Egytől egyig

Pályánk végtelenné pontosodott, görbülő egyenes.
Időnk a galaxis abroncsára feszítve
robog, s mi számot adva menetelünk vele
egytől egyig. A körmenetnek státusza nincs,
csak stációja. Felkerekedtünk mind,
haladók és halandók, először, végül vagy újra.
Választásainkkal utunkba esnek
árkádok és árkok, koszorúk babérból, tövisből,
a vállunkról keresztek.
Szabad akarattal elhasalhatunk, mint
árnyékunk a porban, de lehetünk mozgó
derékszögei földnek vagy betonnak.
Egy-egy évkanyar olykor a pontatlan kérdőjelünk:
"Semmit sem haladtunk? Hol az út, amit megtettünk?"
Elfelejtettük – ezért summázatunk találós kérdés –,
körúton újraindulás minden megérkezés,
és motivál, hogy felülkerekedjünk,
s a számvetésből legyen számtalan aratás.
Hogy azt vizsgáljuk: egy kört járunk, vagy
választjuk a kitágulást, növekvő sugárban
magunkba foglalva a teljességet? És lesz válaszunk:
ez cél, vagy szubsztanciája a létezésnek?
A számvetés gyakran ámít,
gúzsba kötheti lépéseink,
melegágya csalódásnak, kudarcoknak.
Ami számít: hálával leszüretelt értékeink,
ha hitet is vetettünk köreinkbe s önmagunkba.

Biztos ismered az érzést, hogy nagyon szeretnél haladni, fáradtságod érezteti is az előrelépést, aztán kiderül, hogy tulajdonképpen ugyanoda jutottál, csak körben jársz. (Ez év végi számvetések sajátja.) Ekkor szokott elveszni a motiváció és az akaraterő, mondván, ha meg se mozdulok is ugyanitt leszek. Könnyebb ebbe az illúzióba esni, mint mozgósítani erőinket és megpróbálni újra, a szintlépésre törekedve felülkerekedni önmagunkon. Te hiszel benne, hogy minden egyes megtett körrel gazdagabb és tapasztaltabb lettél, akár érzed a szintlépést, akár nem? Hiszel-e magadban, hogy képes vagy rá? Hát persze! És ami addig szintlépésnek tűnt, az valójában tágulás. Minden új kör magában foglalja az összes addigit. 1-től 1(0)-ig.