Ég és föld között

Itt vagyok, a múló anyag vonzása
legyőzte újfent az antigravitációt.
Így kezdődik minden, kizuhanással
kétségek közé az egységszférából.
Becsapódtam, mint az elhullajtott mag,
mely kánaán-vágyakkal zsendülni ered,
de előbb a sötétség iszapvilágának
sírárkaiban ír le vargabetűket.
Majd irányt vált, vágyai a fény felé lökik,
sejtelme súg, hajtja oda, ahonnan jött,
az anyagban balanszért még meggyökerezik,
s a vonzással szembeszállva a magasba tör.
Nem felejtheti: nőni indult, virágozni,
könnyedén haladva légies létsíkok felé.
Mindezt úgy, hogy nem feszül meg
ég és föld között a tér-idő keresztmetszetén.
A matéria megkísérti, vissza-visszarántaná,
biztonságot ígér, csábít, hívogat a földtakaró:
a sötétben kényelmes, nincs fáradság,
maradj a kar(m)omban, hozzám ragaszkodj!

Itt vagyok, gyökeret eresztettem az átalakulásban,
ég felé törekvő vÁGyaim a láncokon túlnőttek,
kiterjedek, az egységbe visszazuhanás hajt,
katapulttá transzformálom a lehúzó erőket.

Mi az emberlét? Úton lenni ég és föld között. Ez az az út, amit megteszünk, nemcsak egyénként, hanem lélekként és emberiségként is. Emlékeinket hátrahagyva lejövünk a földre, hogy tapasztalatokkal gazdagodva visszatérjünk az égbe. Az amnézia kezdetben elbizonytalaníthat, már nem emlékszel, hogy mi is a végső cél: visszatérni az EgysÉgbe. Szépen berendezkedsz, megveted a lábad a földön, és rettegsz attól, hogy itthagyd a csábító anyagi világot. De ezzel is be lehet telni, egy idő után eleged lesz, és visszavágysz égi otthonodba. Ahova lelked vágyakozik, az Egység, de oda eljutni nem is olyan könnyű. Sok a lehúzó, visszatartó erő, a kísértés. Idővel rájössz, ha az átalakulásra fordítod a figyelmed, és elengedsz mindent, amibe eddig kapaszkodtál, egyenesen az Égbe "katapultálhatsz". Ez nem más, mint egy lényegi kiterjedés, a Tudatod kiterjesztése, amely már rálát: TE mindig az Egységben vagy, de emberként megtapasztalhattad az út során, milyen elkülönülve lenni Önmagodtól.