Időfutam

 "Nem érem utol magam. Kifutok az időből. Nem bírom felvenni a ritmust." Ismerős az érzés? Rohanunk, mintha versenyt futnánk az idővel, inkább önmagunkkal. Rohanunk, mert azt hisszük, nincs időnk. Mi az idő? Objektív mérhetősége ellenére miért szubjektív a megélése? Miért van az, hogy boldog perceink gyorsabban telnek? Ha relatív tényezőként vesszük számításba az időt, elég, ha máshoz viszonyítjuk létezésünk óráját. Nem a mulandó életünkhöz, hanem az örökléthez. Az örökkévaló lélek számára nincs idő, csak emberi részünk számolja vagy számolná hátralévő napjait, mert az időt és a teret korlátnak tekinti.

Mi lenne, ha rábíznánk magunk a lelkünkre? Ha visszatérnénk önmagunkba, abba a középpontba, amely mozdulatlan akkor is, ha az óramutató pörög? Ebben a pontban teljesen mindegy, milyen gyorsan rohan az idő, mert ez a pont időtlen. Amikor egységben vagyunk önmagunkkal, a lelkünkkel, és nem szórjuk szét figyelmünk, nem esünk kétségbe, kilépünk az időből. Ez történik minden olyan tevékenység során, amikor a lelkünk szárnyal, amikor önfeledten alkotunk, vagy amikor magával ragad a természet szépsége. Nem maradhatunk mindig ebben az időtlenségben, de magunkkal vihetjük az esszenciáját, békés derűjét. És az idő onnantól a barátunk lesz. Figyelmeztet, ha eltávolodunk önmagunktól, megfékezi a perceket, ha késésben vagyunk, egy ritmusra táncol velünk, és az időzítése – mindig tökéletes.