Hajnalhasadás

Ha kihunynak az éjboltozat lámpásai,
és felkapcsol a világtalanság rettenete,
te csak emlékezz és tarts ki!
A hajnal közeleg.

Tegnapjaid, ha megcsaltak és leigáztak,
válj el tőlük, legyél hű a pillanathoz!
Holnapod általa virágozhat,
biztasd, becsüld, szeresd magod.

Vízióid az éjszínben elveszhetnek,
vesd le róluk a búbélelt darócruhát,
öltöztesse őket a hit brokát selyme.
Hajnal követi az éjszakát.

Égi-földi mélysötétben érlelődhet
magod álma, ébredező hasadása,
összhangban a Mindenséggel utat törhet
a fényidőkre készen állva.

A sötétet hajlamosak vagyunk a rosszal azonosítani, a fényt pedig a jóval. Az Egységből kiszakadva a kettősségek, a dualitás világában szükségszerűen megjelennek az ellentétek, a különbözőségek, mert máshogy nem tudnánk egymástól megkülönböztetni a dolgokat, nem létezne sokszínűség (ami tudjuk, hogy csak az elme számára létezik). Az emberi elme sajátja az is, hogy valamit jónak, valamit rossznak bélyegez. Pedig a kettő elválaszthatatlan egymás nélkül. Sötétben pihenünk, sötétben csírázik a mag, sötét nélkül nem lenne értelme a fénynek sem, miként a fénylő csillagok is csak az éjfekete égbolton ragyognak. A fény sem csak jó, olykor elvakít, és még annyit sem látunk, mint sötétben. Mindennek megvan a létjogosultsága, a megfelelő helyen és időben. Ahogy a természetben is, amelyből erőt meríthetünk "sötétség" idején. Hogy a legsötétebb órákban ne csak reméljük, tudjuk is teljes bizonyossággal: már a hajnal közeleg.