Így győztem le a sárkányomat

Kisgyermekként nem rajongtam a népmesék sárkányaiért, félelmetes, nehezen legyőzhető akadályokként képzeltem el őket. Csak akkor nyugodtam meg, amikor a főhős levágta a szörnyeteg összes fejét. Később értettem meg, a sárkányok nemcsak a mesékben, hanem mindannyiunk életében jelen vannak, mi teremtjük meg őket, bennünk élnek – még akkor is, ha külső körülményekként tűnnek fel – és megküzdeni is csak mi tudunk velük.

Arról, hogy valóban kincset őriznek, csak akkor bizonyosodtam meg, amikor először sikerült diadalmat aratnom egyik felett. Egészen sokáig, 38 évig "sikerült" életben tartanom. Vagyis ennyi idő kellett, amíg szembe mertem nézni vele. Az én sárkányom csak bennem tűnt óriásinak, a valóságban kifejezetten aprócska volt, de – főként tavasszal és ősszel – több tízszeresére szaporodott. Egyáltalán nem vigasztalt, hogy csak egy feje van, így is sikerült pokollá tennie az életemet. De 38 év után megelégeltem, hogy ezzel a sárkánnyal kell leélnem az életemet, így összeszedtem minden bátorságomat, hogy végre legyőzhessem. Az adott erőt, hogy a kincsre gondoltam, amit majd elnyerek bátorságomért cserébe. Nem tudtam, mi lesz az, mégis motivált, hogy a sárkányom szemébe nézzek.

Elhatározásom után nem sokat teketóriáztam, ahogy a mesékben lenni szokott, segítség után néztem. Hiszen minden helyzetre megvan a megfelelő segítő, csak meg kell találni. Idős anyóka, táltos paripa és tündérkeresztanya híján egy hipnoterapeutához fordultam, abban bízva, hogy valami varázslat segítségével megszabadít a sárkányomtól. Varázslatra végül nem volt szükség, csodakardra sem, a segítőm a bátorságomat és az önmagamba vetett hitemet vette kezelésbe. Néhány hónap trenírozás után már elég erősnek éreztem magam, hogy a sárkányommal farkasszemet nézzek.

Ha korábban szembetaláltam magam vele, sikítottam és menekültem, amerre tudtam. A házban általában biztonságban éreztem magam, miután gondosan sárkánymentesítettem azt, és azokban az időszakokban, amikor tudtam, hogy szaporodóra vette a figurát, inkább ki se mozdultam. Ezúttal azonban nem iszkoltam el, amikor megpillantottam. Olyan aprónak láttam, mint még sose. Ahogy elrepült, egy pillanatra megrémített, attól tartottam, szembeszáll velem, és mély hangja is felborzolta a hátam minden egyes szőrszálát. De láttam, hogy esze ágában sincs küzdeni velem, noha a hasonszőrűek között is a harciasabb fajtába sorolható. Szóval túléltem, s bár nem tűnt el teljesen az életemből, olyan kicsivé zsugorodott a szememben, hogy bátran elmegyek mellette, amikor időnként összefutunk.

Hát így győztem le a sárkányomat, s igaz, hogy barátok nem lettünk, a kincset – úgy tűnik – kiérdemeltem. Nagyobbat, mint amiről álmodtam. Felszabaduló erőt, önbizalmat, és egyenes utat Önmagamhoz. Megértettem, hogy a sárkányom nem bántani és büntetni akart, hanem felszabadítani az utat igaz Önvalómhoz. Önmagunkra találni ugyanis a legnagyobb ajándék. Talán nem kellett volna ennyi évet várnom erre, számomra mégis hatalmas csoda, hogy egyáltalán sikerült, és az előttem álló éveket fóbiamentesen élvezhetem. Kis sárkánypoloskáim megtanítottak rá, hogy a félelem csupán illúzió, az életünk sokkal értékesebb annál, minthogy csigaházunkba visszahúzódva, rettegéssel töltsük.