújni, szemet hunyni könnyebb, ne is lássa(na)k,
ne kelljen a fonákba illeni.
Átadni magam? A közönyben nincsenek igényhézagok,
ha akad is kíváncsiság, szavaim felszínén átbukfencezik.
De a számban pezseg még a csillag ízű csók,
fülkagylómban oly ismerősen gyöngyözik a Hang:
Ne bújj el, azért ébresztettelek, fordíts a fonákon!
Kikelő álmokból szövődik a pillanat színoldala.

Olykor úgy érezheted, hogy az egész világ a feje tetejére állt, minden kifordult önmagából, és neked semmi kedved ebbe a "fonákba illeni". Mint Csipkerózsika, aki álmából ébred, de a látottak után legszívesebben visszaaludna, mert az álomkép összeegyeztethetetlen a valósággal. De ha nyitott a szíved, és a füled is, hallhatod a hangot, amely arra biztat, ne menekülj! Nem véletlenül vagy itt, őrizd az álmot, ne a fonákra figyelj. Mutasd meg a mintát, amit álmodban láttál, hogy együtt újraszőhessétek a pillanat színoldalát.