Dereng a fÉNy

a ködszitán nem fér át a nap
seregnyi plazmabuborék
fotonlabdácskák pattognak
szerteszét és elnyelik fekete lyukak
a galaxis biliárdasztalán
ideáid szemedre hányja a látóhatár
ködhályog vakítja nézeteid
milyen belátás az, amely kifele
magadtól el, millió fényévre visz?
a sugallat is emléknesz lett
elnyomta zsúfolt idegpályák zaja
más mondja meg, hol a helyed
s te nem firtatod azt, hogy ki vagy
beleveszni a szürkeségbe – ezért jöttél?
a vágy, hogy tisztán láss, felsír benned
kilátás nélkül, a homályból elég volt már
döntésre jutsz: újszülött vágyadat felneveled
nem képzelődsz, elhiheted:
a köd nem kívül volt, benned s oszlik
a fÉNy-derengés jólesően felvillanyoz
felismered: az igaz választ belül hallod, intuitív
s hazavezet, magadat rábízhatod
már elidőznél az időtlenben
úgy lesz, ahogy te akarod
hisz mindig minden rajtad múlik

Amikor homályban botladozunk, úgy tűnik, elszakadunk a fénytől, a sűrű köd eltorlaszolja előlünk a napot. Próbálunk belekapaszkodni, amibe csak tudunk, eszmékbe, hiedelmekbe, bármibe és bárkibe, csak valaki mondja meg helyettünk, merre lépjünk, mit tegyünk. Aztán előbb-utóbb elegünk lesz a kilátástalanságból, és szeretnénk végre tisztán látni. Valami azt súgja, hogy a köd nem kívül van, ahogy a fény sem. Ha figyelünk és követjük a bennünk egyre erősödő hangot, rálépünk a hazavezető útra, visszatalálunk önmagunkhoz. Csak rajtunk múlik, mennyi időt töltünk a homályban, saját lelkünktől elzárva, és az is, a hazaút során elég kitartóak vagyunk-e. Nincsenek előírások. Aki a lelkére hallgat, nem vétheti el.