Exponált idők

Előttem a kollektív tudat kifeszített vászna,
hogy az egészet lássam, a kozmoszba vetülök.
Ez közel s távol a Teremtő perspektívája.
Ő megértően mosolyoghat, "mily görbe tükör".

Nem találom sehol békés elégedettségem.
Fényévekre talán, vagy a holnapba menekült?
Ez volna hát közös munkánk egyenlege képben,
ilyen, ha nyolcmilliárd akarat egymásnak feszül.

Keresem a saját tudatrészecskémet,
a kusza szövevényben egy apró partikulát.
Elvörösödik, eszmél felelősségem,
részem az egészhez miképp járult hozzá?

A huszonegyedik sem különb D.-né huszadik vásznánál,
digitálisan egy századnyival talán körmönfontabb,
és megfigyelhető egyfajta neokubista kollázs
az éppen széjjelhulló és összeütköző képpontokban.

Mi szétesik – merengek – a Teremtő újragyúrja-e
bolygóvá, tudatvásznas s öntudatlan teremtményekké?
Vagy azt sugallja: "az aLAPnak előbb tisztulnia kell,
átadtam már, hogy egységben fehéredik az RGB.

Katyvaszból hogy lehetne tiszta, színhelyes a kép?
Találd meg az értékeket, a fehéregyensúlyt!
S felhőtlen indulhat az alkotás, újrateremtés,
és persze, hogyha a közös cél egy irányba húz."

Végignézem, ahogy a bitek lenullázódnak,
a tanulság – mint mintakép – rezeg az éterben.
Azután bármit alkothatunk, csak ne ugyanazt.
Karmatörő szintlépés álomjövőt élni,
nem elfuserált következményeket.

Ha magasabb perspektívából tekinthetnénk a Földre, mint a jelenlegi kollektív tudat "kifeszített vásznára", egyértelműen látszana a káosz, a szétesés és az újrarendeződés folyamata. Ez "közös munkánk egyenlege képben", és ebben mindannyiunknak része van, akár vállaljuk a felelősséget érte, akár nem.

Az összes szín együttvéve fehéret eredményez. Ha tisztulásra vágyunk, össze kell fognunk. Az egység, az újrateremtés színe a fehér, egy új alap, amelyre építkezni lehet. De rajtunk múlik az is, hogy az újraépítéssel a hibáinkat ismételjük és szenvedünk ismét a következményektől, vagy végre tanulunk a hibákból és ennek megfelelően alkotjuk a képet.

Az exponált veszélyeztetettet, felelősséggel járót is jelent. És bizony ilyen időket élünk. Az univerzum valamennyi reflektorfénye ránk vetül. Mert sok múlik most rajtunk, döntéseink kihatnak a világmindenségre, látható és láthatatlan dimenziókra egyaránt. Sokan szurkolnak nekünk, és ha a távolibb jövőbe vetülhetne tekintetünk, azt látnánk: Sikerült!