Hol(d) volt, hol(d) nem

Üres sivatag a lelkem, szomjazó part,
míg nem nyaldos tengerízű csókkal a hold.
Könnyes homokszemeim a fényében felragyognak,
ölelése eláraszt, befogadom, szinte túlcsordulok.
Teljessége eléri a lelkem, ő mégis tengernyire távol.
Nem feledteti holdtalan éjeim szenvedéseit,
mikor csak merengek, mint palack a poháron:
vajon ő félig üres, vagy én félig teli?
Tőlem delejes erő tánca löki, s húzza.
A távolságot a ritmusra, ha elkortyolnám,
szomjammal a fényét én tölteném újra.
Tengerré válva lennék vágyát ringató ágy.

A dualitás hasadt, polárissá éleződött világában kínzó vágyaktól hajtva keressük, szomjazzuk másik felünket, aki kiegészít, kitölti a bennünk lévő űrt, nélküle nem érezzük teljesnek magunk, örök sóvárgásban telik életünk. Ahogy a palack és a pohár sem egészítheti ki kölcsönösen és tartósan egymást, a hiány csak hiányt szülhet. A kiteljesedés vágya abból az illúzióból táplálkozik, hogy nem vagyok önmagamban, a másik nélkül is már most teljes egész lény. Amíg félként tekintek magamra, félelemben élek, szenvedek a hiányérzettől, és félek, hogy tartósan sosem maradhatok a kiegészült állapotban, a "másik felem" holdarcától függök. Ebbe az illúzióba ringatva magam kénytelen vagyok beérni az időnkénti teliholddal. Aztán megelégszem már a tükörképével is, dédelgetve magamban a káprázatot. Egészen addig, amíg világos nem lesz, más nem tehet teljessé, és ráébredek önmagam eredendő teljességére. Ennek boldogságát megoszthatom egy másik, szintén kiteljesedett lénnyel, embertárssal, de ekkor már nem pulzál köztünk a hiányból fakadó, kiegészülésre szomjazó vágy. Két egész egységében már a harmónia virágzik.